49

''Nem lehetünk minden helyzetben gondolatolvasók''

Random Trip-interjú Delov Jávorral

random-trip

A Random Tripet nevezhetjük akár zenei játszótérnek, akár a rögtönzés és az örömzene legnagyobb hazai olvasztótengelyének, a lényeg ugyanaz: egy Magyarországon egyedülálló zenei kezdeményezés, melyben az elmúlt évek során már körülbelül háromszáz zenész közreműködött valamilyen formában, stílusbeli korlátoktól függetlenül.

A produkció nagyszabású koncerttel ünnepelte tizedik születésnapját a Budapest Park színpadán, a jubileum előestéjén pedig a Lángoló Gitároknak sikerült alkalmat találnia arra, hogy beszélgessenek az egyik ötletgazdával, Delov Jávorral. Az interjúban szóba kerül, mi a különség a vibe és a jam session között, hogyan befolyásolhatja az improvizációt, ha a szereplők nem ugyanarra gondolnak közben, és az is, milyen a világ legértékesebb közönsége.

Az alapján, hogy a tizedik születésnapot a Budapest Park színpadán ünneplitek, nem sokan gondolnák, hogy első alkalommal körülbelül tíz embernek játszottatok. Annak idején mi volt a Random Trip alapgondolata?

Előttünk is létezett már Budapesten improvizatív, rögtönzésekre épülő vibe session. Azért használom szándékosan ezt a kifejezést a jam session helyett, mert van egy lényeges különbség a kettő között, és szeretem különválasztani ezeket a dolgokat. Szerintem hasonló okokból terjedt el mindkét kifejezés külföldön. A jam session azt jelenti, hogy az emberek összejönnek, és eljátszanak, eljammelnek ismert számokat úgy, ahogy éppen kedvük szottyan. Ez lehet bármilyen konkrét dal, akár Jimi Hendrix, Earth, Wind & Fire, Stevie Wonder vagy épp Mariah Carey is. Mi is jammelünk, rögtönzünk, nálunk viszont az a lényeg, hogy bármilyen groove-ra bármilyen harmóniamenetet, bármilyen énekdallamot bármilyen szöveggel rá lehessen tenni. Előfordul persze, hogy közben idézünk innen-onnan, akár ismert számokat, akár saját dalokat, a közreműködők szövegeit más dallammal, vagy akár egy saját Random Trip-dalból beemelünk két refrént, de a szándék az, hogy mindig valami egyedi műsorral rukkoljunk elő a színpadon.

Maga a vibe session intézménye létezett már korábban itthon, ilyen volt például a Gimme Shot sorozat még annak idején a Kultiplexben, ahol a résztvevők, elsősorban rapperek, különböző alapokra freestyle-oztak. De nem láttam még olyat, ahol énekesek ilyen hangsúlyos szerepet kaptak volna, mint nálunk. Számunkra ez volt a kiindulópont, hogy még közelebb hozzuk az emberekhez a rögtönzést, ami az ének és a vokális vendégek által sokkal természetesebb is így.

Ötletgazdaként és állandó közreműködőként nyilván te látsz leginkább teljes képet a Random Tripről. Mi az, ami a legnagyobb kihívást jelenti egy ilyen koncerten? Hiszen egy adott repertoárt játszani bizonyos szempontból sokkal biztonságosabb, másrészt nem mindig adja meg annak az örömét, hogy az ember kilépjen a saját keretei közül.

Talán az, hogy ugyan a szabadság zászlaját lengetjük minden este, de közben emlékeztetnem kell magam arra, hogy én is legyek olyan nyitott minden egyes alkalommal, mint amilyen a legelső koncerteken voltam, és el tudjam fogadni az olyan szituációkat, amelyek adott esetben rádöbbentenek minket arra, hogy nem lehetünk minden helyzetben gondolatolvasók. Fontos, hogy erre tudjak építő módon reagálni a zene nyelvén.

Biztosan volt már olyan helyzet, amit utólag máshogy csináltál vagy csináltatok volna. Milyen megélni egy ilyen szituációt a színpadon, vagy azon kívül?

Nehéz utólag kielemezni egy olyan koncertet, ami improvizáción alapul. Mi a jó, mi a rossz? Mi számít hibának és mi nem? Sokszor a nem egyszerre egy felé kanyarodások vezetnek olyan irányba, ami izgalmassá teszi a zenét. Nyilván a hallgatók, akik éhesek az efféle utazásokra, pont azt szeretik, hogy ilyenkor megtapasztalhatják a saját szemeikkel és füleikkel, ahogyan a zene megszületik. Pontosan látják azt, hogy néha nem mindig az első másodpercekben gurul ki belőlünk a letisztult, kikristályosodott zene, nem azonnal születik meg a cél, ahová majd eljutunk.

