Ezen szervek élet és halál urai voltak, sokan „köszönhették” jobb esetben „csupán” egzisztenciális ellehetetlenítésüket, rosszabban a koncentrációs tábort, a megnyomorítást vagy a kivégzést. Ahogy Adolf Hitler hadserege Európa legnagyobb részét igája alá hajtotta, úgy terjeszkedett a Harmadik Birodalom Titkos Államrendőrsége (Geheime Staatspolizei) is, s mint polip karjai fonták át a vén kontinenst, ahol ekkor bizony „fortélyos félelem igazgatott”.

Rupert Butler A Gestapo – Hitler titkosrendőrségének története című könyve tárgyalja a nácizmus hatalomra jutásának folyamatát, annak okait, bemutatja a Birodalom legfőbb hírhedt mozgatóinak életútját a hatalom csúcsaira, az egyes szervek vetélkedését az illetékességi körökben, valamint az emberiség igazi hóhérait „van szerencsénk” megismerni Reinhard Heydrich, Heinrich Himmler és társainak személyében. Nyomon követhetjük a társadalom manipulálását, Versailles sérelmeinek felkorbácsolását, a rasszizmus, az antiszemitizmus elhatalmasodását, a hangulatkeltést és a pogromok kiprovokálását egészen a „végső megoldás” tervének megszületéséig, melynek eufemisztikus megfogalmazása a tömeggyilkosság fedőneve volt.

Olvashattunk a hatalmi leszámolásokról is, mint például a Hosszú kések éjszakája (1934. június 30. ‒ július 2.). De leszámoláshullám söpört végig az egész Reichen: az előző évtized politikusai életveszélybe kerültek, bár többüket már a weimari időszakban bebörtönözték.

A rendszer szilárdnak tűnt, a külpolitikai sikerek és a munkanélküliség felszámolása, a nemzeti büszkeség érzésének felturbózása adta a legitimitást a Führernek, ami egészen addig tartott, amíg nem kezdte a Wehrmachtot feleslegesen veszélyes kalandokba sodorni, mert ekkor a tábornokok egy részében már megfogalmazódott a Hitler-ellenes puccs gondolata.

A második világháború első részének grandiózus sikerei megtorpantak a Barbarossa (a Szovjetunió elleni) hadművelet folyamán. Bár Moszkváig feltartóztathatatlan gőzhengerként nyomultak előre, a főváros hősiesen védekező lakossága és a harcosok feltartóztatták őket. 1942 még német sikereket hozott, de az év végén fordult a kocka: Sztálingrád bevétele nem sikerült, a Vörös Hadsereg átvette a kezdeményezést, a nyugati szövetségesek anyagi, majd európai hadműveleti beavatkozása pedig gyökeres fordulatot hozott. Így a diadalmas szovjet csapatok a Sztálinról elnevezett várostól a berlini Birodalmi Kancellária épületéig jutottak, s nem a Kremlre került a horogkeresztes zászló, hanem a sarló és a kalapács jelent meg a Reichstag falán.

Tekintélyes részt szentel a kötet az Európa-szerte kibontakozó ellenállásnak, a vezető személyiségek elleni sikeres és sikertelen merényleteknek, köztük számos Hitler ellen irányulóknak. Hatalomátvételi tervek szövődtek, kegyetlen személyi és kollektív megtorlások zajlottak, utóbbiak közül kiemelendő a lidicei- (1942. június 10.) és az oradour-sur-glane-i mészárlás (1944. június 10.), de részvéttel olvashatunk a náci rezsimmel szembeni békés ellenállási mozgalom, a Fehér Rózsa bestiális felszámolásáról is.

A könyv lapjain olyan gépies, minden emberségükből kivetkőzött személyekről olvashatunk, mint a „zsidószakértő” Adolf Eichmann, akit csak a hatvanas években ért utol az izraeli igazságszolgáltatás. Sokan kivonták magukat a felelősségre vonás alól, de az elfogott főbűnösök felett Nürnbergben nemzetközi törvényszék ítélkezett, és sokat az elkövetés helyszínén ítéltek el. Elmarasztalták mindazon náci állami szerveket, melyek a rendszer oszlopai voltak, köztük a Gestapót is.

A koncentrációs táborokban felállított emlékhelyek, ahol a látogatók lélekbe markolóan ismerkedhetnek meg a náci rendszer gonoszságával, annak világviszonylatban is egyedülálló mértékével, arra intik a jövő nemzedékeit, hogy mindennemű háborús törekvésnek igyekezzenek gátat vetni.

Csiszár Antal