129

Dózsa György veresége Temesvárnál – Ezen a napon történt

Horváth Gábor írása

dozsa-gyorgy

1514-ben a hírek arról szóltak, hogy I. Szelim török szultán jelentős hadat gyűjt, célpontja pedig Magyarország lesz. A magyar rendek ennek megfelelően igyekeztek felkészülni egy esetleges török támadásra, s részben ennek jegyében került sor a keresztes hadjárat meghirdetésére, amelyből utóbb a Dózsa-féle lázadás fejlődött ki. Ekkor, 1514 márciusában a magyar országgyűlés még nem tudhatta, hogy az oszmán hadjárat célpontja végül Perzsia lesz, és az a Közel-kelet sorsát négy évszázadra meghatározó csaldiráni csatához vezet.

1514. április 9-én hirdette ki a jobbágyból lett esztergomi érsek, az előző évi pápaválasztáson éppen csak alulmaradó Bakócz Tamás a keresztes hadjáratról rendelkező pápai bullát. A Budánál gyülekező, nagyrészt jobbágyokból – ám egyáltalán nem vagyontalanokból! – álló sereg vezérévé Bakócz érsek Székely Dózsa Györgyöt (a képen) nevezte ki, aki a végeken tüntette ki magát mint vitéz katona, sőt a király előtt is becsben állt. A karizmatikus Dózsa egyébként székelyként nemesnek számított, korábban jeles török vitézeket győzött le párviadalban, s ezért aranyláncot, címert és egy 40 telekből álló falut kapott jutalomként II. Ulászlótól. Május közepére jelentős számú tömeg gyűlt össze, akik felvették a keresztet, és megindultak a déli határ felé, Cegléd irányába. Miközben Dózsa és alvezérei a végvidékre tartottak, a parasztok – érezve erejüket és a tömegpszichózistól áthatva – kezdtek rátörni az útjukba eső nemesi lakokra, míg a nemesek igyekeztek megakadályozni, hogy jobbágyaik csatlakozzanak a felvonulókhoz. A kölcsönös sérelmek spiráljából aztán már nem volt kiút, a termelődő gőzt nem lehetett robbanás nélkül lezárni.

Először – a nemesség tiltakozására – Bakócz Tamás május 15-én felhívásban betiltotta a további toborzást, majd 24-én az egész keresztes had felszámolását hirdette ki. Ez nem volt indokolatlan. Egyrészt a keresztes hadat a nem megfelelő ellátás hiányában egyre nehezebb volt kordában tartani, másrészt közben a szultánnal hároméves fegyverszünetet kötött a kormány, miután kiderült, hogy a török nem Magyarország ellen készül. Nehéz eldönteni, hogy a fegyverszünet váltotta ki a keresztes had feloszlatását, vagy a fegyelmezetlen és egyre több helyen fosztogatni kezdő jobbágyhad miatt kötötték meg az egyezményt I. Szelimmel, egyik sem elképzelhetetlen. Emellett a dolgos kezekre szükség lett volna, hiszen június közepén országszerte elkezdődött az aratás, s a keresztesekhez csatlakozó munkaerő hiányozni kezdett a gazdaságból. Az teljesen világos, hogy – a történelmi emlékezetben nagyon alulértékelt – II. Ulászló király bölcsen döntött, a kérdést a hadjárat félbeszakításával és a törökkel kötendő fegyverszünettel oldotta meg, hiszen a magyar állam képtelen lett volna egyszerre az oszmánokkal és az esetleges belső háborúval is megküzdeni.

