103

Úgy érzem, sikerült áttörnünk a falakat

Interjú Hajós Andrással a Dalfutár második évadáról

hajos-andras-dalfutar

Egy héttel ezelőtt indult újra Hajós András Dalfutár című műsora, melynek második évadát már a Youtube-on követheti a közönség. A sorozat egy-egy dupla epizódjában négy egymást nem ismerő alkotó dolgozik egy új dalon, ezzel különleges színfoltot jelent a zenével foglalkozó műsorok között, amelyeket manapság egyébként is nagyítóval kell keresnünk, nem csak a tévécsatornák kínálatában, de az interneten is.

Az ötletgazda szerint ugyanakkor a műsor nem is elsődlegesen és feltétlenül csak a zenéről szól. Természetesen nem szalasztottuk el az alkalmat, hogy a második évad kapcsán elbeszélgessünk vele. A folytatásban olyan dolgokról lesz szó, mint a műsor koncepciója, üzenete, az új szerepkörökben való bemutatkozás öröme, emellett szóba kerül az is, hogy érdemes-e szapulni a kereskedelmi tévéket. Nagyinterjú. 

A napokban valahol azt olvastam a Dalfutár kapcsán, hogy leginkább ezt a műsort érzed a névjegyednek. Miért gondolod ezt így?

Voltak nagyon fontos és emblematikus dolgok az életemben, a saját első műsoromtól kezdve a Heti Hetesen, különböző zsűrizéseken át az Ének iskolájáig, vagy említhetem a Készhelyzetet is. A Dalfutárt viszont pár évvel ezelőtt viszonylag érett fejjel, majd' húsz év televíziózás után ötlöttem ki. Úgy érzem, ebben van benne leginkább az, amit a televíziózásról, vagy most már az internetes műsorkészítésről gondolok. Ebben benne van az, hogy az én véleményem és a nézői visszajelzések alapján is egy szórakoztató, fogyasztható, de azért nem teljesen elvetemült, és alapvetően inkább pozitív, értékközvetítő szándékú tartalomról van szó.

A magam részéről kifejezetten csodálkozom, hogy egy ilyen műsorra nem tartottak igényt sem a kereskedelmi, sem a közszolgálati csatornák. Lehet arról beszélni, hogy szerinted ez miért van így?

Lehet, persze! Végigjártam vele a megfelelő helyeket, és valahol érthető, hogy egy kereskedelmi csatorna nem szeretné a másik levetett, vagy megszűnt műsorát átvenni. Ez nem az a típusú nézettségi bombasiker volt, ami bármit megérne, nincsen körülötte botrány. Ma egy kicsit úgy működik a dolog, hogy ami botrány, ami harsány, ami nagyon érdekli az embereket, az tud figyelmet generálni. Ezen nyavalyogtam én is egy darabig, aztán túlléptem rajta, és inkább megpróbáltam azt nézni, hogy az interneten nagyobb a szabadság. Ez egy szempontból jelentett nehézséget, és ezért is telt el hosszú idő a két évad között: kereskedelmi tévés viszonylatban egy ilyen műsor olcsónak számít, internetre viszont drága. Nehéz volt olyan finanszírozót találni, aki elfogadja, hogy attól, hogy ez „csak” az internetre megy, mégsem szeretnénk lebutítani képminőségében, világításban, szereplőket illetően, tehát a szakmai hátterét tekintve. Ez végül sikerült a Samsung és az Artisjus segítségével, akik teljesen elfogadták, hogy megcsináljuk ugyanazt, ami volt, tehát hogy ez tulajdonképpen egy feltámasztás és folytatás egyben. Ez azért is nagyon fontos, mert az én tévés generációmból sokan szeretnének részben vagy teljesen átköltözni az internetre. A piacnak is látnia kell, hogy lehet utánozni meglévő formátumokat, lehet kocsival elvinni sztárokat, lekopizni az amerikai ötleteket, lehet egy csomó mindent csinálni, ami az interneten már pörög és megy, de lehet máshogy is csinálni. Az első megoldás valószínűleg kicsit egyszerűbb és olcsóbb, de szerintem kell, hogy legyen új formátum, valami különlegesség, akár kereskedelmi tévés képminőséggel, igényességgel, filmes gondolkodással megcsinálva. Üzletileg igazából ez a tét most. Mert persze akarom, hogy sikeres legyen és szeressék, de a történet emblematikusan arról szól most, hogy meg lehet-e ezt csinálni? Úgy érzem, hogy ebben úttörő vagyok. Az utóbbi időben készített műsoraim, mint a Dalfutár, vagy a GastroSong általában kicsit bonyolultabbak, kicsit drágábbak. Nem mindig a járt utat járom, de úgy érzem, nekem ez való, ebben tudok jó és érdekes lenni. Szerencsére azt látom, talán a piac és a hirdetők is kezdik érteni, hogy a palettán el kell helyezni egy ilyet is. Van, amikor terméket adunk oda egy influencernek, van, amikor egy videoklipben jelenünk meg, csomó technika van, de örülnék annak, ha egyre inkább helyet kapna ez a megközelítés, hogy néha különlegesebb, igényesebb dolgok is születhessenek.

