71

Majdnem felfoghatatlan az emberi elme számára

Interjú Dan Boecknerrrel

dan-boeckner

Dan Boeckner a kanadai indierock-robbanás idején tűnt fel a Wolf Parade-del, aztán jövendőbeli feleségével, Alexei Perry-vel alakított duót Handsome Furs néven (ami válásukkal ért véget 2012-ben), majd a Spoon frontemberével csinált egy Divine Fits nevű formációt, legutóbb pedig a szintis, posztpunkos Operators-t állította pályára. Már négyszer koncertezett nálunk, és a remek hangulatú Operators-bulikból idén kettőt is kapunk.

Először ráadásul egy speciális, egyszeri turné keretében új zenekarával játszotta régebbi együttese, a Handsome Furs dalait július 19-én a Dürer Kertben, aztán szeptember 3-án egy lemezbemutató koncertre is visszatérnek, hiszen májusban jött ki a második, az elsőnél is jobb Operators-album, a Radiant Dawn. Volt miről beszélgetni: a politikus-disztópikus új LP mellett szóba került a világot minden bizonnyal hamarosan radikálisan átalakító klímakatasztrófa. Az, hogy a Csernobil sorozatban megismert bürokratikus hazudozás mennyire velünk van ma is. Vagy éppen az is, hogy Kelet-Európa mennyit változott az elmúlt tíz évben – egy olyan ember szemszögéből, aki sokat jár felénk, de általa kívülről láthatunk rá magunkra. A Lángoló Gitárok Dan Boecknerrel a júliusi koncert előtt beszélgetett.

Mi az első zenei emléked?

Nem túl menő az első zenei emlékem, de ez van. Karácsonyi zenét hallgatok a szüleimmel. Emlékeim szerint ekkor voltam először tudatában annak, hogy zenét hallgatok.

És mi volt az a zene, ami zenélésre késztetett?

Megvettem kazettán a Master Of Puppets-t a Metallicától. De ekkor már nem volt újdonság ez a lemez, viszont gyerekként odavoltam a metalért. A Master Of Puppets pedig az első nem kommersz lemez, ami tetszett. Eldobtam tőle az agyam, és állandóan ezt hallgattam. Középiskolában aztán tagja lettem egy Metallica-feldolgozásokat játszó zenekarnak, úgyhogy a kazetta beteljesítette a feladatát.

Első komolyabb zenekarod, az Atlas Strategic és az első Wolf Parade-EP-k megjelenésének idején, a 2000-es évek első felében Kanada lett az indierock egyik fő nemzetközi bástyája. Rengeteg meghatározó zenekar indult ekkoriban Montrealból, Torontóból, Vancouverből, és lett nagyon gyorsan világszerte népszerű a New Pornographerstől a Broken Social Scene-en és a Hot Hot Heaten át az Arcade Fire-ig, a Wolf Parade-ig és így tovább. Szerinted miért tudtatok tömegesen áttörni?

Majdnem minden egyes ember, aki ezekben a zenekarokban játszott, a korabeli, kilencvenes évek végi, kétezres évek eleji helyi poszthardcore-, diy-színtérről indult. Még ha ezek az említett zenekarok kicsit másként is szólaltak meg, korábban mindannyian átéltük ugyanazokat: diy-helyeken játszottunk, magunk vettük fel és adtuk ki a lemezeinket, árultuk a másolt CD-inket. Volt egy masszív előkészület, egy építkezési időszak, és a kreatív indie-robbanásra a mainstream csatornák is gyorsan felfigyeltek. Utána már lavinaszerűen, önmagát generáló hatással jöttek elő az újabb és újabb zenekarok. Kanada nagyon kicsi. Földrajzilag persze óriási, de nagyon kevesen lakjuk, mindenki ismer mindenkit. Azok a zenekarok, amelyekre először felfigyeltek, tele voltak olyan zenészekkel, akik másik együttesekben is játszottak, így azokra is jutott figyelem, mindenki próbálta kisegíteni a többieket, közös turnékkal, hírveréssel. Volt az egészben egy kollektív erőbedobás: „Mi mindannyian együtt vagyunk ilyen erősek!” Szerintem ez volt a kanadai indie-áttörés sikerének fő oka.

Akartam is kérdezni, hogy annak mi az oka, hogy minden kanadai zenész legalább féltucat másik formációban is benne van. Rengeteg a kollaboráció, alkalmi közös projekt az említettek és más zenekarok között. Ez egyben elárul valamit a kanadai néplélekről is?