A helyzet azonban a keresztesek Alföldön való átvonulásakor eszkalálódott. Túr községnél a Dózsa hadához csatlakozni kívánó jobbágyok és az azt megakadályozni akaró nemesek közt összetűzés támadt, majd egy adószedőt (ezek jómódú nemesek voltak, megyénként rendszerint csak kettő) az előbbiek meg is öltek. Erre válaszul a tettesek közül az előkelők néhányat karóba húzattak, a korabeli szokásokkal összhangban. Dózsa egyik alvezére, Lőrinc pap végül meg is ideologizálta, hogy a sereghez csatlakozni vágyókat akadályozó nemesek árulók, a pogányokkal tartanak, s így azokat nyugodtan lehet bántalmazni. Ez már csak azért sem volt szerencsés, hiszen a haderő létszámának növekedésével ellátása egyre nagyobb gondokat okozott, s jól tudjuk, hogy a korabeli magyar katonai logisztika rendszerint 20-30 ezer fős seregeket tudott ellátni maximum, azt is a Duna mentén, ahol hajók álltak rendelkezésre. A paraszti sereg ennél már nagyobb volt. Ekkora tömeg ellátása az Alföldön szinte képtelenségnek bizonyult, ami meg óhatatlanul rablásokhoz és fosztogatásokhoz vezetett. A hír, hogy Bakócz leállíttatta a hadjáratot, és hazatérésre szólította fel a kereszteseket, ilyen állapotok közt ért el Dózsához. A paraszthad vezére azonban nem küldte haza fegyvereseit, hanem, úgy tűnik, Szapolyai Jánoshoz szeretett volna eljutni, akinek szívügye volt a török elleni harc, s akit személyesen is ismert. Talán azt gondolta, hogy az erdélyi vajdával egyesülve mégiscsak kikényszeríthető a keresztes hadjárat. Ám serege közben gyorsan radikalizálódott, s útját felgyújtott, kirabolt nemesi házak, megerőszakolt nők, lemészárolt családok jelezték.

Szapolyai vajda eközben Tomori Pállal együtt május második felében betört a török kézen lévő Bulgária területére, amely akció azonban kimerült egy jelentősebb portyában. Ez két dologhoz is vezetett. Egyrészt, mikor Dózsa felkelői dél felé vonultukban a Maroshoz értek, s megkezdték a háborút a nemesség ellen, akkor ott nem volt elég katona, amely ellenállhatott nekik – hiszen elvonultak az erdélyi vajdával –, másrészt viszont Szapolyainak azonnal rendelkezésére állt egy sereg, amely végül majd le is veri a parasztlázadást.

Apátfalvánál került sor a parasztháború első igazi összecsapására, melyben a környékbeli nemesség hirtelen összeszedett csapatai megverték a keresztesek előhadát. A győztes Báthory István temesi ispán ezután elbizakodottan letáborozott Nagylaknál, ám a mulatozó főurakat meglepte Dózsa túlerejű hada. A kastélyt felgyújtották, s csak kevesen jutottak ki az erődítményből. Báthory szerencsés volt, és elért a biztonságot nyújtó Temesvárra, ám Csáky Miklós csanádi püspököt és Ravazdi Péter ispánt elfogták a keresztesek. Dózsa a püspököt fejjel lefelé(!) húzatta karóba, Ravazdit pedig keresztre szögeztette. Egy püspök elleni ilyen tett rendkívül megrázó lehetett a korabeli elit, de valószínűleg sok közember számára is. Dózsa serege ezután Temesvár ostromára vonult, ami már azért is megdöbbentő, mert Temesvár volt a Magyarországot védő végvárrendszer egyik kulcsa. Ebben károkat okozni vagy elpusztítani igen komoly gondot okozott volna a törökellenes védelmi vonalban. Báthory védekezett, de félő volt, hogy a 40 ezer fős parasztsereg beveszi a várat. A helyzetet Szapolyai érkezése mentette meg, aki korábban igyekezett seregével Erdélyt biztosítani, majd tapasztalt veteránjaival Temesvárhoz vonult. Neumann Tibor szerint – felülvizsgálva a korábbi álláspontot – Szapolyai olyannyira meglepte Dózsa seregét, hogy komoly csatára nem is került sor, a rutinos végvidéki harcosok és zsoldosok egyszerűen szétszórták a jobbágyokat. Dózsa alvezéreivel együtt Szapolyai kezére került.

