165

A punk keresztapja 2. rész

Iggy, Bowie meg a nyers erő

iggy-pop-david-bowie

1971-ben, miután a The Stooges szétszéledt, Iggy Pop ott állt lemezszerződés és zenekar nélkül, egyre súlyosabb heroinfüggőként. Nem igazán jó előjelek egy alapmű elkészítéséhez. Hogy az immár Iggy and the Stooges néven kiadott Raw Power két évvel később mégis megjelent, nem is beszélve hősünk néhány későbbi szólólemezéről, abban igen fontos szerepet játszott egy bizonyos David Bowie. A protopunk legendáról szóló sorozat második részében kettejük nem mindennapi kapcsolatáról lesz szó.

Ha lehet hinni a legendának, Iggy és Bowie egy Maxʼs Kansas City, neve ellenére New Yorkban található bárban futottak össze először. Bowie találkozásuk idején a The Man Who Sold The World lemezével turnézott, és hamar megtalálták egymással a közös hangot. Iggy később úgy emlékezett vissza, hogy Bowie azon kevés befutott zenészek egyike volt, akik méltányolták a The Stooges dalszerzői tehetségét, és persze a Ziggy és Iggy nevek közötti hasonlóság sem lehet pusztán a véletlen műve. Így aztán Bowie amellett, hogy megpróbálta kirángatni az énekest a drogmámorból, felajánlotta, hogy segít producerként összerakni a következő lemezét. Iggy ezek után nem sokkal át is költözött Angliába, Bowie pedig kibulizott neki egy együttműködést az ő ügyeit is intéző, Tony Defries által gründolt MainMan Managementnél, meg egy szólóművészi szerződést a Columbia Recordsnál.

A gitáros és dalszerző partner posztját végül a The Stooges késői korszakában feltűnt James Williamson kapta meg, úgyhogy már csak egy ritmusszekcióra volt szükség. Mivel sem Iggy, sem Williamson nem voltak megelégedve a szigetországban meghallgatott zenészekkel, húztak egy lapot tizenkilencre, és újjáalakították a The Stoogest, azaz visszahívták dobosnak Scott Ashetont, a testvérpár másik tagja, az eredeti felállásban gitározó Ron Asheton pedig kénytelen-kelletlen basszusgitárra váltott, hiszen az akkorra már komoly alkoholistaként számontartott Dave Alexander nem igazán jöhetett számításba. Ő pár évvel később, 1975 februárjában bele is halt szenvedélybetegségébe: tüdőembólia vitte el huszonhét éves korában, nem sokkal azután, hogy heveny hasnyálmirigy-gyulladással beszállították az Ann Arbor-i kórházba.

Az immár Iggy and the Stooges névre hallgató csapat számos előzetes demófelvételt készített a wimbledoni RG Jones és a barnesi Olympic stúdiókban, Gerry Kitchingham és Keith Harwood hangmérnökök irányítása alatt, és bár a menedzsment végül sok dalt visszadobott, végül csak összeállt egy lemezre való szerzemény. Iggy szerint a lemezkiadónak is voltak bizonyos elvárásai, ragaszkodtak például ahhoz, hogy az album mindkét oldalán helyet kapjon egy-egy kevésbé kemény, eladhatóbb dal, ezek lettek végül a Gimme Danger, illetve a bluesos I Need Somebody. A lemezt végül pár nap híján egy hónap alatt vették fel a londoni CBS stúdióban, 1972. szeptember 10. és október 6. között.

Bár a Raw Power nem lett azonnali kasszasiker, a The Stooges albumaihoz hasonlóan a megjelenése óta eltelt években igazi kultuszkiadvánnyá vált, bizonyos vélemények szerint egyenesen a legfontosabb punklemez, amit valaha is kiadtak. Ezen nem is nagyon lehet csodálkozni, ugyanis a szűk harmincnégy perces anyag dalközpontúbb megközelítésével, James Williamson bluesban gyökerező, szólisztikus momentumokra és szikár riffelésre egyaránt kapható gitárjátékával mindenképpen közérthetőbb zenét tartalmazott a The Stooges első két lemezénél. Ha le akarjuk sarkítani a dolgot, akár úgy is fogalmazhatunk, hogy ez volt a Stooges 2.0-ás, továbbfejlesztett változata, koncentráltabb, kerekebbre formált dalokkal, feszesebb játékkal, a szélesebb közönségnek már túlságosan avantgárd zenei kísérletek alapos visszanyesésével. Amellett, hogy megfértek rajta olyan kiműveltebb, zeneibb dalok is, mint a már említett Gimme Danger vagy a Penetration – melyekben maga Iggy játszik zongorán, illetve cselesztán –, az olyan dalok, mint a lemezt nyitó, lendületes Search and Destroy, a Your Pretty Face is Going to Hell, a címadó vagy a záró Death Trip szemernyi kétséget sem hagynak afelől, hogy ez bizony még mindig a jó öreg punk előtti punk, legfeljebb a korábbiaknál kicsit rockosabb megközelítésben.