Egyrészt az is az oka, hogy a színtér kicsi, mindenki ismer mindenkit, sok és sokféle a lehetséges kapcsolódási pont. Mivel relatíve kívülállók vagyunk, erősebben számítunk egymásra. A 2019-es Kanadára talán már nem igaz, de az ezredforduló utáni Kanadára határozottan igaz, hogy erős volt a szociáldemokrata szemlélet. A művészet minden területén kollektívák alkottak, közösen hoztunk létre alkotásokat, közösen kerestünk megoldásokat a problémákra. A szomszédos Egyesült Államokhoz képest, amit inkább jellemez az individualista kapitalista megközelítés – és ami persze szintén létrehoz érdekes és nagyszerű művészetet –, a kanadai művészet határozottan reflektált és együttrezonált a szociáldemokrata értékekkel. Legalábbis szerintem.

Májusban jelent meg az Operators második albuma, a Radiant Dawn. Érettebb, jobb, magabiztosabb, ha lehet önazonosabb azzal, amit eddig csináltál…

…Szerintem is jobb!

Hogyan készült, számodra mik a főbb különbségek benne a debüthöz képest?

A fő különbség a két lemez között az, hogy a dalok írása ezúttal nagyon kollaboratív volt, Devojkával (az Operators billentyűsével – DE) közösen szereztük azokat. Leültünk, és kitaláltuk a lemez világát. Mintha kitaláltunk volna egy sci-fi regényt, amiben a dalok otthonra leltek. Miután ezzel megvoltunk, kitaláltuk, hogyan fognak megszólalni az egyes szerzemények, hogyan fognak beleilleni ebbe a sci-fi-esztétikumba. Mindezt elég gyorsan kitaláltuk, és gyorsan meg is írtuk a Radiant Dawn dalait. Lényegében a stúdióban születtek a számok, bementünk, és órákig dolgoztunk egy-egy basszuson vagy egy-egy akkordváltáson, miközben rámászott azokra egy melódia, és már meg is formálódott egy dal. És mindez nagyban eltért attól, ahogyan az első Operators-lemez, a Blue Wave készült. Az lényegében egy szintis posztpunk album volt, ezúttal viszont el akartuk kerülni, hogy egy bizonyos zsáner behatárolja a dalokat.

Egy interjúban elmondtad, hogy a lemez megírása előtt előkerült az utolsó két Handsome Furs-album, és az azokon szereplő politikai témák is inspirálták ezt a disztópikus és szintén erősen politikus albumot. Miben rejlik a folytonosság számodra azok és az új LP között?

A Face Control és a Sound Capital (a két utolsó Handsome Furs-album, az egyik 2009-es, a másik 2011-es – DE) írásakor nagyon erősen inspirált a 2008-2009-es gazdasági világválság, amely Amerikából indult ki, sőt alapvetően az Egyesült Államok okozta azt. Mindezt úgy követni, hogy közben Kelet-Európában turnéztunk, nos az nagyon érdekes volt. Azt megtapasztalni, hogy ez milyen hatással volt olyan helyekre, mint Lettország vagy Litvánia, amelyek lényegében az Európai Unió határországai, az nagyon sok gondolkodnivalót adott. Ezeknek az országoknak a szocialista blokk felbomlása után azt mondták, hogy a neoliberális gazdaságmodell hatására majd minden csodálatos lesz. Aztán jött 2008, és Rigában, vagy éppen Vilniusban sorra zártak be a skandináv bankok, a befektetéseket a nyugati tőkések visszavonták, és egyszerűen leléptek ezekből az országokból. Az ottaniak pedig nagyon csalódottak voltak, hogy akkor ez a gazdasági ideológia mégsem működik. Hogy egy nagy átverés az egész. Szóval, amikor írtam azt a két Handsome Furs-albumot, akkor nagyon sokat gondolkoztam ezen. Most pedig – miközben születtek a Radiant Dawn szövegei – éppen egy újabb lépést lépünk vissza a létrán, lefelé. A tíz évvel ezelőtti dolgok máig érvényesek, hatásuk máig kitart. A Sound Capital emellett a kormányok által uralt rendszerekről is szól, és például a Serve The People című dal számomra most relevánsabbnak hangzik, mint 2011-ben. Azóta a globálpolitika sokat változott, teljesen zavarba ejtő és kaotikus lett. Beszélni akartam az új lemezen ezekről is, arról, hogy 2019-ben semmi és senki sem tűnik megbízhatónak. Egyszerűen már olyan egyszerű dolgokban sem bízhatunk, amelyek eddig egyértelműek voltak a kultúránkban, mint például a demokratikus rendszer. Aztán az 1930-as évek óta nem láthattuk a nacionalizmus olyan erős előretörését, mint ami most is tapasztalható. A lemezen erre a kaotikus állapotra, erre a folytonos bizonytalanságra szerettem volna reflektálni, de úgy, hogy az zeneileg is elmondja azt, amit dalszövegekkel el lehet. Semmi sem állandó és ismétlődő a lemezen, minden hang és hangzás folytonos mozgásban van. A hangmagasság is ide-oda ugrál, mintha hallucinálnál.

