207

Folk, pop és ami köztük van

Öt hazai lemez stílusok határmezsgyéjéről és azon is túlról

cimbaliband-danics-dora

Legújabb körsétánkat új Fonós lemezek közt bóklászva tesszük: a Lángoló Gitárok a stílusok határmezsgyéjén mozgó albumokat vesz sorra nyári ajánlójában, melyek között a Cimbaliband, a Lajkó Félix & VOŁOSI, Balogh Melinda, a Lakatos Róbert és a Rév, valamint Gyimesvölgyi Népzene Kostelekről szerepel.

Az első állomás a Cimbaliband és Danics Dóra harmadik közös albuma, az Iram. A tavalyi lemezről azt írtuk, hogy az a végső fal is leomlott, ami a népzene és a pop között húzódik. Ennek a lebontásnak mára már szinte nyoma sem maradt, szépen zöldellő és virágzó mező nőtt a valójában már régóta csak jelképes fal helyére. És bár már a nyitány is igazi sláger, a valódi népzene sem halt be kicsit sem, az abból fakadó sűrű felajzó erő nem engedi a rádióbarátság-ló túloldalára esni a bandát. Lehet, hogy azért, mert a cimbalmos-zenekarvezető Unger Balázs még mindig kreatívan áll mindahhoz, amit felépített, és nem szeretne a talmi sikerért meghasonulni, de ezt nem tudjuk, csak feltételezzük. Például abból, amit ezen a lemezen hallunk.

Vékony mezsgye ez, nem is szívesen gondolok arra, mi lesz, ha egyszer megbotlik ez a remek zenekar, és a rossz útra lép – ami persze csak innen, a sznob és purista oldalról nézve az, hiszen miért is kéne ellenállniuk a siker hívásának? Most viszont még nem ott tartunk. Danics Dóra például egyre nagyobb teret kap a bandában, négy dalnak a szövegét is ő szerezte, és most először került a neve a borítóra a fenti módon. Van a hangjában és az előadásában valami pont idevaló erős húzás, lazán mozog azon a vékony töltésen a pop és folk közt, ez az irány tehát tökéletesen működőképes vele.

Körülöttünk az élet felgyorsult, egyre nehezebb lépést tartani a száguldó hétköznapokkal, és a pillanat megélése az egyik legnagyobb kihívás! Az életet élvezni és örülni a legemlékezetesebb élményeknek, tudatos erőfeszítéseket igényel. Szinte meg kell tanulni lelassulni, és élvezni a jelen pillanatot. Időt kell hagyni elménknek, testünknek-lelkünknek feldolgozni a minket ért temérdek külső impulzust. Hisszük, hogy ehhez az állapothoz az egyik járható út a muzsikán keresztül vezet.

Ezt írja Unger Balázs a kísérőfüzetben, és az iram, amit diktálnak, továbbra sem a meglassulás barátja, de ez már nem is tűnik eleve fontosnak. Nincs tehát semmi baj a slágerekkel, mert a tudatosan felépített Cimbali-brand szövetbe azok is tökéletesen simulnak, sőt, valójában alig találni különbséget, de azért én például akkor vagyok igazán otthon ebben a buliban, amikor a legbalkánibb észvesztésekkel futhatok váltót, azaz zsigeri a kavalkád. Ezek nem feltétlenül külön dalokban esnek meg, a legváratlanabb pillanatokban történik egy-egy szóló kicsomagolása, vagy gomolyog össze a hangulat örvénnyé – amikbe beleugrálni veszettül jó móka. Egyszóval továbbra is ők a legjobb popzenekar a hazai folkéletben. Vagy éppenséggel fordítva: ők a legjobb folkbanda a hazai popéletben.

Tavaly nyáron veszprémi jó szerencsém egy Lajkó Félix koncertre vitt, a VOŁOSI nevű lengyel vonósbandával (két hegedűs, brácsás, csellós, bőgős) játszott, és egyrészt úgy volt jó, ahogy volt, de Félix (pár számonkénti) magányában tán még inkább. Valami olyat húzott, minden korábbitól különbözőt, és minden addigit technikailag és érzelmileg meghaladó dallamvariánsaival úgy zökkentett ki unalmamból, ahogy ez nem nagyon szokott másnak sikerülni – többek közt új áramlatok csordultak meg aszályos ereimben.