dozsa-gyorgy-kivegzeseA megtorlás természetesen kegyetlen volt, ahogy a paraszti hadak is elképesztő brutalitással bántak el az elfogott ellenséggel. Hiába, a korszak nem a bűnös megjavulásában, hanem a büntetés általi elrettentésben hitt. A példastatuálás Dózsával kezdődött. A karóba húzás és megsütés az árulás büntetése volt, s mivel Dózsa elárulta királyát (sőt a megtorlás arra utal, hogy szerintük a királyi trónra aspirált), nem volt meglepő a bestiális büntetés. Apropó! Dózsa Györgyöt nem égették meg tüzes trónon, ez pusztán költői túlzás Petőfinél (jóhiszeműen: hiba vagy a rímkeresés, rosszhiszeműen: lódítás). A források szerint „pusztán” izzó koronát húztak a fejére, és tüzes fogókkal téptek ki húst belőle, amit megetettek kegyetlenségről híres fogdmegjeivel (a képen). Dózsa csak a XVIII. század végétől kezdve lett egyfajta pozitív hős, korábban a magyar történetírásban nagyrészt szomorú negatív históriaként szerepelt a parasztháború.

Ellentétben az 1989 előtti történeti állításokkal, a megtorlás relatíve korlátozott volt – különösen hasonló nyugat-európai eseményekkel összehasonlítva –, és viszonylag gyorsan lecsillapodtak a kedélyek. Ulászló király a kezdetektől fogva igyekezett a szükséges minimumra csökkenteni az áldozatok számát, de a nemességnek is ez volt az érdeke, hiszen a korban a jobbágy és az általa végzett munka értékes volt, amit egyáltalán nem lehetett pocsékolni. A közismert rendelet, amely röghöz kötötte a jobbágyságot, szintén csak átmeneti intézkedés volt, és csak a felkelésben résztvevőkre szorítkozott. Ha elolvassuk az 1514. évi törvényeket – és nem valami osztályharcos maszlag felől nézzük –, ilyen mondatokat találunk benne, jelezve, hogy a bűnösök megbüntetésére törekedtek, nem az egész jobbágyságéra:

A nyilvános gonosztevők az előbbi ürügy alatt meg ne meneküljenek, hanem a határozat és megállapodás szerint mindenütt bűnhődjenek. De arra mindig kell ügyelni, hogy az ártatlanokat el ne ítéljék.”
„Ámbár mindazokat a parasztokat, akik természetes uraik ellen fölkeltek, mint árulókat, főbenjáró büntetéssel kellene sújtani, nehogy azonban annyi vér folyjon és a parasztság (a mely nélkül a nemesség nem sokat ér) egészen kipusztuljon:
Határoztuk, hogy az összes kapitányokat, századosokat meg tizedeseket és a többi parasztok felbujtatóit valamint a nemesek nyilvánvaló gyilkosait, ezenkívül a szüzeken és az asszonyokon erőszakot tevőket, minden kegyelem mellőzésével meg kell ölni és mindenütt ki kell irtani.
A többi parasztok azonban, miután a föntebb említett károkat és díjakat megtérítették és megfizették, személyükben sértetlenek maradjanak.

Dózsa hadjárata elképesztő károkat okozott a Magyar Királyságnak, tovább gyengítve gazdaságilag és emberanyag szempontjából is. Mindezt személyes sértettségből, karriervágyból és bosszúból. A nemesek is hibáztak persze, de az országos hadjárat megindításának és leállításának joga a király és tanácsosainak kezében volt, ők látták át a politikai erőviszonyokat, ők ismerték az ország diplomáciai hátterét és lehetőségeit, s Dózsának engedelmeskedni kellett volna, mikor Bakócz leállította a keresztes hadjáratot. Nincs jele annak, hogy a parasztkirály igyekezett volna a növekvő feszültségeket levezetni, vagy közvetíteni a felek között, s ennek következményei túl sokba kerültek. Dózsa Györgynek semmi keresnivalója a magyar hősök között, ha van a magyar történelmi panteonban személy, aki nem való oda, akkor az ő. Az a Dózsa György – hős előszocialista népvezér –, akiről száz éve hallunk, és akiről sok száz utca, intézmény, klub kapta a nevét országszerte (legismertebb bizonyára az Újpesti Dózsa), ugyanis sohasem élt.

Még kér a nép, most adjatok neki;
Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

(Petőfi Sándor: A nép nevében)

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: rubicon.hu, Keresztesekből lázadók. Tanulmányok 1514 Magyarországáról. Bp.: MTA, 2015

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2019.07.15