Mi az üzenet, amihez kapcsolódni lehet, vagy amit a Dalfutár szerinted elmond a világról?

Ez a műsor látszólag a zenéről szól, pedig valójában az emberi együttműködés a témája. A zene egy felület. Én történetesen ehhez értek, a zenekészítés szinte minden területén van tapasztalatom, dolgoztam dalszerzőként, énekesként, stúdiómunkásként, producerként is, ezért ezen a felületen tudok hozzáértőn mozogni. De a Dalfutár valójában az emberi együttműködésről szól, amivel mi Magyarországon szerintem egy kicsit rosszul állunk. Talán a sikere is ennek köszönhető, hogy jó azt nézni néha, ahogyan emberek összegyűlnek, kompromisszumot kötnek, jól érzik magukat, és egy közös célért együttműködve lemondanak az eredeti érdekükről, egójukról, elképzelésükről. Azt hiszem, manapság ez üdítő kivétel. Mostanában nagyon sokat látunk erőt, harcot, vitát, megalázást. Ezeknek is megvan a helye, de úgy érzem, hogy ezek mellett a Dalfutár egyfajta kis oázis. Persze, ha születik egy dal, akkor nagyon fontos, hogy az jó legyen, de attól, hogy valakinek nem tetszik, mert mondjuk nem az ő stílusa, attól ez még egy nézhető tartalom marad, ahogy szoktunk autószerelő műsort, meg faesztergáló videót is nézni. Szerintem sokaknak átjön, hogy a dal csak ürügy, még ha nekünk, zenészként az is a mindenünk. Emellett, ha valami jól sikerül, a szélesebb közönség is beleláthat egy kicsit az alkotó folyamatba, abba, hogyan működik egy dal elkészítése, de azért ez nem a History Channel. Nem tanítani akarunk, hanem jó hangulatban együttműködő embereket mutatni egy érdekes játékban, aminek van egy krimiszerű izgalma is.

A mostani évad első részében az is tetten érhető, hogy a szereplők nem feltétlenül olyan feladatot kapnak, amivel általában foglalkoznak. Gondolok itt arra, hogy Kőhalmi Zoltán dalszövegíróként debütált ezúttal, míg az emberek fejében leginkább szövegíróként élő Lovasi András meg zeneszerzőként szerepel. Ez is célja a műsornak?

Kicsit igen. Szeretjük megkavarni a szálakat, és olyan embereket összehozni, akik egymással még valószínűleg nem dolgoztak, vagy amúgy nem dolgoztak volna. Arra azért ügyelünk, hogy egymáshoz méltó, emberileg összepasszoló személyiségek legyenek. Nyilván lehetne konfliktust kelteni, összerakni olyanokat, akik szenvednek egymástól, vagy már korábban összevesztek, de ennek a műsornak nem ez a célja. Sokkal inkább az, hogy olyan kis kollaborációkat hozzon létre, amik amúgy esetleg nem jöttek volna létre. És igen, ez jó lehetőség a szakma képviselőinek arra, hogy új oldalukról mutatkozzanak be, meg ők is játsszanak egy kicsit. Akit inkább énekesként ismerünk, az lehet, hogy egyébként egy jó gitáros, és lehet, hogy az is tud szöveget írni, akiről nem is gondolnánk. Talán még abból is kijöhetne egy jó Dalfutár, ha a szereplőket egy zacskóban összeráznám, és véletlenszerűen kihúznám. Lehet, hogy működne. Az emberi psziché ugyanis úgy működik, hogy amikor a szereplők túl vannak az izgalmon, és összegyűlnek a stúdióban a második részben, hirtelen minden alkotó ember gyerekké változik, és meg akarja oldani a feladatot. Együtt akar működni, azt akarja, hogy jó legyen, hogy ő is megmutathassa, mit tud, de közben a végcél is legyen jó. És azt hiszem, nagyon jó nézni azt, amikor emberek együtt, egy közös célért dolgoznak. Ez sem spanyolviasz, nem én találtam fel. Szeretjük nézni a válogatottunkat is, szeretünk szurkolni, ilyen az emberi lélek. 

