Tény, hogy a 2005-ös remek, de kockázatmentes Confessions On A Dance Floor után Madonna félelmetes tempóban elkezdett kiszorulni a popzene azelőtt főleg általa meghatározott főáramából. Okolhatjuk ezért az átgondolatlanul összehalászott és fél gőzzel dolgozó sztárproducereket: Timbaland és Pharrell, Avicii és Diplo, sőt az MDNA-re előszedett William Orbit sem tudtak slágert, vagy akár emlékezetes dalt alkotni a művésznővel. Az igazi probléma azonban sokkal inkább maga Madonna, aki kétségbeesetten próbál 20 éves módjára viselkedni és 20 éveseknek zenét csinálni, miközben végül önmaga karikatúrájává degradálódik.

Pedig ha szemet hunyunk a sallangok felett, a Madame X minden hibája ellenére összességében jobb lemez, mint az azt megelőző MDNA (2012) és Rebel Heart (2015), pusztán azért, mert van mögötte legalább minimális ambíció és koncepció. Míg az előző két lemez inkább volt tekinthető teljesen random kaotikus Spotify-playlistnek, mint albumnak, a Madame X dalai kirajzolnak egyfajta kreatív elképzelést.

Madonna ezúttal a latin, főleg a portugál zenei hagyományokból merített inspirációt, amely végül globális világzenei ambícióvá duzzadt a lemez megjelenéséig. Persze elég átlátszó lépés ez azok után, hogy tavaly óta (post-Despacito) a latin zene robbanásszerűen nyomta maga alá a mainstream popot, de ne vitassuk el a hitelességet Madonnától se, aki ténylegesen áthelyezte székhelyét Lisszabonba, és volt alkalma elmerülni a helyi zenei kultúrában. A jellegzetesen portugál fado hangszerelés, struktúra és atmoszféra többször is előbukkan a lemezen: az Extreme Occident és a Killers Who Are Partying alapvetően jól eltalált zenei alapjait lehúzza a a szöveg prédikációba hajló mártírkodása, a harmonika alapú Crazy és a légies Come Alive viszont kellemesen fülbemászó dalok. Az akusztikus melankóliát ellensúlyozva (talán elrontva) van itt még kolumbiai chill-out (Medellín), brazil seggrázás (Faz Gostoso), reggaeton (Bitch I’m Loca), dancehall (Future), mintha Madonna az összes létező fronton le akarná támadni az aranybányának vélt latin piacot. A probléma az, hogy ezen az amúgy is nehezen átjárható piacon nem valószínű, hogy bárki odafigyelne Madonnára, miközben hetente két tucat fiatal helyi énekes jelentet meg ennél erősebb dalokat.

Érdekes módon Madonna újra megtalálta Mirwais-t is (a francia techno guru irányította a Music és a méltatlanul csúnyán megbukó American Life lemezek felvételeit korábban), aki egyrészt producerként jegyzi az akusztikusabb latin dalokat, de készített néhány érdekesebb felvételt is a lemezre. Ezek közül mindenképp kiemelendő a kusza, disszonáns tételekből építkező Dark Ballet és a 70’s diszkót mesterien effektező, Daft Punk iskolás God Control, illetve a lemez végére pozicionált, Vogue-ot majmoló, de szerethető I Don’t Search I Find. Ezek a dalok jó példák arra, hogy Madonna képes lenne még érdekes zenét letenni az asztalra – kérdés, hogy érdekel-e még bárkit?

A Madame X végső soron csak egy újabb Madonna lemez, ami nem fogja megrengetni a világot, viszont pár hétig írnak majd róla nagyon jókat és nagyon rosszakat egyaránt, és egészen biztosan generál majd egy bevételi rekordokat megdöntő turnét – ezúttal exkluzív színháztermekben. Szóval Madonna ezután sem fog éhen halni, és biztosak lehetünk abban, hogy 70 évesen is hasonló önimádattal határos magabiztossággal tér majd vissza. (3/5)

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Demjén István Tamás
Forrás: langologitarok.blog.hu