További lökést adott, hogy az eddig olvasott német pszichothrillerek nagyon tetszettek (és ez, amelyre ma már 8-ast adnék). Valami gond lehetett az erőben, vagy a társadalmi nemek fogalma még nem járta át hímsoviniszta csontjaimat, mert én ennyire nem voltam elájulva, bár egyáltalán nem rossz regényről van szó.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy sorozatgyilkos. Ez a sorozatgyilkos idős, magányos asszonyokat vadászott le, akiket látszólag semmi nem kötött össze (mármint a gyilkoson kívül, aki megkötözte őket). Telt, múlt az idő, s kiderült, senki sem élt boldogan, míg meg nem haltak. A történet ennyi. A moly.hu-n több olyan vélemény is olvasható, hogy a regény vontatottabb, mint egy megpakolt pótkocsi. Ezt nem éreztem így, igaz, én szeretem, ha egy sztori kellő alapokkal rendelkezik, és a karakterek megfelelő háttértörténettel vannak ellátva. Ehhez pedig óhatatlanul idő és tér kell egy regényben. Nem kell mindig rohanni!

A karakterek a mai „női pszichothrillernek” nevezett zsánernek megfelelően nem túl szerethetők, mindegyik komoly mentális problémákkal bír. Itt mondjuk kivételesen senki sem alkoholista, ami pozitív fejlemény… Több nagyjából hasonló súlyú alakunk van a mesében. Gillian Ward pusztán egy boldogtalan anyuka, aki szinte könyörög, hogy történjen már vele valami – és kérése maghallgatásra is talál a sorozatgyilkosnak köszönhetően… ‒, hiszen tökéletes élete van. Férje a pedáns-unalmas „jó parti” pasi archetípusa, közös lányuk pedig sablon lázadó tini. Lázadása mondjuk kimerül annyiban, hogy bunkó az anyjával. A Wardéktól nem messze lakó, nőhiányban szenvedő Samson ezzel szemben nyilvánvalóan zakkant, hiszen idejét mások életének naplózása teszi ki, de azonnal lehet tudni, hogy valójában ártalmatlan balfék. John, a szexi kéziedző és exrendőr titokzatos múltjával még a legpozitívabb figura, de cselekedetei néha eléggé indokolatlanok, pláne rendőri múlttal. Szóval akadtak gondjaim a szereplőkkel, s néha tetteiktől szívesen nekifutottam volna egy kőkemény ajtónak. Az meg így utólag kifejezetten fura, hogy a kötet elején még főszereplőnek tűnő nyomozó a regény felénél gyakorlatilag eltűnik.

Egy bűnügyi regénynél kulcsfontosságú, hogy mennyire kiszámítható az elkövető személye, elvégre mégiscsak nyomozni vágyunk. Agatha Christie (top 10-es listám, benne az alábbi kettő is) azért a csúcs, mert gyakorlatilag mindent bevetett, hogy kibogozhatatlanná tegye regényeit, s neki ez sikerül is, úgy, hogy a logikán sem esik csorba. Itt olyan ragyogó bűntényre semmiképpen ne számítsunk, mint a Halál a Nílusonban vagy a Gyilkosság meghirdetvében volt, de azért nem ötlettelen a dolog. Ugyanakkor nem is kitalálhatatlan, ha az ember az első oldalaktól figyel, mert gyorsan leredukálható a potenciális gyilkosok száma.

A kötet legsikerültebb részei a gyilkosságokat bevezető részek – nem számítva a brutális nyitányt ‒, ezek nagyon hangulatosak. Az író közel hozza az olvasóhoz az áldozatokat, sorsokat mutat be, és ettől személyesebb lesz az egész. Link egyértelműen hangulatteremtésben a legjobb, s jól tudja bemutatni a karakterek érzelmeit. Ezzel szemben a lezárás számomra kissé csalódást keltőnek bizonyult, a megoldás túl mesterkélt.

Mindent egybevetve Charlotte Link regénye egy jó iparos munka, minden zsenialitás nélkül, amely pár órás kikapcsolódásnak tökéletes. A regény magyar kiadása az eredeti németet veszi át borítóban, és fizikailag rendben van. Esztétikus, de semmi extra ezenfelül. A fordítás olvasmányos.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.