Az újjáalakulást követően elsőként, szinte percek alatt megírt Because of You, illetve a Tear the Place Up a mostani turnéjuk során is ott vannak a programban, és a Squander is meglehetősen gyakran előkerült az elmúlt években. Ezek után hamarosan itt volt az ideje egy új albumnak is, amely szinte napra pontosan egy évvel később érkezett meg a Wonderlustre képében.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

A Skunk Anansie első korszakának jelentőségét és azt, mennyire erős volt az a három lemez, leginkább azzal illusztrálhatjuk, milyen a megítélése az újjáalakulás óta megjelent albumoknak. Ugyanis, bár többségében ezeket is kedvezően fogadta a szakma, már korántsem kísérte őket az az össznépi diadalmenet. Pedig kifejezetten jó lemezek, még ha akkora meglepetést vagy megdöbbenést már nem is okoznak, mint a korai anyagok.

Valahol természetes, hogy a kor előrehaladtával nem mindenki marad lázadó. Ilyesmivel általában csak azok házalnak, akiknek egy idő után már nincs több mondanivalójuk a rájuk száradt pózoknál. Skin és a fiúk a 2010-ben megjelent Wonderlustre albummal megengedték maguknak azt a luxust, hogy a korábbiaknál egy fokkal populárisabb hangot üssenek meg, kicsit kevésbé akarják kritizálni a társadalmat, és túlsúlyba kerüljön a személyesebb hangvétel. Ezzel együtt a Chris Sheldon – Foo Fighters, Garbage, Feeder, Therapy?, Biffy Clyro, Pixies – társproducerkedésével készült Wonderlustre még egy kitűnő rocklemez, ha az ember nem vár mindenképpen Yes Itʼs Fucking Politicalt vagy Little Baby Swastikkkát. Talán kevésbé felzaklató, nem annyira zsigeri, a zenét és a hangzást illetően pedig egyenesebb vonalú és kissé polírozottabb, szellősebb ez az album, mégsem lehet nemet mondani az olyan remek dalokra, mint a klipjével ismét csak határozott állásfoglalásnak tekinthető God Loves Only You és a My Ugly Boy nyitó kettőse, az Over The Love, a hatalmas, azonnal rögzülő refrénnel megáldott You Canʼt Always Do What You Like, vagy személyes kedvencem, a hetedikként érkező Youʼre Too Expensive To Me.

Ez utóbbi egy két és fél perces, az életművet tekintve bőven a „tucatból a nyolcadik” besorolású könnyed kis dalocska – amit Skin nem is a zenekar, hanem két külsős dalszerző, Elliot King és Wayne Riches társaságában írt, és soha nem játszották élőben – a nyitóriffben halvány ska beütéssel. Valójában mégis egy kis ékszerdoboz: frontasszonyunk olyan ellenállhatatlan, derűs lazasággal énekli a kissé ironikus szöveget, amitől még egy hajnalba nyúló túlórázás közben is visszajön a hallgató életkedve, pláne, ha hozzátesszük, hogy mindhárom zenész anélkül nyújt csúcsteljesítményt, hogy az különösen hivalkodó lenne. Elég meghallgatunk Cass sorvégi díszítéseit a már-már diszkós középrészre tett, nyúlfarknyi, mégis mesteri, okosan effektezett gitárszóló után visszatérő refrén felvezetésében. Tanítanivaló. Gyönyörű példája annak, hogyan tudnak az igazán jó zenekarok olykor kisujjból kirázni egy drágakövet, ami aztán be is gurul a sarokba – egy szebb világban nem lehetne rockdiszkó nélküle.

Bár a 2010-es évek már végképp nem a fizikai CD-eladásról szóltak, a Wonderlustre végül megkapta a húszezer eladott példány után járó ezüstlemez minősítést, Olaszországban pedig listavezető is lett. Arrafelé különösen szeretik a zenekart, nem véletlen, hogy Skin épp az olasz X-Factor 2015-ös évadában volt zsűritag, ami körülbelül olyan, mintha mondjuk Mike Patton ülne be a magyar Csillag születikbe.

A Wonderlustre kiadása után a Skunk Anansie fellépett a Rammstein előtt, játszottak a Rock on the Volga River fesztiválon az oroszországi Samara városában, és 2011-ben jutottak el először a Szigetre, ahol – elnézést, de nem tudom kihagyni az olcsó újságírói fordulatot – a közönség nem csak átvitt értelemben hordozta őket a tenyerén, de Skint fizikailag is. A korabeli kritikák a rendezvény egyik legjobb koncertjeként írták le a koncertet, nem csoda, hogy azóta kétszer is visszajöttek. Ezzel együtt nem csak kellemes dolgok történtek a zenekar tágabb környezetében. Egy héttel a Sziget után olyan tornádószerű vihar csapott le épp a koncertjük közben a belgiumi Pukkelpop fesztiválon, amelyben öten életüket vesztették, és többen megsérültek. Skin később élete legrémisztőbb élményének nevezte ezt az estét. Bő fél évvel később, 2012. január 14-én elhunyt Robbie France, a zenekar első dobosa, aki a Paranoid & Sunburnt albumon játszott.

