216

A Győr környéki ütközet – Ezen a napon történt

Horváth Gábor írása

gyori-csata-szabadsagharc

1849. május 21-én Buda visszafoglalásával a magyar szabadságharc zenitjére ért, ám ugyanezen a napon Varsóban az ifjú Ferenc József császár találkozott I. Miklós orosz cárral, és véglegesen megegyeztek az orosz haderő beavatkozásáról hazánkban. Június végén így 200 ezer fős cári haderő nyomult be az országba, amely egymagában is túlerőt jelentett a magyar honvédséggel szemben.

Ekkor már mindösszesen 370 ezer szövetséges állt szemben a magyar kormány 160-170 ezer katonájával, amit csak igen komoly szerencsével és az ellenség elképesztő stratégiai és taktikai hibáival lehetett volna ellensúlyozni. Az ellenállást sem a magyar politikai, sem a katonai vezetés ennek ellenére nem látta eleve reménytelennek, már csak azért sem, mert eleinte mindössze 70 ezer fős orosz segédcsapatról érkezett hír, s nem derült ki ténylegesen a támadók ereje. Mindenesetre a beavatkozás ténye a magyar hadügyminiszter-fővezért, Görgei Artúrt arra sarkallta, hogy döntő csapást mérjen az osztrákokra, mielőtt az orosz főerők megjelennek a hadszíntéren. Ez a június 16-i Zsigárd, illetve a 20-21-i Pered térségében vívott csatákhoz vezetett. Előbbi esetben azonban az önállóan működő hadtestparancsnokok erélytelensége, utóbbi esetben a már megjelenő első orosz hadosztály akadályozta meg a kissé túlbonyolított hadműveleti terv sikerét.

A két sikertelen összecsapás után a császári hadvezér, Julius Jacob von Haynau báró úgy érezte, kezébe veheti a kezdeményezést. A megérkező orosz Panyutyin-hadosztállyal már jelentős túlerő birtokában volt (kb. 80 ezer fő), és szeretett volna maga leszámolni a magyarokkal. Görgeinek mindent egybevetve 51 ezer honvéd állt rendelkezésére, melyet két csoportra osztott a Duna. A folyótól északra a korábbi csatákban kivérzett I., II., III. és a komáromi őrséget jelentő VIII. hadtestek álltak, míg délre Poeltenberg Ernő VII. hadteste és az őt délről fedező, Kmety György vezette önálló 15. hadosztály. Úgy tűnt, hadműveleti szünet áll be, mivel a magyar félnek nem volt ereje támadni már, míg az osztrák az orosz haderő megjelenésére vár. Görgei Budapestre utazott, hogy elfogadtassa új haditervét, amelyet Komáromra alapozott, s támadást írt volna elő minden összevonható erővel még a teljes cári sereg megérkezése előtt. Megpróbálta arra is rávenni Kossuthot, hogy a kormány szintén jöjjön Komáromba, mert ez az erőd az egyetlen reális esélyt adja a sikerre, s itt utóbbi is biztonságot talál. Kossuth végül ezt el is fogadta. A csapatokat eközben Klapka György tábornok, illetve a Tatán berendezkedő Központi Hadműveleti Iroda (KHI) és annak vezetője, Bayer József vezérkari főnök vette át.

Haynau kellően ambiciózus volt ahhoz, hogy egymaga is megpróbálkozzon a magyar fősereg legyőzésével, s a Vág vonalának leple mögött csapatainak zömét a Duna bal partjáról a jobbra csoportosította át, hogy Győrt megkerülve vereséget mérhessen Poeltenberg és Kmety alakulataira. Az osztrák tábornok ügyesen leplezte a csapatmozgásokat, a Duna jobb partjáért egyébként is felelő Klapkában ugyan már felmerült 23-án egy Győr elleni esetleges osztrák támadás, ám nincs jele, hogy erről értesítette volna Görgeit, egészen 26-ig. Mindenesetre Poeltenbergnek Klapka elmondta 25-én, hogy lehetséges egy császári támadás, és Győrt ebben az esetben tartani kell. Erősítéseket azonban nem küldött, s csak a II. hadtest (parancsnoka: Kászonyi József ezredes) egy részét indította útnak Komárom felé északról, majd elkésve onnan tovább Győrbe. Így 1849. június 26-án a folyó jobb partján mindössze 17480 fős és 67 tüzérségi löveggel ellátott magyar csoportosítás állt szemben Haynau 66 ezer emberével és 290 ágyújával. Ezen a csaknem négyszeres fölényen még a közeledő 6000 főnél is kisebb létszámú II. hadtest érkezése sem sokat változtatott volna. A magyar hírszerzés ezúttal totális csődöt mondott, mivel mindössze 12, majd 30 ezer fős ellenséges létszámról adott híreket a támadás előtt. Így nem lehetett megtenni a megfelelő ellenlépéseket.

