141

Provokatív punk-techno vagy hajdobáló kirakat-DJ-zés?

Man + Machine-interjú és exkluzív mix

man-plusz-machine

Sokoldalú DJ, producer, szervező, újságíró, sőt, ahogy manapság aposztrofálják a hozzá hasonlókat: nyughatatlan, provokatív „influenszer”. A Man + Machine név mögé búvó Ágoston Dánielnek mindenről megvan a véleménye – például az előbbi minősítésről is –, és nemcsak indusztriálban, a periférikus, komfortzónán kívűli művészeti megnyilvánulásokban, hanem a hangos rockzenében is otthon van. A Lángoló Gitárok oldalán készített exkluzív mixe apropóján beszélgettek vele.

Ritka az ilyen nyitott techno-DJ, amilyen te vagy. Sokszor eltűnődöm egy-egy bulid után, hogy akár gitár vagy ütvefúró is lehetett volna a kezed ügyében.

Szerintem ez pont annyira fakad a színpadi tapasztalat hiányából, mint a provokációs kényszeremből. De van ebben valamiféle tudatos eklektika is, ami leginkább a tinédzserkoromból ered, mikor heti váltásban bőgettem Sepulturát, Cypress Hillt, Laibachot, meg Thunderdome lemezeket. Akkoriban egy kétszemélyes punk zenekart is vittünk az egyik osztálytársammal, amit dobos és basszgitáros híján dobgéppel oldottunk meg, a dalokat pedig egy akkori FL Studióban raktuk össze. Ez az attitűd aztán szellemében és megoldásaiban is megmaradt nálam, amit csak tetőzött a Chemical Brothers eklektikussága, illetve az EBM szélsőségessége és provokatív mivolta. A technóban pedig ugyanezt érzem, hisz ez egy olyan stílus, ami eleve lázadásból született, aminek egy teljesen új perspektíváját ragadták meg Detroitban: úgy küzdeni a kirekesztés ellen, önmagunkért, szemben az árral, hogy repetitív, monoton elektronikus zenére táncolunk egész éjjel olyanokkal, akiket a közösség kivet magából. Mára viszont ez néhol elfelejtődött, és kissé indexre került, és megjelent valamiféle konzervativizmus, illetve előkerültek olyanok, akiknek nyilvánvalóan fogalmuk nincs a stílus szellemiségéről, és azt gondolják közösségi tempónak, hogy ugyanazokkal az arcokkal lehet bekarmolni, lehetőleg minél agyatlanabb veretésre. Viszont éppen ez az, ami miatt szerintem a provokáció, a punk attitűd, a komfortzónán kívülre való lökdösés most még fontosabb a technóban, mint eddig volt.

Akkor innen származnak a gitáros elfogultságok? Vagy ez inkább indusztriál-szerelem, mintsem rock-szentimentália?

Mind a kettő, hiszen az egész fiatalkorom abban állt, hogy rengeteg stílusban pörögtem, de főleg és elsősorban a drasztikus, exhibicionista, periférián lévő zenékben. A 2000-es években ez elég furán jött ki, mikor a legtöbb srác lehorgonyzott valamelyik szubkultúránál, és ki se mászott onnan egészen a családalapításig. Nálam viszont mindig nagyon jó barátságban volt Trent Reznor, 2Pac, Marilyn Manson, a Nitzer Ebb, a The Cure, a Staind, a Prodigy vagy épp Plastikman.

Vannak ugyan klassz innovációk az elektronikában, de azért még mindig a skatulya-style dívik, nem?

Valóban dívik a biztonsági techno, nálunk pedig ez sokszor hatványozottan és hosszú távon igaz. Szeretjük kétszázadik alkalommal is meghallgatni ugyanattól az előadótól ugyanazt a dalt, és ki vagyunk borulva, ha realizáljuk, hogy Trentemøller már rég nem a Moan-t játssza. Csak hát ez ott hibádzik, hogy ezeket a zenéket is felfedeztük valamikor. Fullon vagyunk jobbnál jobb előadókkal, ömlik ránk az újraértelmezett dark wave, EBM és post-punk, második reneszánszát éli a rave-korszak, amit nosztalgiázás nélkül tudok újraélni. Ott van Tim Tama, KRTM, I Hate Models, The Soft Moon, Tyler Bates, jobbnál jobb hip-hop és pop előadók, olyan szuper kiadók, mint az ARTS, az aufnahme + wiedergabe, a 47, és itthon is kapkodhatjuk a fejünket, ha csak az EXILES, a Pursuit of Acid, vagy a Farbweschel dolgait vesszük elektronikus zenei frontról. Persze értem, hogy mitől lehet hívogató a komfortzóna akolmelegében fetrengeni, de én azon az állásponton vagyok, hogy a komfortzóna a felfedezés halálsora, ahol csak felakasztani érdemes magunkat.

man-plusz-machine

Bulikat is csinálsz, csodás holland partidról azóta is beszélnek, leszabta a fejünket a Dürerben.

Nem mondanám, hogy életem legnagyobb anyagi sikere volt, viszont minden centet megért, hogy elsőként hozhattam el a MORD kiadót önálló est keretében, ami hangulatában és lendületében is olyan volt, amilyet nagyon rég tapasztaltam. Az este mindhárom fellépője a kiadó oszlopos tagja, hihetetlenül izgalmas, szórakoztató és jó emberek, akik nagyon magukénak érezték a bulit. Én pedig örültem, hogy ez létre tudott jönni, mert persze a rendezvényszervezés is üzlet, ám a bennem élő művelődésszervező hajlamos legyűrni a bennem élő kapitalistát, és fontosabb szemponttá tenni, hogy igenis van értelme beleállni a kísérleti bulikba, némi pénzt égetve a nívó oltárán, mintegy befektetésként, hisz máskülönben itt fogunk belerohadni a hajdobáló kirakat-DJ-k és a nosztalgiabulik vetésforgójába.

