A család július 6-án reggel csengetett be a tudóshoz. Pasteur – nem lévén orvos – iszonyodva vizsgálta meg a fiú testét ellepő mély sebeket. A veszettség kialakulása kezelés nélkül elkerülhetetlennek látszott. A betegségből akkoriban alig-alig épült fel bárki is: hosszú lappangási idő, víziszony, szörnyű görcsök, és végül a halál jellemezték a kórt.

Pasteur és munkatársai közel öt éve foglalkoztak a veszettség kórokozójának felfedezésével, annak legyengítésével és a biztonságos oltóanyag előállításával. Több száz kísérletet követően úgy érezték, közel járnak a tökéletes vakcina előállításához. A szer állatokban működött, de embereken még soha nem próbálták ki. Louis Pasteur egy barátjához, Jules Vercelhez írott levelében arról szólt, hogy azt tervezi, saját magán próbálja ki az eljárást. A kis beteg érkezése azonban új helyzetet és komoly dilemmát teremtett…

A gyógyszer beadása a tudós számára személyes kockázatot is jelentett, mert nem lévén praktizáló orvos, akár bíróság elé is állíthatták volna. Pasteur délutánra visszarendelte a családot, majd kikérte Dr. Alfred Vulpian, a neves neurológus és néhány másik kollégája véleményét. Este 5-kor konzíliumot tartottak, ennek eredményeként megszületett a döntés: meg kell kezdeni az oltássorozatot, különben a gyermek meghal. Az állatkísérletek eredménye olyannyira biztató, hogy remélni lehet, nem lesz probléma…

Az első injekciót harsány bömbölés követte, amit csak némi édesség csillapított... Szerencsére a fiúcska jól reagált a kezelésre: „Minden jól megy – írta lányának Pasteur július 11-én –, a kisfiú nyugodtan alszik, jó étvággyal eszik. Az oltóanyag kifogástalanul felszívódik. Ha a most következő három hét során sem áll be rosszabbodás a gyermek állapotában, akkor biztos a siker….” Július 16-án délelőtt 11 órakor adták be az utolsó adag, egy előző napon kimúlt nyúl gerincvelőjéből készült oltóanyagot. Ez az anyag a védőoltás nélkül a biztos halált jelentette volna. A kis Joseph Meister – anélkül, hogy tudatában lett volna, milyen csodának lett részese – három hét elteltével egészségesen távozott.

A gyógyulásnak azonnal híre ment! Sorra-rendre jelentkeztek az újabb és újabb betegek. Az Ulm utcai szűkös laboratóriumban most már a kísérletek mellett oltóanyag-termelést is kellett folytatni, hogy a jelentkezőket kezelni tudják.

Ki tudna nemet mondani például arra a kérésre, hogy mentse meg egy olyan fiú életét, aki társai védelmében birokra kelt egy veszett kutyával? A Jura hegységben élő Jean-Baptiste a kutyatámadás után hat nappal kapta ez első oltást, s igazán kétséges volt, hogy hatni fog-e a vakcina. A gyógymód így is működött, a bátor fiú túlélte a fertőzést. Pasteur ezt követően jelentést írt az Akadémiának a veszettség legyőzéséről. A jelentés után az előbb említett Vulpian emelkedett szólásra:

„A veszettség, ez a szörnyű betegség, amellyel szemben az ideig csődöt mondott minden orvosi próbálkozás, végre gyógyítható. Pasteur… évek hosszú során át megszakítás nélkül folytatott kutatásaival olyan gyógymódot dolgozott ki, amelynek segítségével teljes biztonsággal meg lehet akadályozni a betegség kifejlődését a veszett kutya harapta emberben. Megismétlem: teljes biztonsággal. Azok után, amiket saját szememmel láttam Pasteur úr laboratóriumában, semmi kétségem nincs az iránt, hogy az általa kidolgozott gyógykezelés biztos sikerrel jár, ha a veszett kutya harapása után néhány napon belül alkalmazzák.
Sürgetően fontos, hogy megszervezzük a veszettség gyógykezelését a Pasteur-féle eljárás alapján. El kell érnünk, hogy minden ember, akit veszett kutya harapott meg, részesülhessen a hatalmas jótéteményben, amellyel kiváló tudóstársunk ajándékozta meg hazánkat és az emberiséget.”

És valóban, a veszettség legyőzőjének a neve hamarosan világszerte ismertté vált. Orvosok, tudósok keresték, és páciensek zarándokoltak hozzá messzi országokból. Reggelenként 50-100 beteg várta a laboratórium előtt.