Nincs olyan kísértés, hogy te is közreműködj egy-egy dalban? Ha zenészfüllel hallgat az ember egy zenei alapot, egy szöveget, vagy hangszerelést, óhatatlanul lesznek ötletei hozzá. Hogy tudod ebből kizárni magad?

Kínkeservesen. És úgy, hogy a stáb időnként félrehív, és emlékeztet arra, hogy legyek kedves visszatérni a helyemre. Ez nyilván nekem is egyfajta egogyakorlat, és nehéz feladat is egyben, hiszen egy ponton az én kreativitásom is berobban. De ha összeszámolja valaki, körülbelül 30-40 százalékán látszom a képeknek. Ez egy kicsit válasz részemről arra is, hogy mit tehet az ember ötvenévesen. A mai változó környezetben nagyon sokan próbálnak úgy reagálni arra, hogy öregszünk, hogy elkezdik a fiatalokat utánozni. Én meg azt az utat keresem, hogyan tudok a háttérbe vonulni kicsikét jobban egy olyan dologban, amiben egyébként világéletemben frontember voltam. Nekem is megvoltak a harsány korszakaim, de most inkább abban teljesedek ki, hogy azt érzem, ezt én működtetem, moderálom, és inkább segítem szereplőket, figyelek és vigyázok rájuk. A háttérben természetesen vannak néha indulatok, olykor nehéz döntés, hogy ezt bevigyük-e az adásba. Legtöbbször úgy döntünk, hogy bizonyos mértékig igen, de nem feltétlenül. Ez nem azt jelenti, hogy itt óriási összeveszések vannak, és akkor azt mi jól eltitkoljuk. Az alapszabály a kulturált konfliktuskezelés, azt megmutatjuk, de ha valaki nagyon bőg, akkor nem fogunk kamerát tolni a pofájába, pusztán azért, mert egyébként tudom, hogy ettől magasabb lesz a nézettség. Ez egyfajta etika. És ezért fontos, hogy ez a műsor tud támogatott, nézett és megtérülő lenni, mert ez hordozza azt az üzenetet, hogy a pofába tolt kamera, kínos helyzet, és a másik megalázása nélkül is el lehet érni az üzleti sikert. Lehet, hogy nem akkorát, lehet, hogy kicsit másfélét. De szerintem nagyon fontos, hogy ezt az ablakot folyamatosan tartsuk nyitva, és jöhessenek ezen az úton mások is tovább, fiatalok és idősebbek egyaránt. Hogy legyen annak is létjogosultsága, amiben nincs faszhelikopterezés.

Szerinted miért van az, hogy mainstream médiában ezekre a pozitív mondanivalójú műsorokra nincs igény?

Én nem akarom a mainstream médiát szidni, hiszen nagyon sokat köszönhetek neki. Változó világban élünk, és a televízióknak versenyezni kell az internettel. Gondolj bele, milyen tartalommennyiség mellett kell ma azt mondania egy kereskedelmi tévének, hogy igen, mégis le tudok ültetni embereket a készülék elé. Milliárdos üzletről van szó. Ezen belül személyesen én igazán nem is panaszkodhatok, hiszen a Dalfutár első évada azért csak lement egy kereskedelmi tévén. Amúgy meg okoztam már pár konfliktust ebben a szakmában, nem vagyok meglepve, ha valahol nem kíváncsiak rám. Azonkívül nem vagyok trendi és szép, nem közvetítem a magánéletemet - pedig vannak benne izgalmas dolgok - , és lehet, hogy emiatt nem vagyok annyira érdekes.

Lehetséges, hogy ötvenévesen nem vagy már elég celeb a celebvilágnak?

