Szerintem a Kísértettek zseniális. Akkor mégis mi a baj vele? Miért szólják le annyian? A válasz egyszerű: mert nem szokványos. Már a műfajának meghatározásával is gondok vannak: regény, novelláskötet, novellafüzér, minden elhangzott. Őszintén: nem mindegy? Ha jó a könyv, kit érdekel, hogy minek kategorizáljuk? Ha muszáj besorolni, akkor véleményem szerint regény. Nevezhetjük novellaciklusnak vagy novellafüzérnek is, bár ezen műfajok esetében nincs összekötő elem az elbeszélések között, csak egymás után írt történetekről van szó, amelyek között a laza összefüggést vagy az azonos főhős, vagy az azonos helyszín, vagy az azonos idő.... stb. alkotja (gondoljunk a Krúdy-féle Szindbád-novellákra vagy Kosztolányi Esti Kornéljére – azok novellaciklusok); de a Kísértettek esetében nem erről van szó. Van egy kerettörténet, amelybe bele vannak ágyazva a szereplők saját történetei, sőt még szabadversek is. Maradjunk annyiban, hogy ez egy formabontó regény. A három szál áll össze egy egységes egésszé. Mondom, hogy zseniális...

A másik probléma a könyvvel, hogy horror. Ezen lehet fanyalogni (megjegyzem, én sem szeretem a horrort, de nem tudtam elképzelni, hogy Palahniuk egy B kategóriás horrortörténetet írt), de akkor is az. Csak éppen nem hagyományos horror. „Az volt a célom, hogy egy olyan, újfajta horrorsztorit írjak, ami a hétköznapi világban gyökerezik, és nincsenek benne természetfeletti elemek, szörnyek vagy varázslat. Olyan könyvet írtam, amit nem akarsz az ágyad mellett tartani. Olyan könyvet, ami úgy működik, mint egy sötét helyre nyíló csapóajtó” ‒ mondja a szerző. Hát sikerült neki. A horror magukban a szereplőkben van, éppen ezért olyan nyomasztó, bizarr és morbid. Akik a sablonosságot vágták az író fejéhez, azok bizonyára arra gondoltak, hogy úgy kezdődik a sztori, hogy összeszednek egy csomó embert, és bezárják őket. Na ennyiben ki is merült a horrorsablon: ugyanis a bezárt áldozatok egyáltalán nem áldozatok módjára viselkednek (jobban hasonlítanak egy valóság-showra), nem akarnak megszökni, nem akarják teljesíteni a rájuk erőszakolt feladatot (hogy írják meg életük fő művét, ugyanis be nem futott írókról van szó), hanem már előre arra készülnek, hogy mi lesz, amikor majd megmentik őket, és hogy a világhír biztos legyen, mindenféle őrült, aberrált szörnyűséget követnek el magukkal, hogy majd legyen miről mesélni a médiának. És hogy jobban teljen az idő, mesélnek egymásnak. Magukról. Ezek a fentebb említett történetek. És mindegyikhez tartozik egy vers is.

A könyvet negatívan értékelők egyik legnagyobb kifogása, hogy a szereplők ábrázolása elnagyolt. Hát én vitatkoznék ezzel. Minden szereplő négy síkon van bemutatva, s ha ez nem egy teljes jellemzés, akkor mi? Először is már a nevük is beszédes: Felvágott Nyelvű Bajtársnő, Orgyilkos Séf stb. Ebből már a fő jellemvonás kiderül. Aztán megtudjuk, hogyan viselkednek extrém körülmények között (3 hónapra elzárva a világtól). Majd meghallgatjuk a sztorijukat, ezáltal megismerjük a múltjukat, ill. azt az egy hibát, amit elkövettek életükben, s amely azóta is meghatározza létüket (ez a közös vonásuk). Végül a versen keresztül a lírai énjükre is vethetünk egy pillantást, az érzelmeikre. Nekem ez nem tűnik elnagyoltnak…

Végül, de nem utolsósorban: a formabontó regényként megírt egyedi horrorba gyönyörűen bele van szőve az el nem ismert, meg nem értett, kibontakozni nem tudó „írók” gúnyrajza. Mert mi is a fő sztori? Vegyünk egy csomó jelöltet, akik írónak tartják magukat, csak még nem tudták megírni a művüket, mert a hétköznapi élet megakadályozta őket, nem volt lehetőségük elmélyülni... Na, hát most van. Kaptak három hónapot, ami alatt semmi más dolguk nincs, mint alkotni. Mégsem ír egyik sem egy sort sem. Mert kifogások, azok most is vannak...

tmoni