Beavat minket a nyugati szövetséges hadvezetés Berlinnel kapcsolatos elképzeléseibe: merre irányítsák a támadást, ütköztetve az ellentétes stratégiákat. Bemutatja a metropolisz négy szektorra való osztását, valamint a keleti és a három nyugati rész sorsának ellentétét. A szovjet zónában a totalitárius rendszernek ágyaztak meg, a nyugati részek a polgári demokratikus értékrendet követték. Bár a városnak volt egységes Magisztrátusa, de ez állandóan szovjet nyomás alatt állt. Míg a nyugati szektorban amerikai-angol-francia dominancia volt, a keleti a szovjet hadsereg ellenőrzése alatt állt.

A második világháború befejeződése után a német kérdés nem jutott nyugvópontra: nem került sor békekötésre. Az elkövetkező esztendőket kelet-nyugati ellentétes törekvések fémjelezték. A szovjetek egységes „demokratikus” Németországot akartak, mely a szovjet bekebelezés trójai falova lett volna, a nyugatiak viszont egyre inkább arra törekedtek, hogy az orosz medve fenyegetését elhárítsák.

A lezajló folyamatok egyre agresszívebb szovjet ellenlépéseket váltottak ki, melynek csúcspontja a Nyugat-Berlinbe vezető közlekedési utak lezárása volt – ezzel válságos helyzetet teremtettek. Erre válaszul a szövetségesek tizenegy hónapon keresztül légihídon 2-3 millió tonna szállítmányt juttattak a városba, így a szovjet blokád kapitális kudarcra ítéltetett. A légi ellátás megszervezése példaszerű volt: kilenc támaszpontról szálltak fel a gépek, s új berlini repülőteret építettek. A gépek biztosítása komoly lobbitevékenységet igényelt, mely egészen a Harry S. Truman lakta Fehér Házig nyúlt.

A kivitelezésre olyan profit választottak, aki korábban már hatékonyan valósított meg nagy távolságra légi szállítást. Az egyes anyagok célba juttatására megfelelő módot kellett kidolgozni. Nehezítette a feladatot, hogy tevékenységüket sokáig a politikai sajtó ellenszelében kellett végezni, ráadásul sajnálatos módon egyszer-egyszer légi balesetekkel is szembe kellett nézni. A légi folyosókba többször is pilótaprovokátorok „tévedtek”, ezért megfelelő ellenszert kellett kitalálni. Hosszas tárgyalások után a szovjet fél meghátrált, ebben nyilván szerepet játszott a légihíd imponáló teljesítménye is.

A könyv bemutatja a két országrész eltérő sorsának további alakulását is. A nyugati oldalról a valutareformot, a tizenegy tartomány angol-amerikai részének Bizóniába tömörítését, majd a harmadik (francia) szektor hozzácsatolásával Trizóniává való alakítását, a Parlamenti Tanács létesítését, a Marshall-segély jótékony hatását, a gyárleszerelések megállítását, a pártok működésének engedélyezését, a Német Szövetségi Köztársaság megalakulását, a szabad választásokat, valamint a CDU, a CSU és az SDP által alakított kormányt. Konrad Adenauer (Köln egykori polgármestere, az NSZK első kancellárja) érdeme, hogy gazdasági miniszterként a bársonyszékbe Ludwig Erhard kiváló gazdasági szakember került, aki a jegyrendszer eltörlésével és az árliberalizációval elindította a nyugatnémet gazdasági csodát, mely hamarosan Európa leggazdagabb országává tette a Szövetségi Köztársaságot.

Olvashatunk a nyugat-európai gazdasági integráció lépéseiről, enyhítve a francia aggodalmat a német hegemóniától, valamint a NATO megalakulásáról, mely egyszerre szolgálta Nyugat-Németország fegyveres erejének szervezett formában történő ellenőrzését és a szovjet fenyegetés elrettentését. Ezzel szemben Kelet-Németország szovjet csatlós állam lett, ahol a nyugati életforma és a szabadság, valamint a jólét csábítóan hatott a kivándorlásra. Ez ellen emelték fel 1961 augusztusában a berlini falat, mely 1989 novemberéig állt fent, s melynek lerombolása és a szocialista rendszer bukása nyitott utat az újraegyesítéshez.

Csiszár Antal