Soha nem is voltam. A gyerekeimet 18 éves korukban mutattam meg először a Facebookon, mert megvártam azt, amíg valami saját eredményük lesz. Amikor mind a kettő magyar bajnok lett a saját sportágában, azt kitettem, pedig mi is voltunk nyaralni, nekünk is voltak cuki pillanataink. De nem ítélkezem más fölött. A lényeg az, hogy szerintem el kell engedni azt, hogy szidjuk a kereskedelmi tévéket. Amikor a Dalfutár pilotját elkészítettük három éve Jeli András producertársammal, az egy kicsit dokumentaristább, az én személyes, bölcsész ízlésemhez is közelebb álló dolog volt. Akkor volt is egy vitánk egymás között, hogy engedjük-rá rá filternek azokat a kereskedelmi tévékben megszokott szakembereket, akik egy kicsit a mai trendekre szabják a dolgot. De ez csak csomagolás. Lehet a trapéznadrághoz ragaszkodni, de én egy lépéssel messzebbről azt mondom, hogy ha most csőnadrágot kell húzni ahhoz, hogy értékes üzeneteket eljuttassunk emberekhez, akkor én felveszem. Farmer mind a kettő.

Tehát használni kell a felületet, nem hadakozni ellene?

Szerintem igen, de ésszel. Ha valaki biztos a saját tehetségében, vagy az ötletét illetően, akkor könnyebben elereszti ezt a dolgot. Úgy vagyok vele, hogy ez a része mindegy. Miért szidjam a kereskedelmi formátumokat pont én, aki gyakorlatilag az ilyenekben kapott fizetéseimből neveltem fel a gyerekeimet?

Nem is ezt akartam ebből kihozni. Józan paraszti ésszel úgy gondolom, hogy nyilván mindenhol jószándékú emberek dolgoznak, és pont ezért nem értem ezt a féle bulváros műsorszolgáltatási koncepciót. 

Egy megjegyzést azért hadd tegyek hozzá: ez nem kereskedelmi tévés tartalom, hanem közszolgálati. De azzal nem tudok mit csinálni, ha valahol persona non grata vagyok, és ki vagyok tiltva. Ebből a szempontból viszont tanultam a gyerekeimtől. A lányom teremröplapdás, a fiam strandröplabdás, és a sportban az van, hogy "kövi." Elrontottad, beszopattak, leesett, nem sikerült – oké, jöhet a következő! Volt puffogós korszakom elég. Nem puffogok, csinálom a következő feladatot.

Volt olyan, aki esetleg a te személyed miatt mondta azt, hogy köszönöm, de én ebben inkább nem veszek részt?

Ezt nem tudhatom. Ami nagyon fontos, nem az alapján választunk szereplőt, hogy én kit szeretek, hanem hogy kit ismerek el. Nyilván olyannal nem tudok együtt dolgozni, akiről azt gondolom, hogy egy ártalmas féreg. Szerencsére alig vannak ilyenek, és sokat szelídültem már én is. A Dalfutárral nem ízlést akarok tanítani, nem akarok puzsérkodni és ítélkezni. Inkább azt mondom, hogy oké, te ilyen és ilyen műfajban mozogsz, magát a műfajt nem szeretem, vagy nem tartom sokra, de látom, hogy tisztességesen dolgozol, jót akarsz, van tízmilliós rajongótáborod, vagy épp még nem ismer senki, de már látszik, hogy elkötelezett vagy, akkor gyere, és nézzük meg! Én is sokat tanulok egyébként, sokat változott az ízlésem a dalfutározás alatt, estek le olyan dolgok, amiket talán nem vettem volna észre magamtól. Minden zenész hajlamos arra, hogy beragadjon a saját ízlésébe, ott felejtse magát valamelyik korszakban, és ezek a tapasztalatok segítenek, hogy ez ne történjen meg velem.  Volt persze olyan név, akit nagyon szerettem volna, szerintem meg is mondta volna, ha nem érdekli, de egyszerű menedzsment okai voltak, későn szóltunk, vagy nem ért rá. Vannak olyan emberek, akikkel volt politikai vagy közéleti vitám, elméletben utálnunk kellene egymást, de azt hiszem, ez nincs így. Közülük is volt, akit hívtam, megfontolta, és valamilyen koncertezési vagy turnés okokból nem tudott jönni. Majd jön legközelebb. Jó lenne azt megmutatni, hogy a napi politikán, kis harcokon, hülyeségeken túl azért a dal mindenkinek fontosabb. Nagyon szeretnék a következő évadokban generációkon át is vándorolni egy kicsit. Volt ilyen törekvésem idősebb zenészekkel, az én ikonjaimmal, velük kicsit nehezebb, kényesebbek, és meg is engedhetik ezt maguknak. Jó lenne kicsit a nemzetközi vizekre is evezni, de ez már a jövő zenéje. Amilyen irányba először nyitni tudok, az az egyik legrégebbi tervem, hogy emeljünk be egy ilyen láncba civileket, vagy feltörekvő zenészeket. Sokszor látok Youtube-on gitáros srácot, énekeslányt, akit háromszázan néznek még csak, én meg úgy gondolom, izgalmas lenne, ha azt mondanánk, hogy gyere, add ide a dalodat, aztán csodálkozz majd, ha Caramel elénekli. Ez is biztosan érdekes játék lehetne.

