A könyvet olvasván nyomon követhetjük Benito Mussolini politikai szocializációját, melyben az első lépést apja jelentette, de az általa választott út merőben különbözött a későbbi Duce példájától.

Tanítói képesítést szerzett, de ez a pálya számára nem termett babért, sőt férjezett asszonyokkal szűrte össze a levet, amiért a településekről távoznia kellett. Ezért inkább bekapcsolódott a munkásmozgalomba, újságírással foglalkozott, majd külföldön próbált szerencsét. Megismerhetjük a XX. századi munkásmozgalmi irányzatokat, azok képviselőit, miközben Mussolini egyre emelkedő politikai karrierjét követjük. Az első világháború, a kezdeti semlegesség, majd a központi hatalmaktól az antanthoz történő átállás jelentette a döntő fordulatot politikájában. Az internacionalizmust felváltotta nála a nacionalizmus; az egykori szocialista a másik oldalra került.

De a háborús győzelmet nem követte a területi követelések respektálása. Szociális feszültségek és általános elégedetlenség táplálta a jobboldali radikális kezdeményezők táborát. A Fascio di Combattimento meghatározó mozgalma vetette meg alapját az olasz fasiszta pártnak, melynek Mussolini vált a vezető alakjává. A kormányok tehetetlensége egyre csak gerjesztette az elégedetlenséget, amitől a vagyonos osztályok egyre inkább veszélyben érezték magukat. A fasiszta kibontakozást, gazdasági virágzást, a nemzeti nagyság helyreállítását és rendet ígért. Rohamcsapatai megfélemlítették a munkásokat, a parasztokat és másként gondolkodókat, ezért az uralkodó körök bőségesen finanszírozták a mozgalmat.

1922-ben a király miniszterelnökké nevezte ki Mussolinit, azaz elérkezett az új rend kiépítésének ideje, először koalíciós, majd egypárti alapon, az új választójogi törvény pedig biztosította pártjának hegemóniáját. Még Giacomo Matteotti meggyilkoltatása – bár belpolitikai válságot idézett elő – sem buktatta meg a kormányt. A Duce célja: fasizálni Olaszországot; azt akarta, hogy az olasz és a fasiszta szinonim fogalom legyen. Úgy gondolta, hogy a demokráciáknak bealkonyult, az elaggott liberális beállítottságú nemzetek helyett az olasz, majd a német nemzetiszocialistáké a jövő. Kezdetben Hitlerrel szemben ő volt az etalon, a harmincas évektől azonban már a Führer térfelén pattogott a labda.

Fejlesztette a mezőgazdaságot és az infrastruktúrát, demográfiai áttörést célzott meg. Az osztályharc kiküszöbölésére, az osztályok közötti együttműködésre törekedett. Az olasz fajelmélet nem etnikai, hanem kulturális és történelmi gyökerű volt: tekintetük az egykori Imperium Romanumra irányult. Nagy gyarmatbirodalom képe lebegett a szeme előtt, de Afrikában az abesszin háború hiába ért győzelemmel véget, a várt gazdasági fellendülés elmaradt, és az olaszokkal való betelepítés reménye is tovatűnni látszott.

A hatalom minden irányú bebiztosításának igénye megkívánta a Vatikán felé való nyitást is. A hagyományosan katolikus Itáliában nem lehetett a Szentszéket mellőzni. A modus vivendit a lateráni paktummal oldották meg. Bár Angliát és Franciaországot megvetette, a nemzetközi politikában nem lehetett minden hidat felégetni: voltak taktikai alkalmi megegyezések ezekkel az országokkal is. A spanyol polgárháborúba Franco oldalán történő beavatkozás azonban egyre inkább a Harmadik Birodalomhoz kötötte Olaszország szekerét. Hitler háborús készülődése Mussolinit sem hagyta közömbösen területi aspirációi és a várható „új rendben” betölteni vágyott szerepe miatt.

A hadifelszerelésük elmaradott volt, nem készültek fel egy közeljövőben megvívott háborúra, ezért kezdetben nem is kapcsolódott be a harci cselekményekbe. A német sikerek miatt meg kellett tapasztalnia a másodhegedűs szerepét: a kancellár félretájékoztatta, illetve eltitkolta a tervezett lépéseit. Mikor végül bekapcsolódtak a háborúba, azzal kellett szembesülnie, hogy az olasz katonák alacsony harci értéket képviseltek a németekkel szemben.

A tengelyhatalmak katonai vereségei és Mussolini megbuktatása új helyzetet teremtett. Bár a németek kiszabadították fogságából, és egy általuk kreált bábállam (Salói Köztársaság) élére állították szoros német felügyelet alatt, a csúfos véget csak elodázni tudták, elhárítani nem. Ormos Mária könyve árnyaltan mutatja be a Duce népszerűségének elolvadását, mennyből pokolra jutását, menekülését, elfogását és kivégzését.

Csiszár Antal