Nemcsak előadó vagy, hanem komponista-producer is. Mi az, ami a szerzői pályára vezetett és itt is tart?

A ’68 remix-nél vált világossá, hogy ennek innentől a fele sem tréfa. Persze, a felkérést megelőzte a testvéremmel több korábbi kísérlet is, ami hol szobastúdiós team up, hol ilyen-olyan szólóprodukció keretében zajlott. A ’68-cal azonban kilövésre került a Man + Machine projektem, ami pályára is állt, és elég inspirációt adott ahhoz, hogy saját zenékbe fogjak. Mindez pedig baromi nagy löketet adott ahhoz, hogy valami olyasmit mutassak, ami másabb, törvénytelenebb, radikálisabb és újszerűbb, ami nem „flamand” és nem „vallon”, hanem „belga”, és inkább egy esszenciális, egyetemesebb értékközvetítésre koncentrál a techno határainak feszegetésével.

A közelmúltban még a hangodat is hallhattuk több szerzeményben, nemcsak a ritmusaidat és basszusaidat.

Igen, két kollaboráció is létrejött az utóbbi időben. Az egyik SanFranciscoBeat-tel, a másik pedig Bernáthy Zsigával. A Night Shift-hez ráadásul készült egy videóklip is, ami közel 10 év után az első techno dalhoz készített klip volt; Zsiga „Closer” című dalában pedig ugyancsak vokalistaként szerepeltem. Baromi izgalmas volt, és nagy dolognak tartom, hogy nem csak barátaim, de alkotótársaim is lettek, akiknek én írhattam és mondhattam fel a dalszövegeit.

Mit kell tudnunk harapósra sikerült, direkt a Lángolónak kreált mixedről? Vannak titkai, elfogultságai az izgalmas összeállításnak? Vannak benne elemek, amiket már ifjúkorod óta dédelgetsz?

Abból indultam ki, hogy mégiscsak egy rock-orientált magazinnak készítek mixet, szóval előkaphatom azokat a gitárszagú dalokat, amiket néha nehéz bedobni egy buliban. Szóval olyan előadóktól válogattam, mint Black Asteroid és Cold Cave, Terence Fixmer és Douglas McCarthy, de tettem bele egy retrospektív kikacsintást is a dark wave jegyében, némi post-punkot és EBM-et, amit a végére, remélem, sikerült teljesen elborítanom. Ennek pedig azért örültem, és azért voltam miatta nagyon izgatott, mert bátran belenyúlhattam a rock DJ-k technikáiba, amivel reményeim szerint sikerült egy Dürer Kert ihlette, láncos-bőrszíjas esztétikát kicsavarni az egészből.

Mire készülsz, mit akarsz, miből van eleged? Mit gondolsz például az „influenszerkedésről”, hiszen tudható rólad, hogy nagyobb a verbális-intellektuális hatásod némely ügyeket illetően, mint egy-egy kulturális site-nak.

Sok mindenre, sok mindent és sok mindenből. Nagyon dolgozom az első kislemezem megjelenésén, és legalább ennyire készülök a nyárra, amely elég intenzív lesz, hiszen játszom a Szigeten, a Bánkitó Fesztiválon, a B My Lake-en, a Balaton Soundon, illetve zajlik a The Etiket turnéja is, amelyben ugyancsak szerepelni fogok. Ezzel együtt folyamatosan próbálok hatást gyakorolni a környezetemre, ami egyre nehezebb, mivel néha tényleg az az ember érzése, hogy semmi nem ér már semmit, a szavak jelentései teljesen kezdenek kifordulni, írástudatlanok kerülnek vélt vagy valós pozíciókba, akik képtelenek a kritikát megkülönböztetni a támadástól, vagy épp az alanyt egyeztetni az állítmánnyal. Persze, véletlenül sem szeretnék rázendíteni a klasszikus búsmagyar kesergőre – viszont kár lenne azt hazudni magunknak, hogy nem vágtázunk egyre beljebb a South Park legbizarrabb évadaiba. Ezért van az, hogy inkább a gyakorlat felé fordítottam a dolgaim, pláne miután néhányan nekiálltak „influenszernek” nevezni, holott mi sem áll távolabb a publicisztikáimtól, mint az influenszerkedés. Mert bár senkitől nem irigylem a sikert és a népszerűséget, a tartalom nélküli tartalomgyártás, aminek legnemesebb célja, hogy önhitt reklámfelületként a megfelelő táplálékkiegészítőt ajánlja valaki a követőinek, eléggé messze van az én perspektíváimtól. Én mindig a közegem kultúrájáról, annak hibáiról, súlyos tévedésekről és eltévedésekről, ízléstelenségről, konformizmusról és elitizmusról beszéltem, amivel javíthatok azon, amit kortárs kultúrának, szubkultúrának, vagy ha tetszik, technónak nevezünk. De ez persze mind az idő dolga, és én csak remélni tudom, hogy képes leszek arra, hogy valami maradandót tudjak prezentálni.

Prieger Zs.
Fotók: Lerch Péter
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.06.16