hajos-alfred-interju

Elhangzott, hogy elég sokat tanultál a műsor kapcsán. Tudsz példát mondani?  

Az első évad egyik adásában Lee Olivér írt egy dalt, Majka hozta rá egy szöveget, Iamyank volt a producer, és Pál Dénes énekelte el. Ott nekem Iamyank hangszerelésével első hallásra komoly bajom volt, mert más generációs felfogásban fogant, mint ahogy azt én elképzeltem. Mindenki lehurrogott, de szerencsére nem is volt döntő szerepem ebben. Megcsinálták olyanra, amilyenre megcsinálták, és utána be kellett látnom, hogy igazuk van. Én régiesebb lettem volna, és az sem volt rossz irány, de arra egy fordulópontként emlékszem. Arra gondoltam, hogy ha azt mondom a nézőknek, hogy itt van egy fiatal, tehetséges ember, akkor nehogy már pont én okoskodjak, mert mondjuk szerintem az aláfestő szintiszólamban jobban föl kéne bontani a harmóniát, hogy ne csak egy hang szóljon. A srácokkal vitáztunk, és mikor ezt a konkrét kérdést felvettem, mondták, hogy igen, lehetett volna így is, csak értsem meg, hogy a fiataloknak ez mást üzen. És akkor vettem észre magamat, hogy majdnem Bezzeg Bácsi lettem, aki arról beszél, hogy „Bezzeg a Marshall erősítő, meg a Stratocaster, meg a Led Zeppelin, na azóta nincs is semmi..." Akkor magamra szóltam, hogy mi lenne, ha inkább megpróbálnék nyitottan hozzáállni? Ez el is indított bennem egy folyamatot, amiben nyilván az is szerepet játszott, hogy a fiamtól egy csomó zenét kapok. Ő is felnőtt közben, figyelem az ízlését, próbálok nem leszakadni. A GastroSongban már kifejezetten törekedtünk Bruzsa Gábor zeneszerző barátommal, hogy igen, direkt lépjünk ki a keretek közül, ne egy szál gitáron írjak, mert akkor Emil.RuleZ! lesz. Nézzük meg, hogy mi van akkor, ha 808-as dob soundokkal kezdünk, és úgy építjük fel a dalokat, ahogy azt ma a fiatalok teszik. Tanulságos.

A műsorban rengeteg zenész dolgozik együtt, ilyenkor óhatatlanul egy csomó hatás ér téged is. Ha már felmerült az Emil.RuleZ! neve, felvetődik az is, hogy ilyenkor nem gondolsz-e újból a  zenekarozásra?