Nagyon izgalmasak azok a koncertek, ahol már-már gyanúsan olajozottan jönnek össze ezek a pillanatok. Ilyenkor szokták megkérdezni, hogy próbálunk-e. Persze vannak olyan helyzetek, amikor ilyesmire is szükség van. Amikor konkrét dalt vagy dalokat kell előadnunk, mint a lemezbemutatón vagy legutóbb a Nagy-Szín-Pad gálaműsorában, akkor értelemszerűen át kellett néznünk azokat, hogy megszólalhassanak abban a formában, ahogy mondjuk a rádióban voltak hallhatók. De sokszor, ami hibának tűnik, az lesz a legizgalmasabb dolog az egészben, sokszor egy ilyen momentum emeli új szintre a zenét. Hogy nem ugyanaz jut mindannyiunk eszébe egy bizonyos zenei szituációban. Pont ettől lesz izgalmas a produkció, és a közönség is ezt élvezi benne.

Ezek szerint a közönségetek legalább annyira olvasztótégely, mint egy-egy koncert aktuális zenekari felállása.

Azt szoktam mondani, hogy a Random Tripé a világ legnyitottabb közönsége. Lehet, hogy nem stadionokban lépünk fel, mert a trend jelen pillanatban az, hogy lehetőleg három percben egy dalt azonnal mutassunk meg, annak legyen eleje, közepe, vége, és legyen benne legalább háromszor refrén. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a világ egyik legértékesebb közönségéről van szó, hiszen ők minden alkalommal úgy indulnak el otthonról, hogy nem tudják, mi vár rájuk. Viszont szeretik azt, amit kapnak.

Kicsit olyan ez, mint amikor valakit megkérdeznek, hogy mi a kedvenc étele. Az egyik válaszadó erre azt mondja, hogy neki mondjuk a rántott hús vagy a somlói, tehát valami konkrét dolgot nevez meg. De vannak emberek, akik azt mondják, hogy nem tudnak erre válaszolni, mert rengeteg mindent szeretnek, és inkább kedvenc helyeik vagy séfjeik vannak. A LʼEcsó című rajzfilmben van a végén egy jelenet, amikor Anton Ego, a kritikus bemegy az étterembe, megkérdezik, mit szeretne rendelni, ő meg erre azt mondja, hogy „Bármit, csak lepjen meg!” Valami ilyesmiről van szó nálunk is. Vannak emberek, akik szeretnek a mi kis zenei konyhánkba visszajárni, és többnyire mindenféle tálalásban szeretik azt, amit az est végére megkapnak tőlünk.

random-trip

Te magad is ennyire mindenevő vagy zeneileg?

Abszolút. Nyilván szívem csücske a rock és popzene, azok a stílusok, amelyek berántottak ebbe az egészbe, annak ellenére, hogy klasszikus zenén nevelkedtem. Komoly kóruséletet éltem általános iskolás és gimis koromban, tanultam zongorázni, játszottam klasszikus ütősökön, egy kicsit még bolgár dobon is, Havasréti Pali bácsiéknál Óbudán, a Téka Együttes népzenei sulijában. Sok irányból értek hatások, de a legfontosabb mégis az volt, amikor egyszer csak megérkezett a Guns ʼN Roses, meg a Queen. Onnantól jött a teljes megőrülés. Aztán megláttam Billy Cobhamet dobolni, és nem hittem el, hogy így is lehet hangszeren játszani. Persze később kiderült, hogy az is rockzene, csak másképp, és jazz-rocknak vagy fúziós zenének hívják.

Innentől már megállíthatatlan volt ez a máig is tartó láncreakció. A fekete zene központi szerepet játszott abban, hogy egyre szélesebbre nyissam a kapukat, és egyre jobban belépjek ebbe az óriási, végeláthatatlan terembe, amit zenének hívnak. Egy idő után a soul, a funk is szívügyem lett. Azt gondolom, az elektronikus zenében kellene még jobban elmélyülnöm. Az utóbbi években figyeltem a hiphop fejlődését, szerintem dobolásilag ott történtek a legnagyobb előrelépések. De az is érdekes, mekkora hatással van a gospel úgy általában a könnyűzenére, az R&B-re, meg mindarra, amit általában ma popzenének hívunk. Rengeteg gospel pont olyan, mintha egy Justin Timberlake-dal lenne, ugyanazok a groove-ok, motívumok, amelyek akár a hiphopban is felfedezhetők, csak nem arról van szó, hogy „Rázd a segged, baby!”, hanem, hogy „Please Jesus, show me the right way!”

Mit tanultál a Random Tripből akár zeneileg, akár emberileg?

Csak tanulni lehetett belőle minden szinten. Az egyik legnagyobb tanulság vagy lecke, amit az elmúlt évek során bezsebeltem, az az, hogy amikor azt hiszem, maximálisan nyitott vagyok, akkor is van hová nyitottabbnak, elfogadóbbnak lennem, zeneileg és általában véve is. Másrészt a háttérmunkát illetően rengeteget tanultam arról, hogyan lehet egy működő produkciót összerakni, nagyon sokat fejlődtem szervezőként. Erre szoktam azt a példát hozni félig viccesen, hogy ha annyit dobolnék, mint amennyi sms-t meg e-mailt elküldtem az utóbbi években, akkor lehet, hogy engem hívnának a Jamiroquai koncertjére.

Kovács Attila
Fotók: Random Trip Facebook, Peetphoto.co.uk
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.06.13