Közülük is óriási feltűnést keltett az Oroszországból érkező muzsikok csoportja. Egész Párizst lázba hozta ez a különös expedíció; mindenki tudta, milyen hosszú idő telt el a farkasmarások óta, és feszült figyelemmel leste az eseményeket. A veszett farkas marása a legveszedelmesebb az összes marások között, 80%-ban halálozással járt. A számítások szerint a 19 paraszt közül 15-re szörnyű vég várt. A sétányok járókelői egymásnak mondogatták: talán mindegyikük el fog pusztulni, hiszen már több mint két hét telt el a marások óta; szegényeknek nagyon kevés a reményük, hogy megmenekülnek. Tényleg, talán már késő is volt. Pasteur se nem evett, se nem aludt ezekben a napokban. De magára vállalta a kockázatot, naponta két oltást adott be az oroszoknak, és ilyen módon 7 nap alatt végzett a 14 beoltással. Egész Franciaország figyelte a történteket, s aztán újabb büszkeségi hullám vonult végig az egész országon, mert a beoltottak közül csak három kapta meg a veszettséget, tizenhat egészséges maradt. Az orosz cár köszönetképpen a Szent Anna-rendjel gyémánt keresztjét küldte el Pasteurnek.

Pasteur mindenkin segíteni próbált, nációtól, rangtól függetlenül. Tizenöt hónap alatt 2490 veszett kutya által megharapott embert részesített oltásban. A páciensek néhány esettől eltekintve meggyógyultak. A számok magukért beszéltek.

Az Akadémia a sikereket látva határozatot hozott, hogy Párizsban létre kell hozni egy Pasteur nevét viselő intézetet, ami oltó- és tudományos központként működne. A tudós testület felhívására közadakozás kezdődött, ahová a világ minden tájáról érkeztek adományok. Az orosz cár például 100 ezer frankot küldött a nemes cél megvalósítására. Hamarosan megkezdődött az építkezés, és az intézet két év alatt fel is épült. Az 1888. november 14-én tartott ünnepélyen rangos politikusok, a tudósvilág nagyjai vettek részt.

A megtört, beteg Pasteur köszöntőjében – úgy tetszik – búcsúüzenetet mondott pályatársainak: „Nehéz, emberpróbáló feladat hinni abban, hogy jelentős tudományos felfedezést értünk el, s napokon, heteken, esetleg éveken át leküzdeni a vágyat, hogy publikáljuk. Tudom, milyen nehéz erőszakot elkövetni önmagunkon, cáfolni és esetleg szétrombolni eredményeinket újabb ellenkísérletekkel. És csak akkor hozni nyilvánosságra a felfedezést, amikor már minden lehető ellenhipotézis megcáfolódott.
Mikor azonban végtelen sok munka és erőfeszítés után eljutunk a bizonyossághoz, a legnagyobb örömet érezzük, amit az emberi lélek érezhet...”

Az intézet beváltotta a hozzá fűzött reményeket, igazi tudományos központ lett: a Pasteur Intézet munkatársai közül például Ilja Iljics Mecsnyikov Nobel-díjat kapott a fagocita-elmélet kidolgozásáért, Emile Roux pedig létrehozta a torokgyík (diftéria) elleni oltóanyagot.

A magyar orvostársadalom is hamar tudomást szerzett a francia sikerekről. Dr. Hőgyes Endre professzor már 1885-ben megkezdte a veszettség elleni vakcina előállítását. Erre azért volt szükség, mert Pasteur ugyan közzétette kutatásainak eredményét, de a „fix vírust” nem adta oda senkinek sem. Az ő koncepciója az volt, hogy a betegeket a párizsi központba kell szállítani a pontos protokoll szerinti gyógykezelésre. Dr. Hőgyes ezt a nézetet nem fogadta el, és aktív része volt abban, hogy Magyarországon 1890-ben megkezdhette működését a Budapesti Pasteur Intézet. Dr. Hőgyes Endre ezen túlmenően egyszerűsítette és megbízhatóbbá tette a vakcina előállítását: a szárításos módszer helyett hígított oldatot készített. Módszere világszerte elterjedt.

A vadon élő és a háziállatok rendszeres immunizálása révén szerencsére napjainkban már nagyon ritkán fordul elő a betegség, de ha igen, akkor bizony a Pasteur-féle módszert alkalmazzák ma is az orvosok.

Berente Erika

Források: Brehm, Alfred Edmund: Pasteur és a veszett kutya In: Állatok világa. 19. köt. Bacillusok Bp., 1998.; František Gel: Láthatatlan ragadozók legyőzője, Pozsony (Bratislava), 1979; Halász Zoltán: Így élt Pasteur Bp. 1976; Hőgyes Endre, dr.: Apró közlemények. A veszettség ellen való védőoltás eredményei és a budapesti Pasteur-intézet. In: Természettudományi Közlöny, XXIX. kötet. 1897. p. 249-252.; wikipedia.hu

A felhasznált képek mindegyike közkincs.