„Arany János a magyar nép / legnagyobb epikai / költője de mint lírai / költő is a legnagyobbak / közé tartozik.” (Petri György) A könyv vállalása tehát, hogy elveti a tankönyvekből ismert, költőkre aggatott pózokat, a „bélyeggyűjteményeket”, és létrehoz egy lábjegyzetek nélküli irodalomtörténetet. Háy nagyszerűen él ezzel a stílussal, lubickolását bőbeszédű fejezetek sora jelzi. A szöveg lélegzik, a mondathatárokat asszociációs úton át- és átlépi, nagy tudású, jókedvű mesélőt sejtetve.

S kinek mesél? Ezt találom a legégetőbb kérdésnek a könyvvel kapcsolatban, a célközönség kérdését. Irodalomközelben mozgóknak vélhetően megvan a személyes képük a múlt „hazafias” vagy „szifiliszes” nagyjairól, számukra nem „újraélesztőként”, hanem fűszeres, bátor prózaként hat a kötet. Pályaválasztási füzethez nem mellékelhető, elnézve a nyomor, az elutasítottság és az öngyilkosságok arányát. Ha pedig általános népszerűsítés, netalán fiatalokhoz szóló írás lett volna a cél, úgy érzem, ez a terv eleve kudarcra ítélt – szimplán formai okok miatt. Nem, nem bíznám vászontáskákra skiccelt íróportrékra az irodalom feltámasztását, csak nehezemre esik elképzelni, hogy pont ez a hétszáz oldalnyi írás tenné vonzóvá e világot. Ráadásul a riasztó terjedelem riasztó súllyal párosul (vajon az „újraélesztő” könyv megvalósítása fizikai vagy tartalmi szempontból sikerült jobban?), a margókat húzó szerkesztők valószínűleg a „ha lexikon, legyen lexikon” elven dolgoztak, ennek köszönhetően inkább reprezentatív, mintsem praktikus lett az eredmény.

Bemutatóin nagy kíváncsiság övezte a kötetet és szerzőjét, hiszen Szerb Antal óta példátlan a személyesség, amellyel kézbe veszi az irodalomtörténet narrációját. Kulcsszava, vezérelve is ez: az irodalom megteremtőjének tartja a történetmesélés kedvét, a saját narráció igényét („amíg él az ember, addig mesél”). Rendkívül fontosnak és igaznak tartom ezt a mozzanatot, és azt hiszem, szükséges beismernünk, hogy mindannyian saját narrációnk alkotói és alanyai vagyunk. Ehhez a tézishez megannyiszor visszakanyarodik a könyv során: a kiválasztott harminckét „favorit” író és költő bemutatásakor. Emberi oldalukat állítja központba, de nem csupán biográfiára támaszkodik, jut szerep pszichológiának, fantáziának, humornak és asszociációnak is, ezáltal válik lehetővé az újfajta narráció az életmű értelmezéséhez.

A narráció szabadságával Háy is él, nem gondolkozik sokat, hogy a szépítő vagy a nyers verziót írja-e: így megannyi „szobordöngető” kifejezéssel illeti az – erre egyébként rászolgáló – szereplőket. Ugyanolyan hihetően mesél arról, hogy Csokonai tulajdonképpen kettővel járt felette a gimiben, mint ahogy a Petőfi-legenda összeesküvőit leleplezi (ti. hősünk a romantikus triász hiánypótló munkájának gyümölcse) és ahogy Szabó Magda lakásairól anekdotázik. Anekdotázik, hiszen nem tartja magát a szoros kronológiához, ez gyakran visszalapozással és értetlenkedéssel is járhat a szakszövegekhez szokott olvasónál, ám hézag nem marad az életművekben. Mindenből annyit mutat, amennyiből tanulságot vonhat le, értelmez és összegez egy-egy rész végeztével. Tulajdonképpen a könyv megszületése is annak köszönhető, hogy Háy esztétikát szeretett volna írni, emellett megszaporodtak mellette a hosszabb-rövidebb írások „kötelező” szerzőkről, így elég volt a kettőt egyesíteni és bővíteni.

Egyedivé teszi a könyvet, hogy a szerző nem fukarkodik különböző élethelyzetekbe bújtatni a költőket (pl. Jókait körözőlevélben írja meg, Szabó Lőrinc ellen vádat emel), sokrétű hivatkozási anyagot használ, például sok rosszul sikerült, parodisztikus verset (felettük rendszerint elpirul olvasás közben) vagy naplókat, a modern szerzők esetében pedig kijelöl írásokat, melyek szerinte minden fiatal írónak megszívlelendők lennének. Érdekes, hogy Háy szinte minden esetben visszavezeti az írói motivációt egy pontra, általában egy gyermekkorból származó traumára, s ennek ismeretében magyarázza az életművet. És tényleg izgalmas visszautazni Szabadkára Kosztolányival, megismerni a nagypapáját, s csak utána megközelíteni az elegáns pesti költőt, kezében immár a Szegény kisgyermek panaszaival. Háy szerint az írás mögötti sérülésből fakad a szándék a világ rendjének visszabillentésére. Az író feladata a megfelelő önismeret, hogy tisztában legyen saját helyzetével, s a lehető legőszintébben írjon, elkerülve a morális igazságok végtelen hajtogatását, a csontosodást. Ilyen elvek után érthető, hogy nem szívleli Babitsot, akinek élettelen, szabálykövető, mi több, „ritmusdaráló” munkái miatt egy erősen kritikus hangú fejezet jutott. Persze ki merne ellenkezni azzal a felismeréssel, hogy az Esti kérdés alapproblémáját a kisegítőbe járó szomszéd kisfiú is megfogalmazza?

Bár a bevezető gondolatok szépsége után némivel több csodát vártam, a fáradhatatlan szócsavarás, a kedves, játékos hangnem és a monumentalitás így is lenyűgöző olvasmánnyá tette számomra a könyvet. A kötelezők „újraélesztését” példaértékűen elvégzi, irodalomnépszerűsítésre mégsem alkalmas, ott nyertek az instavers-oldalak, a slam-estek és a dalszövegek. Ez utóbbit a szerző is jelzi, a záró oldalakon a beat-zenész Víg Mihályt tárgyalja. Minden formai kifogásom mellett is nagyon szurkolok, hogy a magyartanárok felfedezzék és beépítsék óráikba a Kik vagytok ti?-fejezeteit. Az olvasóknak pedig az az üzenet, hogy az irodalom ott van az életünkben, ha akarjuk, hogy ott legyen.

Holpár Anna

Az Ifjú szövegben élek sorozatának korábbi részei:
1. Simon Márton: Rókák esküvője
2. Szvoren Edina: Verseim
3. Kemény István: Nílus