A korábbi lemezeid és a világ aktuális állapotán túl építettél be máshonnan érkező hatásokat is a dalokba?

Sokat olvastam a Sztrugackij fivérek könyveit mostanában, a Piknik az árokparton mellett például A kárhozott várost. Ami elképesztően jó regény. Olyan, mintha Sztrugackijék a szovjet birodalom végéről egyfajta pszichedelikus-hallucinációs módon írnának. A peresztrojka és glasznoszty éra Szovjetuniójában már minden mállott szét, és abszurd, értelmetlen módon jelent meg. Minden furcsa volt. És ez a nyugati típusú kapitalizmus most mintha ugyanitt tartana, ugyanott, ahol a széteső szocialista bürokrácia, amiről Sztrugackijék olyan briliáns módon tudósítottak. Valaminek a végéhez közeledünk, legalábbis ez az érzésem. És erre szerettem volna az új lemezzel reflektálni.

Elég csak a mindenki kedvenc új tévésorozatára gondolni, hiszen a Csernobil is pontosan arra reflektál, hogy ma ugyanott tartunk, ugyanazokat a hibákat követjük el újra és újra. És tényleg, hiszen elég csak a friss hírekre gondolni, ahogyan Putyin csak napokkal később ismerte el hivatalosan, hogy a július 1-jén balesetet szenvedett orosz tengeralattjáró valóban atommeghajtású volt…

… Amikor a Csernobilt megnéztem, éppen az USA déli részén turnéztunk. Louisianában voltunk, Houstonból utaztunk New Orleansbe. És az jutott eszembe, hogy mennyire hasonló volt a szovjet válasz, a masszív hazudozás, elmosás, terelés Csernobilra, ahhoz, ahogyan az amerikai vezetés válaszolt a Katrina hurrikán okozta 2005-ös katasztrófára. Nagyon hasonló volt a teljesen elhibázott elnöki reakció, a szervezetlenség, a hazugságáradat a két esetben. Itt is pontosan tudták, hogy a gátak át fognak szakadni, de nem cselekedtek megfelelő tempóban. És itt is tisztán ugyanaz játszódott le: hiányzott a politikai akarat, és tobzódott a bürokratikus inkompetencia. Tényleg nem tanulunk korábbi hibáinkból.

Csak egy pillanatra visszatérve a Sztrugackij fivérekre, az általad is említett A kárhozott város egy magyar zenekart is megihletett mostanában, a SmokeFish erre a sokáig betiltott regényre épített egy konceptlemezt, azonos, The Doomed City címmel. Benne van a levegőben a könyv.

Ó, ezt hallanom kell! Küldd el a linket a lemezhez!

A friss Operators-lemez az említett politikai kérdések mellett egy másik nagyon aktuális témára is reflektál. A klímakatasztrófa az I Feel Emotionben például egy mindent elmosó áradás képében jelenik meg.

Ez a sor egy nagyszerű cikk hatására született. Egy nőről szól a cikk, aki luxuslakásokat ad el Miamiban, ami a világ egyik legfenyegetettebb helye a tengerszint-emelkedés szempontjából. A klímaváltozás azzal fenyegeti, hogy elpusztul ez az ember lakta környezet. És a cikk arról szól, hogyan élnek az emberek ezekben a milliókat érő luxusapartmanokban, miközben egy eső után a járda repedésein tör fel a víz. Azon gondolkodtam, hogy a klímaváltozás mennyire gyorsan alakítja át a világunkat. Vajon a gazdagok ezután is a vízparton keresnek majd lakhelyet maguknak? Vagy felköltöznek a hegyekbe? „Hé, mi történt a vízparti villákkal?” Vagy még jobb: ezután a szegényeknek kell majd a vízparti helyeken élniük, mert a fenyegetettség miatt ezek lesznek a legértéktelenebb lakhelyek? A Terminal Beach című dal is részben erről szól. Teljesen világos, hogy egy hatalmas, mindent átalakító klímaesemény felé tartunk. Ugyanakkor ez majdnem felfoghatatlan az emberi elme számára, hogy ténylegesen fel tudja dolgozni, mi zajlik éppen.