Az akkor év végére várt album végül most nyár elejére jött ki – a magányos körökre itt persze ne számítsunk –, és tömören ennyi szerepel a borítón: Lajkó Félix & VOŁOSI. Ez elég is, nincsenek itt felesleges sallangok, ismerkedő körök, egyből a közepébe ugrunk a történéseknek, és ott is maradunk mindvégig. Lajkó Félix egyébként sem a szavak embere, amit viszont ott elfukarkodott vele jó sorsa, azt bőséggel megkapta zenei talentumban, ő pedig dicséretesen hozzárakta a magáét tanulásban, gyakorlásban. Bár ugye van most egy új zenekara, arra még várni kell megjelenésileg, de ez most nem fáj, ugyanis a sok lemezéről ismert korábbi bandája mellett a VOŁOSI-val jött össze az eddigi legnyerőbb felállás. Pont azt tudják hősünk hegedűjátéka mellé és köré rakni, ami a lényeg: folytonos mozgásban és vibrálásban maradni vele, de a talajt is biztosítani. Mert Félix a legváratlanabb pillanatokban ugrik el, szárnyal rebbenve, vagy piszmog esetleg otthonosan, miközben a megnyugvásnak tűnő pillanatokban is félszemmel már a távolba réved. Nem tudom, hogy a meló mindeközben, amit ez a szenzációs (egyikük lakodalmán bebulizás közben alakult) lengyel banda véghezvisz, az rettentő megpróbáltatás vagy eksztatikus öröm? Vagy ha a kettő közti áramlat ívén való rohangászás, hát az nem görcsös igyekezet, legalábbis semmi ilyesmit nem hallani ki. Nem véletlen tehát, hogy a világzene legrangosabb eseményét, a WOMEX-et ők nyithatták 2017-ben.

Simán lehet, hogy ezzel a lemezzel (azt is mondhatnám, hogy: eseménnyel) tényleg övék most a legjobb világzenei vonósprodukció széles e világon, ahogy a promóciós anyagban olvasni, de ez ne vakítson meg bennünket még időlegesen sem, mert nem a szenzáció itt a lényeg, hanem a tényleg öntörvényű, ezért a popzenék legtöbbjétől eltérő belső területekre kalandozó muzsika. Amely dimenziókban ráadásul sokkal inkább érvényes egy másfajta együttlét ezzel a zenével: az én-élmény könnyen te-élménnyé válik, ettől kezdve pedig a felkínált eksztázis lehetőséget ad a választásra: feloldódunk vagy önmagunk maradunk. Esetleg mindkettő. Ez a játék pedig talán a legtöbb, ami kapható egy műalkotástól. Ennél tovább én sem szeretném ragozni a dolgot, ha már a zene maga sem él a verbalitás eszközeivel; csak valami olyasmit, amivel kezdtem: néhány pillanatban tényleg meghaladottá válik, ami eddig bejárásra került a folk- és kortárszenében. Itt kezdődnek a hétköznapi csodák.

Az olyan lemezekre mondjuk, hogy hiánypótló, mint most Balogh Melinda énekesnő első szólóanyaga, a Napkerék. Erdélyi cigány népzenéről van ugyanis szó, aminek az alapanyaga már korábban felgyűjtésre került, például az Utolsó Óra program keretében Budapesten a kilencvenes évek végén. Többek közt a nagybányai Marcel Covaci, a csávási Lunka Erzsi, vagy a sármási Moldovánok osztották meg tudásuk legjavát, és vannak, akik otthonukban látták vendégül a gyűjtőket, mint a mérai Toni Rudi vagy Árus Béla. Hat tájegységről került lemezre muzsika: Kővár-vidék (Nagybánya), Felső-Maros-mente (Vajdaszentivány), Kalotaszeg (Méra), Szilágyság (Szilágynagyfalu), Kelet-Mezőség (Nagysármás) és Vízmellék (Csávás).

