198

Hollywood menni rock nʼ roll?!

Thirty Seconds to Mars karriertörténet – 1. rész: A kezdetek és az első album

thirty-seconds-to-mars

Július 23-án ismét Magyarországon lép fel a Thirty Seconds to Mars, akik, belegondolni is rémisztő, tavaly ünnepelték alapításuk huszadik évfordulóját, és akik két évtized alatt megkerülhetetlen nagyszínpados produkcióvá nőtték ki magukat az „annak a színésznek a zenekara” státuszból. A Lángoló Gitárok most induló sorozatában felidézi pályafutásuk főbb állomásait. Az első részben a kezdetekről és az bemutatkozó album megjelenésének időszakáról olvashattok.

A Thirty Seconds to Mars 1998-ban alakult Los Angelesben, és ahogy manapság, a kezdetekkor is a Leto-fivérek, Shannon és a közmondásosan – azóta már Oscar-díjas – hollywoodi színészként is ismert Jared alkotta a zenekar kreatív magját. Shannon 1970. március 9-én látta meg a napvilágot a lousianai Bossier City városában, míg Jared a rá következő évben született, december 26-án. A testvérek anyai ágon cajun – azoknak a francia telepeseknek a neve, akik a britek elől menekülve költöztek erre a vidékre Kanada keleti részéről a 18. század közepén – ősökkel büszkélkedhetnek. Szüleik korán elváltak, így gyermekéveiket édesanyjukkal, illetve anyai nagyszüleikkel töltötték, a család pedig meglehetősen sűrűn költözködött. Apjuk később újranősült, majd nem sokkal később öngyilkosságot követett el – Shannon tíz, Jared pedig nyolcéves volt ekkor, de második házasságából két féltestvérrel így is bővült a rokonság. Édesanyjuk, Constance később csatlakozott a hippi mozgalomhoz, és arra bátorította fiait, hogy foglalkozzanak művészetekkel, így meglehetősen korán elkezdtek játszani választott hangszereiken: Jared elsőként egy leharcolt zongorát talált magának, Shannont pedig leginkább a dobok érdekelték, első felszerelésére tízévesen tett szert, és elsősorban autodidakta módon tanult.

Egy zenekar számára sokszor jó előjel, ha két, gyermekkoruk óta együtt játszó testvérre alapoznak, elég csak a Van Halen vagy a Pantera nevét megemlíteni. 1998-ban aztán annak is eljött az ideje, hogy a Leto-fivérek közös vállalkozásba kezdjenek. Hozzájuk csatlakozott Solon Bixler gitáros, illetve az első lemez megjelenésekor Matt Wachter basszusgitáros és Kevin Drake, aki először a bőgős posztjára jelentkezett, de aztán turnégitárosként került a fedélzetre. A korai években ez volt tehát a Thirty Seconds to Mars felállása, bár az első koncertek idején számos más néven is felléptek. Maga a Thirty Seconds to Mars egy Argus Apocraphex című, a tudomány gyorsuló fejlődésével foglalkozó publikációból származik.

Jared Leto így beszélt erről: „Harminc másodpercre a Marstól – ez valami olyasmit jelent, hogy közel járunk valami nem kézzelfoghatóhoz. Emellett Mars ugye a háború istene is, ami szintén igazán érdekessé teszi a nevet. Ez az értelmezés is simán behelyettesíthető, de ami a bátyámnak és nekem fontos, az az, hogy igazán gondolatgazdag név, és kitűnően reprezentálja a zenénket, ami legalább annyira egyedi, amennyire az csak lehetséges. Több szinten is értelmezhető, maga a szókapcsolat pedig költői, magával ragadó, képszerű és közvetlenséget sugároz.

Az első évet végigküzdötték mindenféle kis klubokban, közben pedig folyt a munka a bemutatkozó album dalain, ezek szövegeinek túlnyomó többségét Jared írta. Nem sokkal később készítettek egy demót is, melyen olyan dalok kaptak helyet, mint a Valhalla, A Revolution, a Hero, illetve a később lemezre került Fallen (eredeti címén Jupiter), Year Zero vagy a Buddha For Mary. Bár Leto mindig igyekezett különválasztani színészi karrierjét a zenekartól, nem meglepetés, hogy számos lemezkiadó érdeklődését felkeltették, és végül 1999-ben alá is írtak egy szerződést a Virgin egyik alkiadójával, az Immortal Records-szal.

Az első album anyagát már hosszú évek óta csiszolgatták, mire stúdióba vonultak a dalokkal. A produceri feladatokra sikerült egy igazi veteránt is megnyerniük Bob Ezrin személyében, aki olyan előadókkal dolgozott korábban, mint a Pink Floyd, Alice Cooper vagy a Kiss. Mivel a zenekar tagjai az általa készített lemezeken nőttek fel, ők sem voltak kifejezetten szomorúak, hogy felkeltették egy ilyen rutinos róka érdeklődését, így a csapat Brian Virtue hangmérnökkel kiegészülve 2001-ben elvonult Wyoming állam egy elhagyatott részére, hogy elkezdjen dolgozni az akkor még Welcome To The Universe munkacímű anyagon.

