57

Erlend Loe: Leltár

Könyvkritika

erlend-loe-leltar

Nem ez az első olvasmányélményem Erlend Loe-tól, kifejezetten szeretem a műveit és a stílusát, ezért is akartam elolvasni a legújabb magyarul megjelent művét, mert az előzőeken remekül szórakoztam, és ezt „ígérte” a Leltár fülszövege is. Csalódás volt, mert bár értettem az abszurd helyzetek és gondolatok lényegét, nem volt konkrét értelme a műnek. Legalábbis számomra.

A főhős egy korosodó költőnő, akinek hosszú kihagyás után újabb verseskötete jelenik meg, amely nem nyeri el a kritikusok tetszését, sőt, egy fiatal újságíró gyalázatosan lehúzza a művet. Nina Faber akkor lép akcióba, amikor leltárra hivatkozva lemondják az aznapi felolvasóestet az egyik könyvesboltban. Innen kezdve a gyanútlan olvasó szemszögéből nézve elszabadul a pokol.

Nina elindul utánajárni annak a bizonyos leltárnak, és bár az úton végig megpróbál reménykedni abban, hogy az indok valódi, saját magát sem képes meggyőzni erről, érzi, hogy a negatív kritikák miatt fújták le az író-olvasó találkozót. Ez a bizonytalanság jellemzi végig a költő gondolatmenetét, valahol mélyen belül ő is tudja, hogy nem ez a legsikeresebb műve, mégis azt várja, hogy elismerjék a tehetségét. Ez tulajdonképpen egy nagyon emberi jellemvonása, mindenki elismerésre vágyik, ez idáig rendben is volna, de aki mindenáron ki akarja csikarni ezt az elismerést, az már nem normális. Nem mintha Loe bármelyik könyvének a szereplői akár csak súrolnák a normalitás határát, ezt már megszokhattuk, de ez esetben a főhősnő groteszk és visszataszító módon, erőszakosan próbálja megvédeni és ráerőltetni másokra a maga igazát. Súlyos bűncselekményeket követ el, de úgy viselkedik, mint aki nem méri fel a tettei súlyát, mintha nem is az ő hibája lenne. Ez számomra túlságosan abszurd és emészthetetlen. Ha még csak simán nevetséges volna, akkor akár élvezhető is lehetne, de így a helyzetek kifigurázása, az ámokfutás, amiben részünk van Nina által, teljesen lelombozó.

Kissé furcsán hat, hogy kritizálok egy olyan regényt, amelyben a kritikusok eléggé pórul járnak, de megkockáztatom, és leírom a véleményemet, az érzéseimet a könyvvel kapcsolatban. Vannak pozitív jellemzői is a regénynek, kedves jelenet például, amikor Nina reggelente megeteti a kertjében lakó sündisznót. Tanulságos lehet a fiával, Ludviggal való kapcsolata, amelybe bepillantást nyerhetünk. Egyértelmű az elhidegülés kettejük között, Ludvig látni sem bírja az anyját, akinek alkoholproblémái megnehezítették a gyermek- és ifjúkorát. Érezhető, hogy ez mennyire fáj Ninának, ettől pedig emberibbé válik.

Az irodalmi élet nehéz pálya. Kizsigerelheti az alkotót a sikertelenség, az el nem ismertség, a pályatársak és szakemberek lenéző, lekezelő attitűdje. Nina valamikor a hetvenes években sikeresebb volt, belekóstolt a hírnévbe, ezért idős korára roppantul vágyik erre ismét. Sokat nyom a latban, hogy anyagi gondokkal küszködik, ami megkeseríti a mindennapjait, és tudatában van annak, hogy ha az új kötete sikeresebb lenne, egy ideig megszűnnének ezek a gondok. Érthető tehát, hogy nem hagyja magát, magyarázatot szeretne kapni az elutasító, kritizáló hozzáállásra a könyvesbolt és az újságíró részéről. Aztán ez a magyarázat-követelés átfordul megleckéztetésbe, Nina úgymond kikapcsolja a racionalitást az agyában, és szabadjára engedi az indulatait. Az alkotói méltóság maradékának keresése is hangsúlyos szerepet kap, ez leginkább talán a regény legvégén érződik, akkor teljesedik ki, bár rendkívül abszurd módon.

A mű stílusa kifogástalan, hozza azt a minőséget, amit Erlend Loe-tól megszoktunk, elvárunk, ebben nem csalódtam, élvezhető volt ez a része, ami nagyon fontos az olvasónak. A kötet szépen kivitelezett, ízléses a borító, és magára tudja vonni a figyelmet, a benne rejlő könyvjelzőn a mottója olvasható: „Előbb több volt nekem. Utóbb kevesebb.”

Gálovits Rózsa
Forrás: olvasoterem.com

2019.08.21