A második világháború végére két szuperhatalom határozta meg a világot: az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió. Ez volt a hidegháború kora, ahol Európa nyugati fele úgy próbálta elhárítani a szovjet veszélyt, és úgy próbálta elejét venni a későbbi háborús konfliktusoknak, valamint úgy akarta a gazdaságot felvirágoztatni, hogy az együttműködés mellett döntött. Ennek az együttműködésnek több lépcsője volt: Montánunió (Európai Szén- és Acélközösség – 1951), Euratom (Európai Atomenergia Közösség – 1957), Közös Piac (Európai Gazdasági Közösség – 1957), majd 1993-tól az Európai Unió.

A gazdasági talpra állást az USA Marshall-segélye segítette, a politikai megbékélés alapját pedig Charles de Gaulle tábornok és Konrad Adenauer kancellár megegyezése adta, amellyel véget vetettek az évszázadokra visszanyúló német-francia hatalmi vetélkedésnek.

A gazdasági tömörülés magját Olaszország és a Benelux államok tették ki a németek és a franciák mellett. Az európai egység víziója Winston Churchillnél merült fel először a világháború után, azzal a kitétellel, hogy a szigetországot e körön kívül tudja. Ezért Nagy-Britannia létrehozta a maga gazdasági transznacionális vezetőszervét EFTA (Európai Szabadkereskedelmi Társulás – 1960) néven.

Tudni kell, hogy Nagy-Britannia birtokolta minden idők legnagyobb gyarmatbirodalmát, mely ekkor már szétesőben volt. Kapcsolatait az egykori kolóniákat tartalmazó Brit Nemzetközösség mellett az amerikaiak előtérbe helyezésével igyekezett stabilizálni, és angol-amerikai szövetséggel akarta nagyhatalmi helyzetét fenntartani. Nem járt sikerrel, csak a középhatalmi státusz jutott osztályrészéül. A hatvanas évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a Közös Piaccal nem képes versenyezni, így előtérbe került a csatlakozási szándék. Ezt de Gaulle két alkalommal is megvétózta, tartva attól, hogy Nagy-Britannia esetleg az USA trójai falova, de végül a tábornok utóda, Georges Pompidou engedékenyebbnek bizonyult, s Edward Heath konzervatív kormányának komoly sikere lett a csatlakozás elérése.

Ezzel azonban a kontinentális európai államok és Nagy-Britannia közti ellentétek nem szűntek meg. 1973-tól a kilépést eldöntő népszavazásig (2016) számos nézeteltérés merült fel: a Birodalomból származó élelmiszer-szállítmányok kedvezőbb vámelbírálása, a közös alapba befizetett összeg, annak részleges visszatérítése, tekintettel, hogy Anglia mezőgazdasága – csekély voltának következtében – nem részesült szubvencióban, mint például a francia. Engedményként maradhattak ki az euróövezetből. Az árfolyam-szabályozáshoz ugyan csatlakoztak, de ki is léptek belőle. A gazdasági szférán túlnyúló uniós intézményi terjeszkedést a brit szuverenitás feláldozásaként értelmezték.

Az angol pártokban egyaránt voltak az unió mellettiek és azok ellenzői. A Függetlenségi Párt térnyerésével felerősödtek az uniót ellenzők, az ő érveik találtak jobban meghallgatásra az angol közvéleményben, s a kiírt népszavazás – bár szoros eredménnyel – a kilépők javára dőlt el. Ezzel egy mai napig tartó procedúra vette kezdetét, melyben még számtalan kérdés nyitott.

Csiszár Antal