iggy-pop-david-bowie

A lemez végleges formába öntése érdekesen alakult, Iggy-nek ugyanis az volt az elképzelése, hogy ő maga végzi majd a keverést, amivel nem is lett volna baj, csakhogy valamilyen oknál fogva első nekifutásra a teljes zenekart az egyik oldalra, a saját énekhangját meg a másikra sikerült elhelyeznie, mondhatni, nem törődött sokat a sztereó hangképen belüli egyensúllyal, a hangminőséggel meg még annyit sem. Így aztán a menedzser, Tony DeFries azt javasolta, hogy Bowie keverje újra a lemezt, amit végül meg is tett a Los Angeles-i Western Sound Recorders stúdióban. A munkára pénzügyi okokból kereken egy napja volt. Iggy így mesélt erről:

Ahogy a legjobban fel tudom idézni, egy nap alatt készült, nem hiszem, hogy két napunk lett volna rá. Egy nagyon-nagyon régi, még Elvis idejéből származó pulton készült, egy sötét, olcsó és lepukkant stúdióban, nagyon rövid idő alatt. David úgy emlékszik rá, hogy meghallgatta a dalokat, aztán együtt megbeszéltük, mi legyen, elmondtam neki, hogy szerintem mit kellene csinálnunk, adtam neki néhány kiindulási alapot. Ő mindig képben volt a legfrissebb technológiákkal kapcsolatban is, szóval használtuk például ezt a TIme Cube nevű cuccot, ami úgy nézett ki, mint egy vízipipa – egy nagy, itt-ott meghajlított műanyag cső volt, amivel egyfajta visszhangosított hangot lehetett előállítani. Ezt használtuk például a Gimme Danger gitársávjainál, abszolút gyönyörű lett az az echo-val alaposan megfűszerezett szólam, de bevetettük a Your Pretty Face is Going to Hell dobjainál is. Az volt a koncepciója, hogy ha már ilyen primitív vagyok, akkor a dobosom szólama is szóljon úgy, mintha egy tuskót ütlegelne. Nem végzett rossz munkát... Nagyon büszke vagyok erre az excentrikus, furcsa kis anyagra, ami végül lett a lemezből.

iggy-pop-david-bowie

Mivel a nyitó Search and Destroy esetében Iggy ragaszkodott a saját változatához, Bowie végül hét dalt kevert újra a kérdéses napon, bár erre ő kicsit másként emlékezett vissza: „...a legabszurdabb felvételi szituációval akkor szembesültem, amikor először dolgoztam Iggy-vel. Azt akarta, hogy keverjem meg a Raw Power lemezt, szóval behozta a 24 sávos szalagot, hogy meghallgassuk. Egy sávon volt a zenekar, a másikon a szólógitárok, az éneke meg a harmadikon. A huszonnégy sávból tehát összesen hármat használtak. Azt mondta, nézd meg, mit tudsz vele kezdeni, mire én azt válaszoltam: „Jim, nincs mit megkeverni.” Szóval leginkább az ének hangerejével tudtunk játszani, ez volt a helyzet legalább négy vagy öt dalnál, köztük a Search and Destroy esetében is. Nagyon sajátos lett a hangzás, mivel leginkább annyit tudtunk még csinálni, hogy felhangosítottuk vagy lehalkítottuk a szólógitárt.

