75

Douglas Coupland: Barátnő kómában

Szilvási Krisztián könyvkritikája

douglas-coupland-baratno-komaban

A kanadai író egy németországi légibázison született 1961-ben, ám nemcsak emiatt tekinthető különcnek. Tény, hogy amolyan világpolgárnak számít, hiszen ipar- és képzőművészetet tanult Vancouverben, Milánóban és Szapporóban. Douglas Coupland immár 14 nagyregénynél és számtalan non-fiction írásműnél jár, köztük színdarabokkal és forgatókönyvekkel. Csoda-e, ha a világlátása sem az a kommersz, amely messze taszítja őt az átlagostól?

Nem hát. Mármint nem csoda. Mivel Coupland világa sokrétű, lemezes, mindig van a másik mögött még valami további, ezért írói stílusára a konkréttól való absztrahálás a jellemző. A Barátnő kómában kitűnő olvasmány ennek az embernek a lelki-, érzelmi- és gondolatvilágához. Ugyanis olyan regénnyel van dolgunk, amely egyszerre hétköznapi, ugyanakkor totálisan elvont. Fikció a nem-fikcióban. Csupán a kérdés marad nyitott: akkor most melyik is a valóság?

Hátborzongató zanza a cím: Barátnő kómában. Megvan a két főhős (x meg a barátnője, y), valamint a történet mozgatórugója (kóma). Na de Coupland világában semmi sem egyszerű. 1979 legvége, kanadai középiskolás brancs. Karen a Richarddal való első együttléte utáni napon kómába zuhan, és ki sem jön onnan egészen 1997-ig. Ja, és az együttlét rögtön öröklét is, annak a kislánynak mindenképpen, aki azon az éjszakán fogan. Richardot nem semmi nyomás alá veszi az élet: Karen kómában, idegen gyermek (az ő vére) a karjában. Turbósított felelősség-tanfolyam veszi kezdetét a tini hétköznapjaiban, s miközben a baráti társaság – olykor Richarddal az élen – hol szétesik, hol újraépíti önmagát, az évek peregnek. Mint rózsafüzéren a szemek, hogy aztán váratlanul (17 év azért már elég váratlan, nem?) Karen felébredjen, s rövid boldogság után, mikor a főhősök már azt hiszik, megtalálták az idill hétköznapokkal kikövezett útját, minden (újra) összeomoljon.

A regény ekkor csúszik át az apokalipszis ingoványos földjére. Bekövetkezik egyfajta – Karen által előre látott (ezért is menekült kómába?) - világvége, melynek során mindenki elalszik a Földön, kivéve a megöregedett, szétcsúszott, belefásult, útját vesztett… stb. hatfős társaságot. Ők 6-an maradnak csak életben (ébren?), s miközben megpróbálnak valahogyan túlélni, kalauzukra akadnak egykori, fiatalon rákban meghalt osztálytársuk-barátjuk-szerelmük szellemének személyében. Az olvasó szórványosan tapsol. A váltás váratlan (talán megalapozatlan is – de csak nem véletlenül?), a köztes lét (az apokalipszis) morbid, viszont a visszatérés már túlzottan didaktikus. Mert van visszaút, feladatokkal, elkötelezettségekkel teli, melyek színtisztán üzenet-értékűek, csak a közvetítésükbe csúszik némi erőszak a szellem-barát (azaz Coupland) által, ahol végig Richardé (azaz Couplandé?) a főszerep. Hm.

Douglas Coupland félelmetesen teremt atmoszférát. Ért a 70-es-80-as évtizedek nyelvén, a fiatalok kommunikációjának, viselkedésének, gondolatterheinek nyelvezetén, miközben az összes emocionális felületen sebet ejt az olvasón. Nem lehet nem azonosulni akár Richarddal, akár a passzivitásba (önmaga által?) száműzött Karennel, akár a többi 4 bandabelivel. Mert valamelyikük biztos, hogy mi vagyunk, nem lehet kibújni! Az apokalipszis víziója betegesen részletekbe vágó, emiatt valóságos, egyszóval a figyelemfelkeltést 100%-ig eléri. Már csak megfogadni kellene az ott elhangzó, jövőre vonatkozó célkitűzéseket, hogy mi is totálisan felfedezzük magunkban azt az örökké kétkedő, és emiatt a kérdésekre válaszokat hajszoló, intellektuális és emocionális fejlődésre determinált lényt, amelyet embernek neveztünk el. A Barátnő kómában azt sugallja, hogy ne várjunk a másikra, merjünk először lépni. Egy másik szinten pedig arra bátorít, hogy valósítsuk meg önmagunkat, ne féljünk a kihívásoktól, mert ha végül a saját utunkra tudunk lépni, nyert ügyünk van. Kinek a kiútban, kinek a visszaútban, kinek a…

Szilvási Krisztián

2019.08.14