2013-ban csináltunk egy comeback-koncertet, aminek kapcsán kiderült, hogy nemcsak azt nem vette észre senki, hogy megszűntünk, de azt sem, hogy újjáalakultunk, és akkor elengedtük a dolgot. Biztos mi is követtünk el hibákat. Emil.RuleZ! zenekar nincsen, miközben életem egyik legizgalmasabb és legszebb története. Lehet olyan két-három utat választani egy zenekar útján. Valaki vagy építi a saját örökségét, és még öregkorában is elénekli a nagy slágerét. Sok ilyen fellépőt lehet látni, én magam is szeretem, el is önt a nosztalgia olykor, és átfut rajtam, hogy de klassz, még mindig színpadon áll, és azt énekli, amit. Aztán van, aki mindig megújul, követi a trendeket, Sting például tud kicsit mind a kettő is lenni időnként. Nekem azt hiszem, az Emil.RuleZ! akkora első szerelem volt, hogy amikor megszűnt, beálltam apácának. De sok közöm van a zenéhez, írtam azóta dalt másoknak, írtam szöveget, dolgoztam színháznak, csináltam a világon szerintem elsőként gyerekjazz lemezt, szóval ott vagyok a zene körül. Az hogy valaha még vagy egyedül, vagy valamilyen formában csinálok-e valamit, egy örök álomhajkurászó, nehéz kérdés. Sokszor alszom el ezen rágodva, valószínűleg ez életem egyik fő kérdése lesz. Minden másban világosan tudom, hogy mit akarok, hova tartok, vagy mi az, amit már nem lehet. De én folyamatosan befutok, még most is szoktam ébredni arra, oké, akkor rap, és akkor elmondom. Aztán a következő nap rájövök, hogy én csak egy a Cseke Gabi zongorája mellett akarok állni, és az Opus Jazz Clubban Chet Bakert énekelni. Aztán rájövök, hogy mindet akarom, aztán meg arra, hogy annyit gondolkodtam azon, hogy mindet akarom, hogy közben meg eltelt egy hónap, és nem csináltam semmit. Ebből a szempontból kicsit vívódó alkat vagyok, de ez az ára annak, hogy sok mindent csinálhattam, csinálok, és reményeim szerint fogok is még csinálni.

Nem is feltétlenül az Emil.RuleZ!-re gondoltam, hanem arra, hogy mondjuk az ilyenkor felmerülő ötletek nem állnak-e össze egy szólólemezzé.

Én nagyon sokat zenélek egyébként, de most csúnya dolgot fogok mondani, amit aztán ha valaki megért és szeret, az elfogadja, a többség meg azt fogja mondani, hogy savanyú a szőlő, vagy hogy beképzelt fasz vagyok. A zenéhez nincs szükség közönségre. A zenekarhoz és a zenész nevű szakmához van szükség rá. A zenéhez nem. Ott én vagyok és a gitárom, vagy a zongorám. Van a fiókomban olyan dal, ami nagyon jó, és lehet, hogy ez elég is. Nagyon sokat voltam közönség előtt, nagyon sok sikert éltem át tévésként, zenészként és stand-uposként is, nem biztos, hogy annyira fontos már, hogy ha valami szerintem jó, amit csináltam, azt megmutassam.

A Dalfutár ezeknek a változásoknak a leképeződése?

Kicsit ez az én helyem most ebben az egészben. Kicsit kívülállva, de azért valaha benne lévőn, kicsit mások által respektáltan, még hozzászólóképesen, de már inkább a háttérben.

Mint amikor valaki egy válogatott focistakarrier után elmegy edzőnek?

Vagy az én esetemben NB III.-ból tornatanárnak. De egyébként nagyjából igen. 

Felmerült az, hogy más változatokban is el tudnád képzelni a Dalfutárt. Vannak már konkrét tervek a folytatásra?