Balogh Melinda köré nagyszerű és értő muzsikusok kerültek, szám szerint tizenöt, köztük olyanok, mint Hegedűs Máté, Bede Péter, Papp Endre és az Üsztürü zenekar. A megszólalás éppúgy, mint a zeneiség végig autentikus, nagyon ügyelve a hagyománytiszteletre. De meg ne ijedjünk, egyáltalán nem hivatalnoki és múzeumi a hangulat. Az autentikus népzenék elmuzsikálásánál egyébként is felmerül a kérdés, mi benne az új, a más, a sajátos a sima gyűjtésekhez, azaz az eredeti falusi muzsikáláshoz képest? Azért is fontos ezt tisztázni, mert amit általában eredeti népzeneként ismerünk felvételről, az mindig pillanatnyi állapotot rögzített, az soha máskor nem szólalt meg ugyanúgy, a korabeli zenészek rengeteget improvizáltak, rendre beleszőtték a dalokba és a tánczenékbe érzéseiket és a hangulatot. Vagyis akkor igazán jó és tekinthető sikerültnek egy mai zenekar lemezanyaga, ha nem szolgaian másolja a tanultakat, hanem mer kísérletezni, bátran eltérni, önmagát beleárasztani a zenébe. Így megválaszoljuk a felmerült kérdést: Balogh Melindától más ez az anyag, az ő élő és áradó lénye, természetes, erőlködésmentes énekstílusa a kulcs. És persze a muzsikusok ihletett játéka, a jó keverés, egyáltalán az egészségesen pirospozsgás akusztikus megszólalás és a sajátos válogatás is lényeges tényezők. Összességében hangulatilag egy tágas, levegős fennsíkon járunk, végig emelkedetten, de amikor a néhány feltörő csúcsponthoz érünk, akkor jövünk rá, hogy mindig van feljebb: a „drámai én” elszabadulása teszi igazán emlékezetessé.

Az erdélyi cigány népzene eleve sajátos világ, egyrészt a cigány muzsikusok a közösségi együttélés során nem csak elsajátították a magyar népzenét, de a saját zenék kiérlelésének jellegzetes formái mellett az oda-visszahatás is természetes módon alakult ki. „Ez a folyamat nem csak a magyar népzenei minták részleges, helyenként teljes átvételét jelentette (a lemezen is sok, a magyar népzenéből is ismert dallam hallható), hanem termékenyítő erővel hatott vissza a magyarra is. És bár sokszor siránkoztak különböző ideológiák foglyai, hogy a cigányok „elcigányosították” a magyar népzenét, megállapítható, hogy amennyire saját képükre, habitusukra formálták egyes részeit, annyira hűen meg is őrizték a magyart” – írja Kelemen László az ismertetőben. A népzene lényege pont ez a kiérlelt bölcsesség, a szavak mögött és fölött húzódó valódi megértés minősége. Balogh Melinda így fogalmaz: „A Jászság Népi Együttes táncosa voltam, mikor egy erdélyi turné alkalmával először eljutottam Csávásra. Ott meghallottam Lunka Erzsit énekelni és a csávási zenekart játszani, sütött rám az a zene, akárcsak a Nap. A csávási kis napkerék odagurult hozzám, és akármikor forgattam, mindig melegített.

Amikor a népzene nagyjából marad, ami, olyankor nem a hangról hangra levettség dominál, de nem azért, mert az adott társaság ne lenne rá képes, hanem mert van annál jobb megfejtés is. Ilyesmiben érdekelt Lakatos Róbert brácsás/hegedűs/zeneszerző is, a Lakatos Róbert és a Rév most hozta ki negyedik albumát öt évvel az előző után, Révület címmel. Arról a harmadikról itt áradoztunk, és most már mondhatom, hogy jövő időben is jogosan: utána is többször előkerült az a lemez. (Tavaly egyébként láttuk-hallottuk nyomát hősünknek anyazenekarán kívül is, az Esszencia népzenei szupergrupnak volt ötletgazdája és egyik fő szerzője, itt veséztük ki az albumot a magunk szerény eszközeivel.)

Viszont lépjünk vissza kicsit a korábbiakhoz, hogy lássuk, mi a helyzet azokhoz képest. Több volt ugyanis az elkanyarodás a magyar népzenétől: balkáni és török villanások, jazz és gipsy swing, sőt még rap is benézett, de nem tűnt úgy mégsem, hogy bárminek ott ne lett volna helye és ideje. Most az új lemezen viszont gyakorlatilag alig találunk ilyesmit, a közelebbi népzene marad fókuszban, azaz a felvidéki, de annak minden fontos szegmense, és nem csak térben, de időben is. Az első dal rögtön egy húszperces egybekötött utazás, antológiaszerű tabló, ami a hossza ellenére az egyik legizgalmasabb rész a lemezen, mert ez a nagy ívű bejárás nem csak a lemezbe ránt be végérvényes erővel, de meg is nyugtat: jó helyen járunk, ide készültünk. Persze nem mondom, hogy bárkinek csőstül ajánlanám, mert igenis kell hozzá a népzene szeretete, eleve kell a vonzódás a folklór analóg világához, a múlt időből merített időtlenséghez vágyódás. És ott van még valami, az az összetevő, ami nélkül alig képzelhető el a mai ember számára zenei- vagy akármilyen műélvezet, mégpedig a drámai kiszerelés. Lakatos Róbert eleve érdekelt színházi zenékben, hallhatók itt dallamok a Nemzeti Színház Körhinta és a Fitos Dezső Társulat Pisztráng című darabjaiból, de nem csak ez és a Kassai Thália Színház zenei vezetése ad magyarázatot, a gyökerek mélyebbek: Róbert kiskorától vonzódott a népzene mellett a klasszikushoz is. Ez pedig beleszövődik a Rév muzsikájába bőven, és nem csak külön dalokban ölt testet, de az egészet átlengi valami finom elemeltség és elegáns tartás, még akkor is, amikor tényleg a népzene talaján járunk. Így tehát a Révület tablójához két irányból minimum vezet út, de ha nem jeleznék külön ezt a korábbi színházi muzsikákból való inspirálódást, akkor is egyértelmű lenne, hogy messze többről van itt szó, mint hagyományőrzésről.