A lemez végül a Bowie által befejezett változatban jelent meg, de 1997-ben Iggy újrakeverte saját ízlése szerint. Érdemes meghallgatni mindkét verziót, hiszen, bár mindkettőnek vannak hívei és bírálói, valójában mindkettőnek megvannak a maga erényei. Az eredeti keverés jóval autentikusabbnak hat mai füllel, Iggy változata viszont keményebben, gitárcentrikusabban szól. Akárhogy is, a Raw Power végül a könnyűzene történetének egyik legnagyobb hatású lemeze lett, olyan hivatkozási alap, amit Kurt Cobaintól Nikki Sixxen át Henry Rollinsig a fél rockszakma említ inspirációi között. Dalai hadseregnyi feldolgozást értek meg később, olyan zenekaroktól, mint a Dictators, a Dead Boys, a Red Hot Chili Peppers, a Shotgun Messiah, a Def Leppard (!) vagy egyenesen a Guns Nʼ Roses.

A lemez kiadása után Scott Thurston személyében billentyűs is került a csapatba, ennek ellenére könnyebb dolguk nem lett: Iggy drogproblémái Bowie támogatása és erőfeszítései ellenére sem múltak el. A The Stooges második feloszlása előtt legutoljára a detroiti Michigan Palace-ben lépett színpadra, ahol végül még egy motoros bandával is sikerült összeverekedniük. Ennek állít emléket a koncert egy részét megörökítő, 1976-ban kiadott élő album, a Metallic K.O.

Hősünk azonban nem szakította meg a kapcsolatot Bowie-val. Amikor Iggy bevonult az UCLA Neuropszichiátriai Intézetbe, kevés látogatóinak egyike a pop kaméleonja volt, aki aztán nem csak az aktuális Station To Station lemezhez kapcsolódó turnéra vitte magával barátját, de ott bábáskodott szólópályájának első albumai, az 1977. március 19.én megjelent The Idiot és a kevesebb, mint fél évvel később, ugyanazon év augusztus 29-én napvilágot látó Lust For Life körül is.

Az együttműködést ezúttal nem szimpla produceri minőségben érdemes elképzelni: Bowie a zenei rendezői feladatok mellett a két albumon megjelent dalok többségének társszerzője volt, és természetesen játszott is rajtuk, a billentyűsök mellett gitáron, szaxofononon, de még xilofonon is. Ha ez nem lenne elég, ez idő tájt közös lakást is béreltek Nyugat-Berlinben, ahol Bowie a híres Berlin-trilógia darabjain is dolgozott, és ahová többek között azért is tették át a székhelyüket, hogy hátat tudjanak fordítani a különböző illegális szerekkel folytatott bensőséges viszonyuknak. Iggy erre a korszakra így emlékezett: „Érdekes dolog volt együtt lakni Bowie-val meg a barátaival abban a berlini apartmanban. A nagy szám minden héten a csütörtök este volt – aki még életben volt, az megpróbálta odavonszolni magát a kanapéra, hogy megnézzük a Starsky és Hutch következő részét...

Bowie később tagjai lett barátja kísérőzenekarának is a két közösen készített szólólemezhez kapcsolódó koncerteken, cserébe Iggy háttérénekesként szerepelt a Berlin-trilógiát nyitó Low turnéin, és persze magán a lemezen is, hangját a What in the World című dalban hallhatjuk. 1986-ban aztán ismét közösen dolgoztak a Blah Blah Blah című anyagon, ami az utolsó ilyen kollaboráció volt köztük, ugyanakkor a mai napig Iggy legnagyobb példányszámban elkelt albuma. Különleges kapcsolatuk egészen Bowie haláláig tartott. Iggy akkor egy rövid, de megható Twitter-üzenetben búcsúzott tőle: „David barátsága fényt hozott az életembe. Sosem találkoztam még ilyen ragyogó egyéniséggel. Ő volt a legjobb.

Kettejük barátsága olyannyira közismertnek számított, hogy 2013 körül szárnyra kapott egy ezzel a témával foglalkozó dokumentumfilm elkészítésének híre is, amiről sajnos azóta sem tudunk többet, bár szívesen megnéznénk. Napjaink egyik meghatározó filmrendezője, Jim Jarmusch viszont nem beszélt a levegőbe – a The Stooges történetét feldolgozó filmjét, a Gimme Dangert 2016-ban mutatták be. Persze nem ez az egyetlen film, amelyben Iggy szerepelt eddigi hetvenkét éve során, de erről majd legközelebb lesz szó.

Kovács Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu

A punk keresztapja karriertörténet sorozatának korábbi írásai:
1. rész: Iggy és a Stooges

2019.07.26