Az első és legfontosabb üzenet ebből a szempontból, hogy küldjetek pénzt! Ez mindenkire vonatkozik. Nyilván ez egy pénzigényes műfaj. Ötlet, kreativitás mindig van, ennek a financiális hátterét kell megtalálni. Úgy érzem, sikerült áttörnünk a falakat, és ha a jelenlegi támogatóink esetleg nem döntenek majd úgy, hogy együtt folytatjuk, akkor talán mások addigra meglátják és követik a példájukat. Ez egy megszokott dolog a média világában, nincs ezzel semmi baj. Engem most elsősorban az foglalkoztat, hogy ebből a hosszból és ebből a minőségből - tulajdonképpen egy majdnem egyórás tévéműsort rakunk fel az internetre, igaz, két részletben - évente körülbelül öt-tíz részt bír el a közönség. Bár nagyon sok fellépőnk van, ez egy kis ország. A biciklizés és a képek miatt nagyjából tavasszal tudunk forgatni, ráadásul nem csalunk, tényleg eltelik egy hét a különböző alkotó fázisok között, hogy megkapja a szövegíró, megcsinálja, továbbadja, és a többi. Ez egy hosszú forgatás, ha fésűsen is, de két hónapig tart, nem nagyon lehet sokkal több epizódot csinálni egy évadban. De közben ébren kéne tartani a lángot, szóval a kérdés most az, hogyan lehetne megcsinálni egy kicsit egyszerűbben, egy kamerával, mobiltelefonnal, de játék jellegét megtartva egy civil verziót. Rengeteg e-mailt kapok, hogy ő is szeretne, hallgassak bele, az ilyesmi iszonyúan jól esik, de egyelőre a profi Dalfutárba nem mindenki fér bele. Lehetne viszont egy civil változat, és itt most kifejezetten nem a Bikicsunájra gondolok. Van egy rakás tini, akiben rengeteg potenciál van. Kapok néha felvételt vendéglátós zenészekről, van közöttük olyan, aki akkora gitáros, hogy a bokámat leszarom, ehhez képest valami hajón játssza a La Bambát, mert már feladta, hogy saját zenekara legyen, nyilván van egy élete, meg családja, akiket el kell tartania. Rengeteg zenei érték van akár laikusokban is, számtalan színész van, aki jól tud énekelni. Egy kicsit mindenkinek van zenekara, legalább fejben. A fiúk mind focisták akartak lenni, a lányok szépségkirálynők, de az szinte mindenkinek megvolt, hogy egyszer majd zenekara lesz. Ezt szeretném megmozgatni picit, azért, hogy gyorsabban, pörgősebben lehessen kipakolni a Dalfutár Youtube-csatornára tartalmakat. Mert ezt a sebességi versenyt ebben a minőségben nem fogom bírni. Lehetetlen, fizikailag megvalósíthatatlan, hogy minden héten előálljunk egy olyan Dalfutárral, ahogyan az a mostani formájában létezik. Ez a következő terv, és anélkül, hogy bármit elárulnék, azon is gondolkodom, hogy egy-egy ilyen magyar láncba hogyan lehetne betenni valakit külföldről. Nem mondom, hogy egy óriási világsztárt, de mondjuk valakit, aki egy ismert DJ, egy híres zenekar gitárosa, vagy egy nemzetközi sláger mögött álló külföldi dalszerző. Ez is nagyon izgalmas lenne.

Vannak olyan szakemberek, akik panaszkodnak amiatt, hogy Magyarországon a kelleténél kevesebben játszanak hangszeren, és nem tudják objektíven megítélni egy zeneszám minőségét. Szerinted egy ilyen műsor lehetne jó hatással erre?

Nem képzelem magamat Kodálynak, de az nyilvánvaló, hogy sokakban felmerül ez a gondolat. A fiam és barátai, akik ilyen „reppes emberek” – mert mint megtudtam, ők nem rapperek, azok az amerikai feketék, itt, Magyarországon reppes emberek vannak - és tök jó alapokat csinálnak, az egyik srác meg mondjuk az anyja szekrényébe bújva egy telefonra rámondja a szöveget, de stúdióban még életükben nem játak. Biztosan lehetne sok-sok embernek sok tapasztalatot adni. Azt meg látni kell, hogy ma már ilyen a zene. Egyre kevesebb olyan polgári család van, ahol zongorázni tanul a gyerek, rendes zeneelméleti képzéssel, eleve az általános iskolai nevelés is ingatag lábakon áll, nem tudják eldönteni, hogy mit csináljanak, engedjék-e az elektronikát és a popzenét? Nagyon furcsa dolog, hogy a magyar iskolákban az ének-zene az egyik legnépszerűtlenebb óra, miközben ennek a generációnak a kulturális fogyasztása 90%-an zene. Hogy létezik az, hogy valaki azt mondja a haverjának: "Hallod, ének lesz, lógjunk már el!", közben meg ott a fülében a Spotify és reggeltől estig zenét hallgat, mert amúgy szereti. Talán az ilyen ötletecskék ebben is segítenének, de nem akarok hazudni, nem zenei nevelő misszónak tekintem elsősorban a Dalfutárt. Egy sikeres műsort akarok csinálni, aminek számomra az a tétje, hogy én személyesen át tudok-e költözni a netre a kreativitásommal anélkül, hogy fotókat kelljen csinálni arról, hogy itt meg ott nyaraltunk a csajommal, „kycsymmel”, meg hogy mennyire gyúrtam ki magam. Erre nem vagyok hajlandó, annak ellenére, hogy egyébként kigyúrtam magam, és nyaralunk a kicsimmel itt meg ott. De erre már nem fogok rászokni, szerintem nevetséges is lenne.