A nyolc felvételből háromnak szerzője Lakatos Róbert, kettőnek pedig átdolgozója tradicionálisból (de például ezek közül a Bartók által gyűjtött különböző szlovák dalokat átértelmező Rapszódia teljesen saját szerzeménynek hangzik), tehát csak három dal maradt eredeti formájában. A Rév tagsága mit sem változott a legutóbbi lemez óta, és nyilván ne is változzon, ha ilyen minőséget bírnak összehozni, és mikor üzenném, ha nem itt és most: szalad az élet ezerrel, és bár tudom, hogy jó munkához idő kell, azért ha lehet, ne kelljen a legközelebbi körre öt évet várni.

A végére pedig elérkeztünk oda, ahonnan akár indulhattunk is volna, ha nem a fordított utat választjuk, mégpedig a mélységesen és teljes szívvel elmuzsikált, minden tekintetben autentikus népzenéhez, ez pedig jelesül a Gyimesvölgyi Népzene Kostelekről című nagylemezben öltött most testet. Már a borítón ki van emelve a legtöbb rajta szereplő muzsikus: Vaszi Levente és Vrencsán Anita énekesek (mindketten jól szerepeltek pár éve a Fölszállott a páva tévéműsorban), valamint őket „Kíséri a Zúgató Zenekar, közreműködik Tímár Erika”. A Zúgató Zenekar egyébként Vrencsán Dávid és Váta Gábor hegedűsöket és Kiss Árpád ütőgardonost takarja. Kezdjük azzal, hogy a gyimesi csángó népzene a létező legjobb muzsika a kozmoszban, és ha még ehhez azt is hozzátesszük, hogy a gyimes-völgyi csángó magyarok úgy emlegetik ezt az időtlenségbe faragott települést, hogy „kosteleki keskeny palló…”, akkor ez már további megerősítésre sem szorul.

Az eddigieknek ellentmondani látszik, hogy most egy olyan lemez előtt hajtunk mélyen fejet, ami nem igyekszik más lenni, mint ősei muzsikája, a modernség innen nézve felesleges hívságnak tetszik, és bizony jogosan. A gyimesi csángó muzsika ugyanis olyan archaikus mélyrétegeiből nő ki a létezésnek, amihez fogható nincs több, ezt hallva az ember elhiszi, hogy tényleg van velünk élő történelem. Merthogy az időtlen ősiség hangulata mellett az élőn van a hangsúly, ez bizony a lüktető valóság, olyan búvópatak, aminek friss és nyers vizébe bár borzongató belenyúlni, de ezt a nagy töltésű villanás-energiát az ember mégis újra és újra át akarja élni. El kell persze ehhez a létezés-dimenzióhoz találni, ma már a modern kor milliónyi rétege fedi a hétköznapi látás elől, de nincs mese, aki a valódiságokat akarja inkább szellemi-lelki táplálékként magához venni, ezzel a felajzó erejű muzsikával mindenképpen tegyen próbát. Gyakorlatilag felesleges bármi egyebet mondani róla, benne van az emberi élet megannyi szegmense ezekben a dalokban, még úgy is, hogy a mai ember már alig érintkezik a megénekelt pásztorokkal, szántóvetőkkel és egyéb tradicionális létállapotokkal, viszont a lélek dolgai egy-két réteggel beljebb változatlanok, vagy amiben mégsem, az meglehet, hogy tényleg csak felesleges nyavalya. Szóval, ha oda akarunk eljutni, elég útnak indulni: „Kostelek ott van... Menjen az ember s mikor azt hiszi, hogy eltévedt, akkor még mejen egy kicsit, s ott lesz.

Rácz Mihály
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.07.06