Itt aztán kibéreltek egy 15000 hektáros területen álló üres raktárházat, ahol megkezdődött a preprodukciós munka, ennek során összesen tizenöt dalon dolgoztak. Az elszigeteltségnek köszönhetően – láttunk már ilyet másoktól is – alaposan felpörgött a munkatempó, a frontember szerint kifejezetten inspirálóan hatott rájuk az az érdekes kettősség, ami a high-tech felvételi környezetet és az azt körülvevő természeti közeget jellemezte. Ezrin nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az egymás mellé tett kislemezslágerek helyett inkább az album egészének ívére fordítsanak nagyobb figyelmet. Ez összhangban volt a zenekar abbéli törekvésével, hogy valami igazán mély dolgot hozzanak létre. Leto később úgy emlékezett vissza, hogy Ezrinnel néha hektikus volt az együttműködés, de összességében jól tudtak együtt dolgozni, Brian Virtue pedig kulcsszerepet játszott abban, hogy a zenekar rátaláljon a saját hangzására. A felvételekre végül a Cherokee és a Sunset Sound stúdiókban került sor, az albumon pedig olyan neves zenészek is közreműködtek, mint a Tool énekese, Maynard James Keenan, Elijah Blue Allmann (Cher és Gregg Almann fia), illetve Danny Lohner, akit a Nine Inch Nails és a Tapeworm soraiból is ismerhetünk.

Érdekesség, hogy az album borítóján látható fotót a zenekar dobosa, Shannon Leto készítette. Ha figyelmesen nézzük, a képen látható tinédzser fiú ruháján számos, a zenekarral kapcsolatba hozható motívum feltűnik, például a főnixmadarat formázó, a zenekar által csak Mithra néven emlegetett logo, illetve a zenekar mottója: „Prohvehito in Altum”, ami latinul nagyjából azt jelenti, hogy „Lődd ki magad a mélybe!”.

A végül egyszerűen a zenekarról elnevezett bemutatkozó album megjelenése után olyan zenekarokkal turnéztak az Egyesült Államokban és Európában, mint az akkor épp fénykorát élő Puddle of Mudd, az Incubus vagy a Sevendust, emellett számos tévéműsorba is meghívást kaptak. A lemezt a kritika és a közönség egyaránt jól fogadta, és bár nem lett azonnali kasszasiker, mára már több mint kétmillió példány kelt el belőle, és a térképen mindenképpen elhelyezte őket. Legközelebb innen folytatjuk.

Szűz füllel: Thirty Seconds to Mars

Ha őszinte akarok lenni – és miért ne lennék az? –, a Thirty Seconds to Mars számomra mindig is igazi sötét ló volt abban az értelemben, hogy húsz évig elmentünk egymás mellett, mint hajnalban a haragosok. Persze azt tudtam, hogy „Jated Leto zenekara”, aki amúgy igazán meggyőző alakítást nyújtott a Harcosok klubjában és más filmekben, mint a Rekviem egy álomért vagy a Mielőtt meghaltam, hadd ne soroljam. Nyilván eljutottak hozzám vélemények az ilyenkor lehetséges érzéspaletta minden árnyalatában, tudom, hogy vannak, akik orbitális blöffnek, hollywoodi szépfiúval eladott parasztvakításnak titulálják a zenekart, mások meg a legjobb dolognak a szelelt kenyér óta. Na ezek mind olyan szélsőséges vélemények, amelyekre sosem érdemes hallgatni, ha objektíven szeretnénk értékelni egy zenekar lemezét.

A 30 Seconds to Mars debütáló albuma ugyanis több mint jó lemez, teljesen mindegy, hogy mennyire szimpatikus nekünk a frontember úr vagy a zenekar későbbi, kísérletezősebb albumai. Ahhoz képest, hogy korai huszas éveikben járó srácok készítették, meglepően eredeti és kiforrott zene hallható rajta, bátor, ötletes hangszerelésekkel, ízlésesen használt elektronikával fűszerezve. Persze lehet azon lamentálni, hogy vajon a hátszél, azaz Bob Ezrin és Brian Virtue produceri munkája mit és mennyit tett hozzá a Leto-testvérek által írt dalokhoz, csak nincs túl sok értelme. Teljesen érthető, hogy egy lemezkészítés során mindenki tudása legjavát teszi hozzá az összképhez.

Ami pedig egy igazán sokszínű, ötletgazdag zenekart és lemezt mutat. A Thirty Seconds to Mars dalaiból egyaránt kihallhatók olyan zenekarok, mint a Tool vagy az akkoriban indult A Perfect Circle – Maynard James Keenan vendégszereplése nyilván nem is véletlen –, a The Smashing Pumpkins, de ugyanígy említhetnénk akár a Linkin Parkot, a Depeche Mode-ot, a grunge vagy a hetvenes évekbeli progresszív és space rock hatását is. Sokféle hatás ötvöződik itt, ennek megfelelően a lemez ötven perce bőven tartogat felfedeznivalót akár sok évvel a megjelenése után is.

Zenei szempontból nem nagyon lehet belekötni a jó érzékkel használt billentyűsökbe, samplerekbe, a nem túlbonyolított, de ötletes gitárriffekbe vagy a közreműködők nevéből kikövetkeztethetően hibátlan produkciós munkába. Lemezen hallgatva a színművész úr előadása is pont annyira teátrális, amennyire a dalok ezt megkívánják, nincs túljátszva a frontemberi szerep, vagy legalábbis nem jobban, mint bármely más rocklemezen. Számomra a leginkább maradandó fejezetek egyike a Buddha For Mary, amelynek kezdéséből lehetetlen nem kihallani a Tool Reflectionjának hatását, de legalább ilyen jó a Welcome To The Universe, a 93 Million Miles és persze a két kislemezdal, az albumot nyitó Capricorn (A Brand New Name) vagy az Edge of the Earth. Bár a debütalbum dalait az utóbbi tíz évben csak különleges alkalmakkor játsszák.

Akit hozzám hasonlóan eddig elkerült a csapat zenéje, nyugodtan hallgassa meg ezt a lemezt, lehet, hogy kellemes meglepetésben lesz része! (K.A.)

Kovács Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.07.10