84

A punk keresztapja 4. rész

Iggy és a zombi madárház

iggy-pop-zombie-birdhouse

Ahogy a múltkor közzétett Free című dal is jó példa erre, Iggy Pop zenei karrierje azért jóval többről szól a No Fun, vagy a Lust For Life különböző változatokban történő újrafutózásainál. Ez persze nem új dolog, hiszen már a korai szólóalbumok sem a The Stooges egyenes folytatásai voltak.

Az Idiot például már csak a szerzőtársi minőség okán is rokonítható Bowie korai indusztriális elemeket sem nélkülöző Berlin-triológiájával zeneileg, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján készült albumok pedig az akkortájt felfutó new wave erőteljes hatását tükrözik. És hát ott van az 1982-ben megjelent, pár hete újra kiadott Zombie Birdhouse, amelynek hallatán mai füllel is olyan jelzők juthatnak eszünkbe, mint például érdekes, furcsa, izgalmas és helyenként bizony zavarbaejtő.

A lemez előtörténetéről annyit érdemes tudni, hogy a Bowie-val való együttműködés és a berlini évek után Iggy ismét összebútorozott két régi társával, a The Stooges kései korszakában is felbukkanó, a Raw Power album elkészítésében kulcsszerepet vállaló James Williamsonnal, illetve Scott Thurstonnal. Az 1979-ben már az Arista Records gondozásában megjelent New Values ugyan szólólemezként jött ki, utólag tekinthető akár az Iggy and the Stooges részleges újjáalakulásának is, ahogy az azt megelőző, 1977-ben megjelent Kill City is, amely a zenekar feloszlása előtti demókat tartalmazza, és amelynek vokálsávjait Iggy elmegyógyintézeti kezelése alatt, hétvégi eltávozásain énekelte fel, ez is egy gyönyörű történet.

Az 1980-ban megjelent Soldier producere és fő kreatív partnere szintén James Williamson lett volna, de ő aztán összekülönbözött az album munkálataiba baráti alapon besegítő Bowie-val, és emiatt csakhamar kisétált a projektből. Ezen az albumon, melyen a Sex Pistols egykori basszusgitárosa, Glen Matlock is közreműködött, már felütik a fejüket mindenféle bizarr billentyűsávok, olykor fúvósok is, de még ez sem vetíthette előre az egy évre rá megjelent Party világát, ami kommersz, rádióbarátnak szánt, de meglehetősen zavaros hangulatával Iggy bizonyos szempontból talán leginkább meghökkentő lemeze, és amelyet sokan úgy értékelnek utólag, hogy hősünk megpróbálta eladni magát, csak nem jött össze.

Nos, a Zombie Birdhouse abban a tekintetben mindenképp különbözik közvetlen elődjétől, hogy ha valamire biztosan nem passzol a kommersz jelző, akkor az ez a lemez. Annak ellenére ugyanis, hogy a zene valahol mélyen az Iggy-re jellemző szikár rock ʼn rollban gyökerezik, a sokszor bizarr zajokat keltő billentyűszólamok dalonként más-más arányban, de összességében nagyjából ugyanolyan hangsúlyt kapnak rajta, mint a húros hangszerek. Képzeljük el mindezt helyenként latinos ritmusokkal, több dalban – jó példa erre az Angry Hills – szándékosan hamis, de legalábbis disszonáns énektémákkal, vagy akár a hagyományos vokalizálás helyett előrekevert, mély beszédhangon előadott narrációval, nyüszítésekkel, üvöltésekkel – ha sikerült, nagyjából már lehet fogalmunk arról, mi is vár ránk körülbelül negyven percben.

Iggyről sokan mondják, hogy igazán kreatív társakkal együtt van elemében, és természetesen a Zombie Birdhouse anyagát sem egyedül követte el. Társai ezúttal az előző lemez legénységéből megmaradt Rob Duprey gitáros – aki az anyag dalainak nagy részében társszerző volt –, illetve Clem Burke – a Blondie akkori dobosa, de Elvis Ramone néven a The Ramones tagja is volt egy időben, mellesleg épp a lemez elkészítése előtt ütötte fel a Eurythmics debütalbumát is – voltak. A produceri feladatokat és a kiadó szerepét ezúttal Chris Stein vállalta magára, akit szintén a Blondie soraiból ismerhetünk. A lemez kevésbé szélsőséges dalainak hangzását meg is magyarázhatnák ezek a személyi összefonódások, hiszen hasonló elemeket a Blondie korabeli albumain is felfedezhetünk, csak hát a Zombie Birdhouse nagyjából olyan az ugyanabban az évben megjelent The Hunter anyagával összehasonlítva, mintha Doktor Jekyll állna a saját maga négyzetére emelt, rosszabbik énjévé átalakult Mr. Hyde mellett.

A hagyományosabb dalok, mint a nyitó Run Like a Villain, a The Villagers vagy a Bulldozer simán hallgathatók nyolcvanas évek eleji, new wave hatású rockzeneként, a poposabb pillanatok, mint az Ordinary Bummer vagy a Platonic pláne, viszont az album bizarrabb szerzeményeitől még azoknak a hétpróbás zenehallgatóknak is garantáltan felszalad majd a szemöldökük, akik Frank Zappa, Captain Beefheart vagy a későbbi időszakból mondjuk Mr. Bungle-lemezeket esznek reggelire. A Zombie Birdhouse ugyanis az utolsó dalokban végképp ledobja magáról a láncot – a Watching The News kakofón delíriumában vagy a Street Crazies őrületében helyenként egyenesen a The Stooges LA Bluesának „legszebb pillanatai” reinkarnálódnak, és nem kevésbé szürreális az extra kiadáson megjelent Pain and Suffering, amelyben, ha minden igaz, maga Debbie Harry is vendégénekel két zenei közegbe átültetett macskakínzás között.

Olyan ez a lemez, mint a Monty Python sorozat negyedik évada: közel sem tökéletes, korántsem alapmű, de megvannak a maga pillanatai, akkor is, amikor szimplán szórakoztató, és bizony akkor is, amikor csak nézel magad elé döbbenten, hogy ez most mégis mi a fene volt?! Az mindenesetre nem lehet véletlen, hogy csak idén kapott normális, CD-s újrakiadást, meg az sem, hogy az idei koncerteken sem várható mondjuk a Life of Work zajkavalkádjának felbukkanása, ugyanakkor a különleges, öntörvényű lemezek, zenei kuriózumok kedvelőinek mindenképpen érdemes egy próbát tenniük vele. Abban például egész biztos vagyok, hogy Mike Pattonnak valószínűleg ez az egyik kedvenc Iggy Pop-albuma, még akkor is, ha sosem hallotta.

Kovács Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu

A punk keresztapja karriertörténet sorozatának korábbi írásai:
1. rész: Iggy és a Stooges
2. rész: Iggy, Bowie meg a nyers erő
3. rész: Iggy és a filmek... na meg kávé és cigaretta

2019.08.04