181

Vörös sárkány

Szilvási Krisztián újranéző filmkritikája

red-dragon-poster

A kétezres évek elején már tűkön (és mindenféle egyéb kínzóeszközökön) ülve alig vártam, hogy újra szembenézhessek Anthony Hopkins vérfagyasztó tekintetével A bárányok hallgatnak és a Hannibal után. Nem számoltam viszont a Ralph Fiennes szeméből sugárzó Gonosszal, amely gyakorlatilag egy életre belém fúrta magát a Vörös sárkány képében.

A trilógia befejező darabja (amely kronológiailag valójában az első) remekül illik az előző kettő Hannibal Lecteres filmhez. Mind történetvezetésében, mind képi világában, mind eszmeiségében. Ez pedig nem semmi, ha belegondolunk, hogy mindhármat más rendező jegyzi.

Itt is van egy nyomozó, Will Graham (Edward Norton), egy üldözött, Francis Dolarhyde (Ralph Fiennes) és a kettő között ott áll az örök Hannibal Lecter (Anthony Hopkins). Ám míg az első két filmben a nyomozó (Clarice Starling) egy erőteljes karakter volt, addig Will Graham szerepe hihetetlenül gyenge. Nincs meg az az egyensúly a Jó és a Gonosz között, amely Starling esetében erősen érvényesült. Látszólag hiába méltó ellenfele Graham Dolarhyde-nak, én nem érzem a két karakter között az ekvivalenciát. Dr. Lecter pedig eddigi legnagyobb passzivitását kénytelen elszenvedni. Ami nem baj, hiszen a film úgysem bírna el két ekkora karaktert egymás mellett, mint Dolarhyde és Lecter.

Anthony Hopkins hozza a tőle megszokott színvonalat, de az igazi kincs a filmben Ralph Fiennes. Olyan színészi alakítást nyújt, hogy végigborzongtam tőle a film 2 óráját. Félelmetesen láthatóvá válik, ahogy személyiségében a Jó a Gonosszal küzd. Két arcot mutat, de annyira kettőt, mintha két külön színész is játszaná. És ezért van halálra ítélve Graham sablon-figurája, ha a színészi kihívást vesszük alapul. Egyszerűen kétdimenziós, míg Dolarhyde hálás szerepe egyszerre minimum három (Graham - jó; Dolarhyde - jó és gonosz). Mellette csak egyvalaki rúg labdába a vásznon – Reba McClane (Emily Watson). Valami olyan természetességgel alakítja a vak lányt, ha nem ismerném, azt hihetném, valóban világtalan. A film csúcspontjai pedig Fiennes és Watson közös jelenetei. Szikrázik köztük a celluloid (huh!), s amikor együttesen színre lépnek, nem marad semmi és senki a vásznon – csak ők ketten. Olyan kontraszt van a két karakter között (a Végletes Jó és a Végletes Rossz), hogy szinte égeti a retinánkat. Zseniális, amit ők ketten a vásznon művelnek!

A film atmoszférája kevésbé álomszerű és groteszk, mint a Hannibál esetében, de azért még a negatív tartományban marad – és ez jó! A Gonoszság túlteng a történetben, s ez félelmetesen átjön a vásznon is. A sok sötétben játszódó jelenet nagyszerűen érzékelteti a sztori „lelkiállapotát”. Szerintem sem Buffalo Bill (A bárányok hallgatnak), sem Hannibal Lecter (Hannibal) nem volt annyira esendő és gonosz egyszerre, mint Dolarhyde. Ő igazi áldozat és gyilkos egy személyben.

Kitűnő film a Vörös sárkány, s ezentúl már megfontoltabb leszek, amikor hősködve vágyom arra, hogy a Gonosz szemébe nézhessek! Hiszen ki tudja, a rémálmok időnként képesek valóra válni...

Szilvási Krisztián

2019.08.05