128

Dmitry Glukhovsky: Orosz népellenes mesék

Könyvkritika

dmitry-glukhovsky-orosz-nepellenes-mesek

A kortárs orosz irodalom (egyik) fenegyerekének számító Dmitry Glukhovsky-t a magyar olvasók elsősorban szórakoztató irodalmi regényeinek köszönhetően ismerik, amelyek közül a Metró-trilógia messze a legnépszerűbb. A negyvenedik életévét idén töltő szerzőnek Magyarországon 2013-ban jelent meg az Orosz népellenes mesék című novelláskötete, amelyből egy másik oldaláról ismerhették meg rajongói.

A Helikon Kiadónál idén tavasszal megjelent a kötet második, bővített kiadása: ez az első kiadás tizenhat novellájából tizennégyet tartalmaz, nyolc új elbeszéléssel kiegészítve. Bár a műfajt tekintve Glukhovsky új vizekre evezett a politikai szatírákat felsorakoztató elbeszéléskötettel, olyan nagyon mégsem rugaszkodott el korábbi önmagától, hiszen a kritikus szemléletmód, a fantasztikum ugyanúgy szerves része a novelláknak, mint korábbi műveinek. Az elbeszélések változatos témák mentén mutatják be napjaink orosz társadalmának működését, és mivel Glukhovsky nem elégszik meg a díszletek felsorakoztatásával, hanem azok mögé is betekintést nyújt, az összkép eléggé lehangoló, kiábrándító. Azt is mondhatnánk, hogy a kötetből Putyin Oroszországának egyfajta állatorvosi lova bontakozik ki, a maga súlyosnál súlyosabb betegségeivel, problémáival, amelyeket novellái témájául választott a szerző. Az írásokban olyan témákkal találkozunk – a teljesség igénye nélkül –, mint a mindent átható korrupció és nepotizmus; a fontos dolgokat elbagatellizáló, helyettük az olcsó politikai propagandát előnyben részesítő sajtó; népbutító televíziós műsorok; a legfőbb politikai vezetők érdekei szerint alakított választási szabályozás (megrendezett választások); kézi vezérléssel működő, automatizált igazságszolgáltatás; a haszonért bármire képes nagyvállalatok és az ezeket vezető telhetetlen oligarchák; a birkaként irányítható, tájékozatlan honpolgárok; az (össznépi) alkoholizmus; a nyugati eszmékkel szembeni (sokszor csak látszólagos) ellenállás; a szó szerint haldokló egészségügyi rendszer és még sok más.

A kötetet olvasva két dolgot érdemes kihangsúlyozni. Egyfelől nem kell túlzottan éleslátásúnak lenni ahhoz, hogy felismerjük: ezek az írások, bár Oroszországról szólnak, túlmutatnak annak határain, és a közép-kelet európai, volt kommunista államok lakói számára kisebb-nagyobb mértékben ugyanúgy görbe tükröt tartanak. Lépten-nyomon szembesülünk a saját mindennapjainkat színesítő vagy keserítő részletekkel – még azok is, akik életük javarészét nem a rendszerváltás előtti időszakban élték le, hanem csak a volt szovjet örökség utóhatásaiból részesültek. Másfelől pont e nem éppen szívderítő felismerés miatt érezzük, hogy a tolmácsolni kívánt gondolatok könnyebb emészthetősége szükségessé teszi a szerző által segítségül hívott fantáziaelemeket, a néhol sci-fibe, néhol abszurdba hajló körítést, a metsző iróniát, a szatirikus hangvételt. Ezek semmit sem vonnak le az írások és mondanivalójuk komolyságából, hitelességéből.

Mindenképpen említésre méltó az az erőteljes kontraszt, ami Glukhovsky karakterei között húzódik, az elbeszélések többségét áthatva. Egyfelől ott vannak a nép egyszerű, a maguk nyomorúságában ábrázolt fiai (és lányai), másfelől a hatalom legfelsőbb birtokosai, az a szűk, kiváltságos réteg, amely előbbiek verejtékén hízott mérhetetlenül kapzsira. Előbbieknek kevesebbet, utóbbiaknak többet juttatott az élet (a rendszer), egyvalami azonban közös a társadalmi hierarchia különböző lépcsőin elhelyezkedő szereplők mindegyikében: senki sem érinthetetlen, mindenki, aki a Nemzeti Vezető alatt helyezkedik el, egyszerű halandó, és bármikor kegyvesztetté válhat vagy romba dőlhet addigi élete – ahogy erről a kötet több novellája is tanúskodik. A Nemzeti Vezető vagy az Elnök (így nagybetűvel), aki már-már halhatatlannak tűnik az őt félelemmel vegyes tisztelettel körülzsongó alattvalói körében, szintén szerves része a kötetnek, több novellában is felbukkan. Glukhovsky azonban, kissé mítoszromboló módon, a kötet utolsó, Amíg áll című novellájában arra mutat rá, hogy a Nemzeti Vezetőnek is vannak rémálmai, ezzel mintegy jelezve, hogy bármennyire is szilárdnak és megdönthetetlennek tűnne, minden rendszer véges; ebből a szempontból a történelem igenis ismétli önmagát, és előbb vagy utóbb óhatatlanul eljön a bukás ideje.

Jóllehet közel hat év telt el azóta, hogy Glukhovsky novelláskötetének első kiadását olvastam, a második kötet legalább akkora hatással volt rám, mint az első – és nem is feltétlenül a nyolc új elbeszélésnek köszönhetően, amelyek egyébként teljes mértékben követik a korábban megjelent írások szellemiségét, stílusát. A rám gyakorolt hatásuk elsősorban abból a felismerésből fakad, hogy a magyar kiadásnak talán még nagyobb aktualitása van 2019-ben, mint néhány évvel ezelőtt. Az utóbbi évek politikai történései rávilágítanak arra, hogy azok a beidegződések és mechanizmusok, amelyekről egy évtizede talán még azt gondoltuk, azt reméltük, hogy a „nagy szovjet testvérrel” kötött néhány évtizedes kényszerszövetség letűnőben levő örökségének maradványai, valójában nagyon is élénken (és egyre erőteljesebben) áthatják a magyar és néhány közép-kelet európai ország társadalmát, kissé más ideológiai csomagolásban, de egészen jól alkalmazkodva napjaink kihívásaihoz.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com

2019.08.06