Ha jól számolom, különböző formációkkal már ötször jártál Magyarországon, úgy, hogy egy Wolf Parade-klipet is forgattál nálunk. De egész Kelet-Európában gyakran turnéztok. Milyen változást, átalakulást látsz a térségben az elmúlt tíz évben, amióta egyre sűrűbben jársz errefelé?

Kanada neoliberális oktatási rendszerében tanultam történelmet és politikatudományt. Amikor a kétezres években elkezdtünk turnézni az ex-szocialista blokk országaiban, az volt a benyomásom, hogy ezek az országok még akkor is egy nagy monolitikus posztszovjet kultúrának a részei voltak. De aztán ahogyan egyre több időt töltöttünk itt, egyre jobban megismertem az egyes országok történelmét. És a volt Jugoszlávia története teljesen eltér a II. világháború utáni Magyarország történetétől és így tovább. Ezeket a nüanszokat nem lehet megtanulni Kanadában, itt kell megérteni azokat. Az azóta végbement változások kapcsán azt látom, hogy azok nagyon erősen országfüggők. Az én, a témában meglehetősen tanulatlan meglátásom alapján Lengyelország és Magyarország hasonló ösvényen halad előre. Orbán Viktor és a lengyel katolikus vezetés pszeudo-autokratikus rendszere nem igazán rezonál azzal, amit általában demokráciának nevezünk. De ugyanez történik éppen Amerikában is. Egy újfajta, „irányított demokrácia” ez. Nagyon szomorú volt látni a lengyel női barátaimon, hogy miközben az ország 2007-2009 között egyre jobban működött, hirtelen minden a visszájára fordult. A nagyon szigorú abortusztörvény, a női jogok csökkentése nagyon sok ottani barátomat összetörte. Nem csoda, hogy felerősödött a vágy arra, hogy elhagyják a hazájukat. A Balkánnal is közelebbi a kapcsolatom, hiszen Devojka onnan származik. A kétezres évek közepén ott is megjelent a remény, hogy a dolgok jó irányt vesznek. Macedónia, Bosznia, Szerbia gazdasági fellendülést élt át, létrejött egy erős középosztály. Macedónia példáján keresztül látom ezt mélyebben, hiszen Devojka miatt erősen kötődöm az országhoz. Mára egy rohadt tragédia lett az egykori reményekből. Európai Uniós tagjelöltből egy abszolút korrupt, diktatórikusan vezetett ország lett, amelynek a kormánya hipernacionalista volt. Mi lett ebből? Az USA közbeavatkozására létrejött egy neoliberális kormány, ami nem sokkal különb a jobboldali diktatúránál. Az egész helyzet meglehetősen reménytelennek tűnik, hogy őszinte legyek. Nem tudom, mi lehet a megoldás, valószínűleg a fiatalok. De a fiatalok meg nem maradnak egy ilyen országban.

Beszéljünk egy kicsit a zenekaraidról. Pár éve már ott lóg a levegőben egy új Divine Fits-album ígérete. Lesz ebből valami?

Határozottan benne van a pakliban, hogy lesz még egy lemez! Gyakran beszélek Britt Daniellel (a Spoon frontembere – DE), leginkább azon múlik, hogy az időbeosztásaink egyszer egymás mellé érjenek. Pár hónapja is beszéltünk erről. Szerintem, amikor a következő Spoon-album lecseng, akkor lesz esély a közös munkára. A következő hónapban adnak ki egy válogatást, ami nagyon klassz dolog.

És mi újság a Wolf Parade-del, 2017-ben egy hosszabb szünet után tértetek vissza. Egyszeri alkalom volt, vagy újra teljesen aktív a zenekar, annak ellenére is, hogy Dante DeCaro gitáros kilépését hivatalosan bejelentettétek?

Elmondhatom, hogy miután végeztünk a Radiant Dawnnal, a tél folyamán a Wolf Parade felvette az ötödik albumát. Készen van. Masztereltük is, most fejezzük be a lemezborítót, és 2020 januárjában fog megjelenni. Ez a terv. Az előző két lemezt Dantével vettük fel, aki a 2017-es Cry, Cry, Cry turnéja után elhagyta a zenekart, és most ismét abban a triófelállásban dolgozunk, amivel elindult a zenekar és rögzítettük az első EP-inket. És ettől most ismét nagyon izgalmas volt a közös munka. Nagyon jól éreztük magunkat. Nagyon várom már, hogy hallhassátok. Rengeteg szinti szól a lemezen, Spencer (Spencer Krug, a Wolf Parade másik dalszerző-frontembere billentyűs hangszereken játszik – DE) rengeteg őrült szintihangot hozott.