Poeltenberg hadosztályának déli szárnyán helyezkedett el Kmety György 15. hadosztálya, amely mintegy 5100 főből, 1224 lóból és 17 lövegből állt. A hadosztály június 13-án szép sikert ért el Csornánál, majd Tét környékén foglalt állást, a Székesfehérvárra vezető út fedezése miatt. Mivel az osztrák csapatmozgásokat nem sikerült kellően feltérképezni, Kmety Győr helyett Tétről Marcaltő felé vonult, hogy megakadályozza a támadók Rábán való átkelését. Így azonban a császári erők betörtek a két magyar seregtest közé eső űrbe, s miután Kmety 27-én Ihásznál vereséget szenvedett, elvágták őket egymástól. Kmety ezt követően még visszacsatlakozhatott volna a fősereghez Komáromnál erőteljes menetelésekkel, ám Kossuth által biztatva – s önálló parancsnoki álmokat dédelgetve – nem ezt választotta, hanem a Délvidékre vonult Pakson át. Ezzel a magyar fősereg értékes erőt veszített el (holott Görgei erősítéseket sürgetett a döntő csatához!), és Poeltenberg Győrnél most már ötszörös túlerővel került szembe, akiknek egy része már át is jutott a Rábán tőle délre. A kapott hírek alapján Poeltenberg – helyesen – úgy vélte, hogy Győrt nyugatról és északról – hála a folyóknak – viszonylag kisebb erők is tarthatják, így csapatainak zömét elindította 27-én Győrszemere felé délnek. Célja az volt, hogy a várost tartsa a Komáromból már közeledő erősítések megérkezéséig, ám ha délről túlnyomó erő támad ellene, akkor halogató harcok során kiüríti a várost, mielőtt ottani csapatait bekerítené az ellenség. Poeltenberg délre kiküldött csapatai 28-án heves harcokat vívtak Ménfő és Csanak környékén, amely leginkább ágyútűzben, és a csapatok sakkszerű tologatásában merült ki, míg nyugatról Kossuth Sándor hadosztálya Győr előtt küzdött a támadókkal. Görgei június 28-án délben érkezett Győrbe, hogy átvegye a kibontakozó ütközet irányítását (öccse, Görgey István Csanaknál az 51. zászlóaljat vezette). Hamar kiderült, hogy nincs realitása az ellenség feltartóztatásának, s a magyar hadtest megkezdte Győr tervszerű kiürítését és a rendezett visszavonulást Komárom irányába.

A vereség dacára a magyar csapatok jól verekedtek, és Poeltenberg – mint a háború folyamán gyakorlatilag mindig – kiválóan látta el feladatát. A későbbi vértanú – aki bécsi volt, és káromkodáson kívül semmit nem tudott magyarul – helyesen mérte fel a lehetőségeket, és az adott körülmények között minimális veszteséggel az utolsó pillanatban bújt ki a bekerítésből. A hatalmas túlerő dacára a magyar hadtest teljesen intakt maradt, mindössze 483 főt (4%) veszítve halottakban és sebesültekben, míg Kmety hadosztálya 112-t. A császári seregből 295 ember dőlt ki a Győr körüli hadművelet alatt. A magyar csapatok harci morálja a hátrálás ellenére kitűnő maradt, amit július 2-án a (második) komáromi csatában fényesen bizonyítanak is majd, mikor háromszoros túlerő ellen minden ponton visszaverik Haynau támadását.

A győri összecsapás igazi jelentőségét az utána bekövetkező események adták meg. Görgei jelezte Kossuthnak, hogy már nem tudja fedezni a fővárost, ideje a kormánynak a megbeszélt terv alapján Komáromba jönnie, vagy Nagyváradra húzódni vissza. Ám Kossuth nem ezt tette. A győri események és a hír hallatán, hogy az oroszok elérték Nyíregyházát, összehívta a környezetében lévő – többnyire korábban már leszerepelt – tábornokokat, megváltoztatta a haditervet, és a magyar csapatösszevonást Komárom helyett áthelyezték Szegedhez. Végtelenül rossz ötlet volt. Szeged nem volt kiépítve, ellentétben Komárommal, a főseregnek az orosz és osztrák sereg között kellett volna lejutni oda kemény menetekkel, s Görgei szemében tápot adott Kossuth iránti – amúgy is meglévő – bizalmatlanságának. Katonai szemmel nézve úgy tűnt, a politikai elit jobban bízik a török határ közelségében, mint a honvédek önfeláldozásában, és vész esetén azok nem akarják életüket adni az ügyért, míg a katonáktól elvárják azt. Mikor Görgei tiltakozott a jelenléte nélkül – s így voltaképpen nem is jogszerűen – megváltoztatott haditerv ellen, egy üzenetváltáskor bekövetkező félreértés következtében Kossuth leváltotta a népszerű és tehetséges hadvezért. Ennek híre ráadásul éppen akkor érte el a fősereget, mikor Görgei vérét adta a hazáért a július 2-i dicső komáromi csatában, és fejsebébe csaknem belehalt.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Hermann Róbert: Győr város és megye hadtörténete 1848-49-ben. Győr, 1998.

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

2019.06.28