100

Aspi Manó és az aranysakálok: Csender Levente mesekönyve egy különös kisfiúról

Győry Domonkos könyvismertetője

csender-levente

Artemisia királyi családjában nem úgy történnek a dolgok, ahogyan más fejedelmi famíliában dukál: nincs átok, nincs sötét lelkű varázsló, nincs gonosz boszorka, nem a birodalmat vagy egy királyleányt kell megmenteni, ennél sokkal nagyobb a baj: a kicsiny királyfiról kiderül, hogy nem olyan, mint a többiek.

Van itt valami nagyon-nagyon ijesztő: ez a kisfiú más, mint amit elvárnának a birodalom trónörökösétől. Nem csintalan, nem gézengúz, bizonyos helyzetekben másként viselkedik, mint a kortársak, különös félelmei vannak és még különösebb érdeklődései.

Beteg talán ez a gyerek? – gondolja a királyi udvar, és jönnek-mennek (repülnek) a csodadoktorok, persze ez a másság nem afféle divatos másság, de az a fajta se, amit tablettával vagy csodafőzettel lehet kezelni. És bizony nincs itt magányos főhős. Először azt hinnénk, hogy van. A király lóra pattan, elindul, hogy megtalálja a megoldást, kalandokon megy keresztül, segítőkre lel, szárnyakat hoz kisfiának, Meditittimónak, de aztán ő is keserűen nyeli a dühét, mivel az aranysakálok társadalma csak szavakban toleráns, külön-külön mindenki megértő és segítőkész, de azért jobb, ha nem közöttük tanul ez a furcsa kisgyerek.

Ez a kötet mesekönyv is meg nem is. Egy kisfiúról szól, egy családról szól. A kisfiú nem hétköznapi (autista? asperger-szindrómás?), és ettől a család is különleges, hétköznapjaik eltérnek másokétól, kalandjaik sem ugyanolyanok, a király hegyeket mozgatna puszta kezével, de ez nem elég, a királyné, Talán Virág megtalálja az arany ösvényt, a rajzot, a vizualitást, közben a szívük megszakad, nem egyszer, hanem folyamatosan, mert a múlt, jelen, jövő nem a dolgok változásáról szól, hanem arról, hogy mi lesz így velük, mi lesz a kicsi Meditittimóval.

A különleges Meditittimó azonban tanítja a szüleit, tanítja az olvasót. Egyfelől arra, hogy a „rendszerhiba” nem feltétlenül az egyénnél van, hanem azokban a reakciókban tükröződik, amelyekkel a „társadalom” válaszol a megszokottól való eltérésre. Tanítja a szüleit arra, hogy bár látszólag végtelenül magukra hagyottak a világban, ám ez a világ is tartogathat meglepetéseket, segítőket, jó embereket. Taníthatja (taníthatná) az aranysakálokat arra, hogy becsüljék meg a jó dolgukat, élvezzék hétköznapiságukat, a versengő világban elért sikereiket, de egy percig se gondolják, hogy ez önmagában olyan kiválóság, amely felhatalmazza őket arra, hogy ne Emberként viselkedjenek. Tanítja a királynőt arra, hogy a művészet, a kreativitás, a közös fejlődés gyönyörű útja, és tanítja a királyt, hogy az igazi hatalom nem a várfalakban, hanem a lélek mélységeiben rejtőzik. E különös meséskönyvből alighanem megtanulhatjuk mi is, hogy önmagában nem a szárnyak megszerzése vezet a boldogsághoz és kiteljesedéshez, hanem az, hogy megtanulunk mindannyian, akik együvé tartozunk, együtt, közösen elmerülni a nagy, kék, égi óceánba, játszani a felhőkkel, felfedezni egy új, saját, bensőséges világot, amely talán többet is ér, mint az, amit időnként gyűlölünk, időnként élvezünk, de becsülni oly gyakran elfelejtünk.

(Csender Levente: A különleges Meditittimó kalandjai. Bp., Magyar Napló-Fókusz Egyesület, 2019. 105 oldal. Szalontai Enikó illusztrációival.)

Győry Domonkos

Az Ünnepi Könyvhét alkalmából Csender Leventével készült interjú itt olvasható.

Az írás a Könyvtárosbácsi olvasónaplója blogról származik.

2019.06.12