Teljesen általános hozzáállás, hogy az ember kétkedve, enyhe lenézéssel tekint az alatta lévő generációra és azok problémáira, de mindig készül bizonyos időszakonként egy-egy olyan sorozat vagy film, ami igyekszik az adott korszak tinijeinek életérzését bemutatni. A Harmonie Korine által írt Kids-re mindenki emlékszik, de az előző évtized Skins című brit szériája talán a legemlékezetesebb ebből a témából, amit a végtelenül szerethető norvég Skam követett. A tengerentúlon is persze rengeteg ilyen mű készül, de az egyik nagyon gyakori jellemzőjük, hogy központi témaként kezelik például a bullyinget (zaklatást). Az Eufória egyik fő látványossága, hogy pont nem ezt a színteret hangsúlyozza, sőt meg sem nagyon említi, és látszólag nagyon realisztikusan szedi össze az aktuális kortüneteket anélkül, hogy a szereplőit egy telefonnyomkodó zombiként aposztrofálná. Természetesen sokat foglalkozik a virtuális térrel, amelyben ezek a fiatalok élnek, részletes leírást ad a dick-pic típusú képek fajtáiról, ami nagyjából ennek a generációnak a „szerelmes levele”. Sam Levinson (annak a Barry Levinsonnak a fia, akinek a Jó reggelt, Vietnám!-ot köszönhetjük) készítő viszont saját emlékeiből, tapasztalataiból indítja el a sztorit, és egy csapat 16-17 éves gimis drogos, szerelmi, önmaguk elfogadására irányuló és szétcseszett családok problémáit helyezi előtérbe. A sorozat tulajdonképpen egy izraeli széria remake-je, de jelentősen új köntöst kapott.

Az Eufória nagyon sok új és sokkoló információval szolgál a millennium után született gyerekekről. Itt valahogy egyáltalán nem tűnik kirívó esetnek, ha az egyik kamasz rehabon tölti a nyári szünetet. Ez a lány nem más, mint Rue (Zendaya), aki apja halálakor szokott rá az erős fájdalomcsillapítókra, melynek következtében kemény drogos lett belőle, hiszen mindenáron üldözte azt az állapotot, amiben nem érez semmit. Rue egyfajta narrátorként szolgál a sorozatban, ahol minden részben kicsit közelebbről ismerkedhetünk meg a különféle karakterekkel, akiknek röviden elmesélik az élettörténetét, hogy némi magyarázattal szolgáljon a jelenlegi defektjeikre. Így ismerjük meg a gyönyörű szép lányt, akit egyedül nevel alkoholista anyja, miután az apja elhagyta őket, vagy a fiút, aki brutális agresszióval próbálja megoldani a problémáit, hogy ne kelljen szembesülnie azzal, hogy édesapja szabadidejében nőnek öltözött fiatal fiúkkal szexszel, vagy a túlsúlyos lány, aki szüzessége elvesztése után szóló netes pornósként keres némi pénzt és visszaigazolást. Ekkor érkezik a városba egy transznemű lány (Hunter Schafer), aki teljesen felkavarja Rue életét a barátságával. Itt azonban nem ütközik meg olyanon a sorozatot, mint hogy milyen valaki nemi identitása vagy hogyan öltözködik. Sokkal inkább szeretné elmesélni, hogyan élik meg ezt a kort a benne lévők, milyen érzés, ha a fiúk csak videót akarnak rólad készíteni szex közben, hogy a haveroknak mutogassák és milyen, ha elutasítasz egy fiút csak azért, mert komoly szándékkal közeledik, te pedig már mindent csak szexuálisan reagálsz le, mert totál megtévesztő ebben a korban, hogyan definiáld magad, miközben mindenkinek a kedvére akarsz tenni.

Az Eufória viszont nem okolja a karaktereit és nem ad nagy konklúziókat a fiatalok szájába. Bemutatja a szétcseszett szülőket, de őket sem ítéli el, mert mutat ellenpéldát is, amikor az idilli család ellenére is betegesen viselkedik a gyerek. Történetileg kicsit hajaz néha a Született feleségekre, mert több izgalmas szálon bonyolódnak átfogó történetek, amiknek a megoldása kicsit összecsapott lesz a végére.

Esztétikailag, látványban viszont a legcsodásabb és igényesebb neon színekkel teletűzdelt káosz, amihez rengeteg ad hozzá a soundtrack. Az egyik producer maga Drake volt, és a rengeteg aktuális és széles skálát lefedő zenei stíluson kívül olyan klasszikus előadók zenéi is elhangzanak, mint Madonna, Beyonce, Solange, Labirinth, Santigold, Skrillex vagy az Arcade Fire.

Borzasztóan nehéz téma ez, biztosan mondhatjuk, hogy az Eufória sem sikerült hibátlanul, mert nehéz erős történetszálat belevinni egy olyan sorozatba, ami kicsit pont a kamaszok érthető ürességét kívánja bemutatni. Azonban azonkívül, hogy megnyugtató és hihető, kegyetlenül jó érzés látni azt is, hogy azért szó sincs reménytelenségről, meg a szeretet is működik, és nagyon keményen képes ez irányítani a fiatalokat, csak hát felnőni – bármelyik generáció tagjai is legyünk – rohadtul melós, fájdalmas, logikátlan, de elkerülhetetlen.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Dankó Gábor
Forrás: langologitarok.blog.hu