80

Bodor Ádám: Sehol

Könyvajánló

bodor-adam-sehol

Bodor Ádám neve fogalom a kortárs magyar irodalomban, és nem véletlenül. Annyira különleges stílusa van, amihez foghatóval még nem találkoztam. Az első olvasmányélményem tőle a Sinistra körzet volt, ami nagyon megragadott, különleges élményt nyújtott, és kíváncsivá tett a szerző egyéb művei iránt is. Így esett a választásom a legújabb kötetére.

Érdekes módon egyszerre vonz és taszít ez a stílus, a történetek végtelenül lehangolók, rendkívül abszurdak, mégis olyan érzése van az embernek, hogy hitelesek, hogy azok között a körülmények között, abban a környezetben, amiben éppen zajlanak, teljesen elképzelhetők. Ettől csak még furcsább lesz az egész.

A Seholban adott hét történet, amelyek ugyan nem függenek össze, de valahogy mégis az az érzésünk, hogy ugyanaz a személy a főszereplőjük. Egyes szám első személyben zajlik a narráció, ez okozza, hogy bár lényegesen különböznek a történetszálak, mégis, mintha ugyanannak a férfinak a szemével néznénk az eseményeket.

Három elbeszélést emelnék ki, amelyek véleményem szerint a legerőteljesebbek, és amelyek a legérzékletesebben mutatják be azt a bodori világot, amit például a Sinistra körzetből már megismerhettünk.

A Paraszkíva és a Hekk című történetek olybá tűnnek, mintha utóbbi folytatása lenne az előbbinek, ugyanis mindkét elbeszélés narrátora egy fiatal fiú, aki mészégető segédmunkásként dolgozik. Mindkettő elég zord környezetben játszódik, és mindkét történetben meghal valaki. Ez a tény, és az, ahogy a szereplők viszonyulnak hozzá, nagyon nyersnek tűnik. Nincs kétségbeesés, sem túlzott érzelmi megnyilvánulások. Ez talán abból is adódhat, hogy csak sokat megélt, zord körülményekhez szokott férfiak vannak jelen a haláleseteknél, akiknek természetes, az élethez tartozó dolog a halál.

A Paraszkíva esetében a címadó asszony elvesztése azért megviseli kissé a párját, de a fekete humor felvillanásaként a történet végére csak sikerül túltennie magát rajta. Hekk maga nem jelent semmit az őt befogadó emberek számára, így egy enyhébb téli napon kimúló személye inkább zavaró körülmény, semmint szomorkodásra késztető ok.

A Milu című elbeszélés azért különlegesebb, mert kissé misztikus. A fegyházban szakácsinasként debütáló ifjú tudása és ereje, kvázi szuperképessége a hajában rejlik, akárcsak a bibliai Sámsonnak, ezért nem is vágják le, mint a többi fegyencnek. Ez persze furdalja a többiek kíváncsiságát, és bár tudják, hogy kivételezett személy, csak tovább növeli az ellenérzésüket Miluval szemben. Ez a történet sem végződik vidáman, és ezen már nem is lepődünk meg; ami meglepő, az a szürreális, fantasztikumszámba menő helyzet, ahogy ez a vég kifejlődik.

Érzéketlen, kegyetlen, antiszociális és végtelenül önző szereplőkkel találkozunk ezekben az elbeszélésekben. Rendkívül abszurd szituációkba „keveredünk” általuk, és akár a nevetségességig fajulhat egy-egy helyzet, ettől pedig kényelmetlenül érezhetjük magunkat olvasás közben. Lehangoltság, borongós hangulat, fejcsóválás és időnként egy kis félmosoly veszélye állhat fenn, és bár nem ez lesz a kedvenc könyvem a szerzőtől, nem bántam meg, hogy engedtem a kíváncsiságnak. Az irodalmi stílusa amúgy is kárpótol a borús hangulatért.

Az elbeszélés nagy mestere a szerző, az egyes történetek nagyon jól megállják a helyüket külön-külön is, éppen ezért nem ajánlott folyamatosan olvasni, érdemes megpihenni egy-egy történet végén.

Gálovits Rózsa
Forrás: olvasoterem.com

2019.07.29