Az emberi társadalmak idejekorán felismerték, hogy míg egyes szokások irányt mutatnak a viselkedésnek, addig mások rombolják azt. Az ókori görögök ethosza kezdetben a poliszok szokásaira vonatkozott, hogy aztán széles körben az ember lényegének megfelelő erkölcsi rend szabályainak elsajátítását és megtartását jelentse békeidőben és háborús körülmények között egyaránt. Azzal is tisztában voltak, hogy az ethoszt számos okból meg lehet tartani, viszont a kívánatos az, amikor egy ember önmagától, semmiféle érdektől nem vezérelve egyszerűen jó, jellemes.

Jeroen Olyslaegers könyvében az antwerpeni Wilfried Wilst fiatalon állította nehéz döntés elé az élet: végrehajthatja-e a berendezkedő német hatalom parancsait ott, ahol ez csak a szélsőséges politikai érdekeket szolgálja? Wils, miután kényszerből állt be dolgozni a német rendőrséghez, hogy megússza a munkaszolgálatot, naponta kerül olyan döntési helyzetekbe, amelyek morális ellentmondásokat, kétségeket szülnek.

A már említett polisz és annak önmagával meghasonult ethosza Antwerpen esetében is világosan tetten érhető: a megszállt városban volt, aki nyíltan kollaborált, mások a passzív vagy aktív ellenállást választották, és voltak, akik a körülményeknek és az éppen aktuális élethelyzetnek megfelelően cselekedve, a középút választásának illúziójába ringatták magukat. Wilfried Wils is utóbbiak közé tartozik, aki idős korában napló formájában számol be dédunokájának a háború alatti viselt dolgairól – egyszer zsidót bújtat, máskor tevőlegesen részt vesz a zsidók elleni razziában –, amelyeket magyarázni próbál. Hibáztatható-e azért, amiért egy a feje tetejére állt világban élni, túlélni próbál, miközben rátalál a szerelem?

Olyslaegers kötete egy pillanatig nem enged a szorításból, folyamatosan vallomásra készteti az olvasót: mit cselekedne egy ilyen helyzetben, hogyan döntene, ha saját életéről lenne szó, állást foglalna vagy hagyná sodortatni magát az eseményekkel, mit kezdene saját képmutatásával? A könyvet velejéig áthatja a realizmus, minden szereplője annyira élő, hogy szinte szólni tudunk hozzájuk, támogatni/bírálni választásaikat a kényelmes fotelünkből, miközben valahol hálásak vagyunk, hogy nem mi járunk az ő cipőjükben, holott ilyen döntések nem feltétlenül háborús helyzetben is érhetik az embert. Az a mélyen derengő sejtésünk is visszaköszön, hogy a semlegesség mint olyan nem létezik, hisz az ember akkor is állást foglal valami mellett vagy ellen, ha éppen úgy dönt, hogy semmit nem cselekszik.

A könyv az emberi döntéseknek, azok következményeinek és az ember önmagával vívott harcának szélesvásznú tablója, amely az egyén sorsán túlmutatva a család életét is meghatározó módon befolyásolja. A regény ugyan a második világháború alatt játszódik, de ha az olvasót a jelen történéseivel való analógia gondolata kísérti, nem véletlen. Elemi erejű próza a múltbeli döntések és azok előre nem látható szerteágazó következményeiről, az egyéni és közösségi szembenézés feldolgozásának elmulasztásáról, amely generációk sorsát mételyezi meg. Ildomos lenne, ha magyar nyelvterületen is születne hasonló igényű mű, bőven van feldolgozni való.

Sólyom István
Forrás: olvasoterem.com