Arra nem gondoltatok, hogy valamikor színpadra állítsátok a dolgot?

De igen, annak idején a VOLT fesztiválosokkal dumáltunk is erről. Akkor még egyrészt kevés volt a dal, másrészt egy ilyen koncert iszonyú nehezen lenne egyeztethető. Egy dalban benne vannak négyen, az tíz dalnál negyven ember. Azt a naptárazást, meg azt a gázsit képzeld el! Viccből komoly embereket nem hívogatunk, meg hát mit csinál ezalatt a szövegíró? Viszont tervek vannak. Például nagyon szeretném, ha ebből kinőhetne valami olyasmi, amit a Random Trip meg tudott csinálni, ami egy elfogadott, bejáratott és szeretett brand lett. Minden lehetséges. Nem vagyok nagyon ügyes üzletember, ezt már én is észrevettem, nem úgy jár az agyam, hogy erről milyen újabb rókabőrt lehet lehúzni, de hát nekem is fel kell nőni ehhez. Most ennek az évadnak az egyik producere vagyok, kicsit még nagy a kabát, de majd belehízok. Tanulok én is, például  egy hete ismertem meg a Youtube-on a premier fogalmát. Ez meg szerintem tök jó. Lehet, hogy korábban kellett volna, de most lett itt az ideje. 

Van még esetleg bármi, amit nem kérdeztem meg, de fontos lenne megemlíteni?

Esetleg a számlaszámom. Ha az meg tudna jelenni nyilvánosan, azért nagyon hálás lennék, állandóan nyitott mindenki előtt. Viccet félretéve, iszonyatosan szerencsés helyzet, hogy olyan támogatókra találtunk a műsorral, akiket nem kellett beleerőszakolni a koncepcióba. A Samsung a telefonnal, az okosórával és a fülessel adja magát, hiszen eleve ilyen eszközökkel hordjuk a zenét egymáshoz. Miközben biciklizem, a jön az értesítés, hogy Kőhalmi Tyutyu elküldte a szöveget, a telefonról küldöm tovább, és a többi. Az Artisjus meg teljesen egyértelmű. Nagyon fontos lenne, hogy az ő üzeneteik is kimenjenek az embereknek, nemcsak a szakmának. Persze a szakma is értse meg, hogy mi az a lejelentés, a jogosítás, de elsősorban a közönségnek kell megértenie azt, hogy ez egy szakma, és a kedvenceik, akiket szeretnek, ebből, meg a koncertjegyből élnek. Tehát ha azt szeretném, hogy a koncertjegy legyen olcsó, és nyilván mindenki azt szeretné, akkor kell mögé egy támogató, tehát nem kell haragudni a reklámra, mondjuk ide már eljutottunk szerintem. De az is kell, hogy a dal le legyen jelentve, hogy ne csak ellopd, hanem néha, valamilyen felületen vagy formátumban vedd meg. Hogy a fesztiválon, ahol meghallgatod, legyen egy számlista leadva, vagy a szórakozóhelyek, rádiók, ahol szól a zene, szintén jelentsék le a dalokat tisztességesen. Az a mondat 2019-ben már nem tartható, hogy „Ti vagytok a legjobbak, imádlak benneteket, de ingyen akarok zenét hallgatni.” Fontos, hogy a közönség találkozzon azzal, hogy  dalszerző egy szakma, amiben kőkemény munkaórák vannak. Meg kell fizetni, hogy emberek zenét szereznek, szöveget írnak, keverőpult mögött görnyednek hajnalig, vagy bármilyen élethelyzetben a színpadról boldogra énekelnek egy csomó embert.  

De most amúgy minden szempontból én is nagyon boldognak mondhatom magam. Az interneten persze kell egy kis türelem, meg bizalom, amíg a nézettség megjön. Annak is ára van, hogy nem mutogatom magam, ezt nekem is tudnom kell, ahogy azt is, hogy most nem én vagyok a hot topic. Nem várom el, hogy ha kirakok valamit, azt estére már egymillióan nézzék meg. Annak viszont nagyon örülök, hogy a jelek szerint sokan vannak olyanok, akik megértették, miről is szól ez a történet.

Kovács Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu

 

2019.07.04