Az ötödik album, a Black Traffic 2012. szeptember 17-én, ismét majdnem napra pontosan két évvel a Wonderlustre után jelent meg. Az előző lemeznél bevált csapaton nem változtattak sokat, ismét Chris Sheldon ült a produceri székbe, a szűk negyven perces album pedig egyfajta keresztmetszetét adja a korai nyersebb és az újjáalakulást követő poposabb hangzásnak, hiszen bár ugyanúgy hallhatók rajta személyes témákat boncolgató tételek, ezúttal olyan, kifejezetten a zenekar első korszakára emlékeztetően társadalomkritikus szerzemények is íródtak, mint az I Believed in You, a This is Not a Game vagy a Sticky Fingers In Your Honey.

Néhány év távlatából minden kockázat nélkül kijelenthető, hogy a Black Traffic szintén kiváló anyag. Elődjénél egy fokkal tüskésebb, több torzított gitárral, harapósabb dalokkal, ugyanakkor az első három lemez idején fejét itt-ott felütő elektronika ezúttal is felbukkan, és az I Hope You Get To Meet Your Hero képében ismét van vonósokkal kiegészített ballada, ami minden Secretly-párhuzam ellenére az anyag egyik legjobbja. Az említetteken kívül különösen emlékezetes a kísérletezős hangzású, szinte már táncolható tempójú Drowning, a lemezt rég hallott agresszivitással nyitó I Will Break You, és az anyag többi része sem marad el ezektől színvonalban. Bár soha nem szabad eladási példányszámoknak hinni, nem csoda, hogy akárcsak két évvel azelőtt, a Black Traffic után is megkapták az ezüstlemezt Európában.

Korántsem mondhatjuk tehát azt, hogy a Skunk Anansie az újjáalakulás óta régi dicsőségéből élő nosztalgiazenekarként tengeti az életét. A Wonderlustre és a Black Traffic rengeteg gondolatot és zeneiséget tartalmazó albumok, melyek sokat adhatnak azoknak, akik nem feltétlenül akarják negyven feletti zenészeken számon kérni tizenpár évvel azelőtti önmagukat. Természetesen az út itt még nem ért véget, de hogy azóta mi történt, azt a zenekar életművét bemutató sorozat utolsó részében olvashatjátok majd el.

Skunk Anansie „Ki kicsoda” – Mark Richardson

Hangszer: dobok
Születési hely, idő: London, 1970. május 18.

Mark Richardson 1995 augusztusa óta ül a Skunk Anansie dobfelszerelése mögött. A csapat tagjaival az az évi Kerrang! Awards díjátadón találkozott, első közös felvételük a Strange Days / A halál napja filmzenealbumán szereplő Charity volt. Mark mindössze hároméves volt, amikor kapott egy fém pergődobot nagymamájától, és hat, amikor először ült dobfelszerelés mögött egy barátja otthonában. Pályafutása során a Skunk Anansie előtti időkben játszott a Little Angels nevű angol hard rock zenekarban, a szünet éveiben pedig a Feeder zenekar tagja volt.

A Skunk Anansie számára Mark jóval több egy hétköznapi dobosnál, hiszen számos videóklipet készített már a zenekarnak, emellett, ahogy néhány héttel ezelőtt készült interjúnkból kiderül, a huszonöt éves jubileumra készült koncertlemez, a 25Live@25 elkészülésében és háttérfeladataiban is nagy szerepet játszott. Ha ezt tudjuk, onnantól már nem is annyira meglepő, hogy példaképei között John Bonham mellett – akinek hatása egyértelműen kimutatható egyszerre erőteljes és fifikás dobjátékán – ugyanúgy megtalálható a motorversenyző Valentino Rossi, a filmrendező Gareth Edwars, mint Muhammad Ali, Nelson Mandela vagy a Dalai Láma.

Szenvedélyes motoros, aki olyan komoly futamokon ért már célba, mint a 2500 kilométer versenytávot jelentő Enduro Africa, az Enduro India, az Experience Africa, de számos más jótékony célú rendezvényen is részt vett az elmúlt években. Dobtanárként is aktív, gyakran tart workshopokat a világ minden táján, olyan intézetek előadójaként, mint a Chichisteri Egyetem vagy a Clem Burke Drum Project. Emellett egyik alapítója a Music Support nevű jótékonysági szervezetnek, amelynek célja, hogy segítséget nyújtson a zeneipar szenvedélybetegségekkel és mentális problémákkal küzdő szereplőinek, és van egy zenei videókra és tartalomkészítésre szakosodott filmes vállalkozása, a Bam Bam Productions és egy dobkiegészítőket gyártó cége is, ennek neve Tuner Fish Lug Locks.

További információk: Facebook, Clem Burke Drumming Project, Tuner Fish Lug Locks

Kovács Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu

A Skunk Anansie karriertörténet sorozatának korábbi írásai:
1. rész: A Paranoid & Sunburnt és a Stoosh
2. rész: A 850. lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz – Post Orgasmic Chill