A vonalkód az előző század talán legnagyobb újítása. Használata akkor vált hatékonnyá, amikor volt elég olvasó hozzá, a leolvasót pedig csak akkor érte meg telepíteni, ha elegendő vonalkódos termék került forgalomba, ezért amikor az egyik történetéről mesélek, nyilvánvaló módon a másik is szóba kerül. Így arról is felesleges lenne vitát gerjeszteni, hogy melyik terjedt el előbb.

A feltalálók, Joseph Woodland és Bernard Silver a kiskereskedelemben forgalomban lévő termékek (főleg élelmiszerek) követésére hozták létre a kör alakú Bulls eye, vagyis bika szemének nevezett azonosító címkét, amelyet 1952-ben szabadalmaztattak. Az első vonalkódolvasót is ők építették meg még ebben az évben (ekkor Woodland az IBM alkalmazottja volt). Ez egy 500 wattos villanykörtét és egy fotóérzékeny vákuum tubust tartalmazott (amit mozifilmek hanglejátszáshoz használtak, láthatóan a filmre nyomtatták). Az elkészített eszköz azonban se nem volt túl praktikus (olvasója egy oszcilloszkópra hasonlított), se nem volt túl biztonságos (az 500 wattos izzó majdnem felgyújtotta a közeli papírt), ezért további fejlesztéseket igényelt. 1962-ben a szabadalmat eladták a Philco-nak, aki később az RCA-nak adta tovább. 1963-ban Silver elhunyt, Woodland pedig George J. Laurerrel karöltve új vonalkód-rendszer kidolgozásába kezdett. Ez volt a mai napig használatos UPC (Universal Product Code), amit 1973. április 3-án fogadtattak el.

Az első használható leolvasó készülék szabadalmát 1969-ben fogadták el, s ahogy megjelent, a gyártók is szívesebben nyomtatták rá a kódokat a csomagolásra. Az előny azonnal megmutatkozott: automatizálták a készletnyilvántartást. Hamarosan a kereskedelem többi szegmensében is sikerrel mutatkozott be, bevezetése látványosan megugrasztotta a forgalmat. A kereskedők képesek lettek egyszerre több fajta árut kezelni, erre reagálva a gyártók növelték kínálatukat, és felpörgött a „gépezet”. Ennek ellenére a vonalkód világhódító útja nem egyik napról a másikra történt. 1974-ben szabványosították a technológiát, így világszerte használható lett, kezdett elterjedni, de tömegessé csak a 80-as években vált, kedvező hatását pedig a 90-es években kezdték igazán nagyban érezni. Az amerikai tapasztalatok hatással voltak a fejlett nyugat-európai államokra is, amelyek 1977-ben 12 ország részvételével megalakították az EAN Nemzetközi Termékszámozási Társaságot (International Article Numbering Assotiation) brüsszeli székhellyel. Célkitűzésük egységes, világméretű termékazonosítási rendszer bevezetése lett, amelynek segítségével a termék a gyártástól a felhasználásig nyomon követhető.

Manapság már a legkülönfélébb helyeken találkozunk ezekkel a kis zebracsíkos matricákkal, és nem csak vásárláskor. Megjelent a kórházakban, raktárakban, a szállításban, az állattenyésztésben és ki tudja még, hol. Könyvazonosításra már 1970-ben alkalmazták, amikor az UPC kóddal egy időben feltűnt az ún. Plessey-kód.

A vonalkódoknak számtalan változata ismert, amelyek nem csak hosszúságukban, de formájukban is különböznek. Leegyszerűsítve ez nem más, mint fekete és fehér, egymással párhuzamos csíkok váltakozása, amit természetesen szabvány egységesít, hiszen csak így válik olvashatóvá a világ másik felén is. Minden kód 30 fekete csíkot tartalmaz, a sávok összessége egy 13 jegyű számsort ad ki. Érdekes módon azonban nem a fekete vonalak, hanem a köztük lévő fehér sávok és azok szélessége a fontos. Kódolás tekintetében – mivel a különböző hosszúságú jelek és a köztük lévő szünetek hordozzák az információt – leginkább a Morse-jelekhez hasonlít, ezért is tekintik ezt a vonalkódok ősének. Sok-sok előnye van, leginkább az, hogy kis helyen viszonylag sok adatot tárol, nagy biztonsággal felismerhető, olcsón előállítható és bármiféle elektronika nélkül is olvasható, értelmezhető (persze, csak ha be vagyunk avatva a kódszámok rejtélyébe).