Az elmúlt húsz évben talán ha két olyan év volt, amikor nem adtál ki új zenét. Úgy tűnik, hogy te tényleg a zenének élsz. Hogyan kapcsolsz ki, ha netán, kivételesen nem zenélnél? Hogyan lehet kiszállni a rockandroll-életmódból?

Van bennem egy hajtóerő, hogy mindig dolgozzak. A zenélés lényegében a munkám. Mielőtt megéltem volna a zenélésből, sok átlagos melóm volt. Építkezésen, konyhán, bárban dolgoztam, szóval azért is hajtok ilyen keményen, mert tudom, mit jelent az, hogy abból élek meg, amit igazán szeretek csinálni. Röviden azt mondanám, hogy úgy pihenek a zenélésből, hogy egy másik fajta zenét csinálok. Mostanában például moduláris szintizenét játszom, ha ki akarok kapcsolni. Nem cél, hogy dalt szerezzek így, egyszerűen csak kikapcsolok, és zenélek órákig. És ez tényleg pihentet.

Tavaly adtatok az Operators-szal két olyan koncertet, amiken Handsome Furs-dalokat játszottatok, és most ezzel a programmal érkeztek Budapestre is. Hogyan jött az eredeti koncertek ötlete?

Devojka ötlete volt, ő bátorított, hogy csináljuk meg, mert sokszor emlegettem, hogy mennyire hiányzik az, hogy ezeket a Handsome Furs-dalokat élőben játszhassam. Rengeteg dal nagyon sokat jelent nekem, a nyilvánvaló okok miatt személyes szinten is. Jó pár év eltelt a Handsome Furs feloszlása óta, és nagyon hiányzik, hogy előadhassam őket. Van háromlemeznyi anyag, amit nem játszok. Fura érzés. Szóval Devojka biztatására csináltunk két koncertet belőlük, vele közösen raktuk össze a setlistát, ő majdnem minden szintiszólamot újraprogramozott, és a két telt házas koncert nagyon jól sikerült. A dalok új életre keltek, szuper érzés volt, és ebből jött a mostani európai miniturné ötlete.

Olvastam, hogy az ex-partnered, Alexei Perry nem volt túl boldog attól, hogy volt ez a két „Operators Handsome Furs-t játszik” koncert. Megbékélt mostanra, vagy nem is beszéltek egymással?

Szórványosan van köztünk kommunikáció, de ő valóban nem volt boldog ettől. A New York-i és torontói koncertek előtt írtam Alexei-nek, hogy szeretném megcsinálni ezeket a koncerteket, és ha bármilyen módon szeretne részt venni benne, szeretné, hogy bármilyen módon reprezentáljuk őt, akkor úgy lesz. Fantasztikus író, néhány éve kiadott egy verseskötetet, gondoltam, hogy azt is bemutathatnánk, hiszen a rajongókat abszolút érdekli, hogy mi van vele. De nem válaszolt erre a levélre. A Handsome Furs nyilvánvalóan kettőnket jelentette. Viszont számomra ez az egész most már csak a dalokról szól, amiket írtam, és amiket újra akartam játszani a rajongóknak. Az emberek pedig nagyon pozitívan reagáltak a koncertekre.

A szeptemberi koncert lesz a hagyományos lemezbemutató turné?

Szeptemberben a Radiant Dawn anyaga lesz a fókuszban, az lesz a hagyományos lemezbemutató turné.

A legkorábbi zenei emlékeddel kezdtük, zárjunk a legfrissebbekkel. Miket hallgatsz mostanában, kiket ajánlanál friss, feltörekvő előadók közül?

A legutóbbi amerikai Operators-turnén egy Doomsquad nevű zenekar játszott velünk, Torontóból valók és fantasztikusak. Amolyan különleges keveréke a kilencvenes évekbeli dance-nek és a posztpunknak. Nagyon egyedülálló zenekar, szuperek, májusban jelent meg a legújabb lemezük. Nagyon sokat hallgatom mostanában a Lucidvox nevű orosz lányzenekart is, ők pedig pszichedelikus posztpunkot játszanak. Elképesztőek!

 

Dömötör Endre
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.08.02