De erre nem feltétlenül van szükség, hiszen számtalan eszköz áll rendelkezésre a fényceruzától a kézi vagy pultba épített szkenneren át a lézerpisztolyig, vagy éppen a majdnem mindenkinél ott lapuló kamerás okostelefonig. A legelsők még ceruza alakúak voltak, a ceruza-olvasó világító hegyét kellett végighúzni a kódon, és tulajdonképpen a visszaverődő fényt alakította át elektromos jellé, amit még természetesen digitálisan dekódolni kellett. A kód sérülékenysége miatt további fejlesztésre volt szükség. És persze a technika is állandóan változott, újabb megoldásra váró problémákat felvetve. Például az első mozgósugaras lézer fényforrást használó szkenner még 60 kilogrammos volt. Így már talán érthető, hogy miért kellett 30 év a világ meghódításához.

Vannak, akik a jövőt a termékek csomagolásába épített apró chipekben (rádiófrekvenciás jeleket leadó univerzális azonosító) látják, melyek a vonalkód által hordozott információmennyiség többszörösét tartalmazhatják, ezek azonban egyelőre még drágának számítanak. Megjegyzem, eleinte a vonalkód is az volt. Mindenesetre kíváncsian várom, hogy meddig tart ez a fejlődés, mert hát minden véget ér egyszer.

Az alapötletért és fejlesztéseiért a feltaláló Woodland 1992-ben Nemzeti Technológiai Kitüntetést kapott az akkori elnöktől, idősebb George H. W. Bush-tól.

Érdekes megfigyelni, hogy a technikai újítások hogyan csapódnak le a művészetek világában. Befejezésül Scott Blake-re és honlapjára hívnám fel a figyelmet, aki Barcodeart (vonalkódművészet) néven teljesen egyedi ötletre alapozza munkásságát. Elképesztő módon vonalkódokból készít portrékat és képeket, de találhatunk nála vonalkódos emléktárgyakat, sőt tetováló szalont is tud ajánlani. Például az Andy Warholt ábrázoló arcmása – amely nemcsak digitálisan, hanem élőben is létezik – 940-féle különböző vonalkódból, összesen 7776 darabból áll. De látható itt például Arnold Schwarzenegger, a Terminátor, California állam egykori kormányzója, akinek mását éppen a megválasztásának estéjén kezdte el, s két hónap alatt be is fejezte. Érdekessége, hogy munkájához csak olyan DVD-k és VHS-k vonalkódját használta fel (86-félét), amelyeken „Schwarzi” is szerepel, darabszáma 2091. (Csak hogy el tudjuk képzelni: a kép mérete: 213,36 cm x 213,36 cm, 16800 pixel x 16800 pixel.) Mindez egy kiállításon egy leolvasó segítségével könnyedén ellenőrizhető volt. Ozzy Osbourne-tól Mao Ce-Tungig számos ismert embert megörökített.

Azért a vonalkód elsősorban természetesen adattárolásra szolgál, és ez az információs forradalom korában bizony nem utolsó szempont.

SzaSzi

Forrás: wikipédia; Allaga Gyula – Avar Gábor – Jancsó Tamás – Melis Zoltán –Sárkány Márta: A vonalkódtól a chipkártyáig (Automatikus azonosítás elméletben és gyakorlatban) 3. kötet. Budapest, 1997.; mult-kor.hu; Kiss Tamás: A vonalkódok rejtelmei Innen: http://fortresscomm.hu/olvasoterem/erdekes-hasznos/Vonalkodok%20rejtelmei.pdf

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép; 6. kép; 7. kép; 8. kép; 9. kép; 10. kép.