Ez így már jobban hangzik? Lehet, mindenesetre a 2000-es évekre tényleg vonzó perspektíva lett úgy az irodalomban, mint egyéb más művészeti ágakban a független, saját útját járó, egyedül nagyvilágban bolyongó, kötöttségektől mentesen létező individuum. Martin Booth is ezt az életérzést (poszt-társadalmi emocionális determinációt?) ragadta magához, amikor 1990-ben megírta nálunk Az amerikai címen ismert regényét. Talán iménti fejtegetésemet támasztja alá, hogy mintegy 20 évvel később fedezték fel az önvallomás-jellegű regényt annyira, hogy mozifilmet forgassanak belőle. A brit író és költő – aki dolgozott közben tanárként, illetve forgatókönyveket is jegyzett – számtalan regényt tudhat maga mögött, s talán még többet is írt volna, hiszen egészen 2004-es haláláig alkotott. Nem tudom, Az amerikai-e életműve legkiemelkedőbb darabja, mindenesetre a filmváltozatnak köszönhetően népszerűsége ehhez a regényhez köthető.

A magyar almegnevezésként Egy magának való úriember címmel kiadott regény (angolul valami hasonló a főcíme: A Very Private Gentleman) már előre jelzi, miről is lesz benne szó. Illetve nem a konkrét cselekményt vetíti előre, hanem inkább azt az attitűdöt vagy atmoszférát vagy életérzést, amely egyfajta burokba vonja a történetet, hangulati megvilágításba helyezi, útmutatóként és kötelező érvényű felhívásként szolgál. A meg nem nevezett főhős (Mr. Butterfly és változatai) csakis akkor enged a saját világába, ha suttogóra vett szemmel és füllel, és nyitott, eleve feltételezett bizalommal közelítünk hozzá. Máskülönben kívül rekedünk.

Martin Booth roppant erősen teremt körvonalakból esszenciálisan tömény testet, legyen az bor, gondolkodásmód, tájkép vagy akár a tölténykészítés folyamata. Valót rajzol a száz százalékig be nem határoltból, amelyet lehet, hogy bizonyos fokig a fantáziánk lobbant életre, mindenesetre az írói módozat, amelyet használ, végletesen működőképes. Ott vagyunk valahol Olaszországban Mr. Akárkivel; együtt próbáljuk lerázni a látogatóját a macska- és egyéb köves utcácskák hálójában; barátként kínál bennünket is Benedetto atya borral és hajszálvékonyra szelt sonkával; a fiatal Clara pedig úgy epekedik értünk is, hogy lángot vet az arcunk. Ilyen erős szívóerőt ennyire egyszerűre, sőt puritánra vett írásmegoldással keveset láttam.

A Magának Való Úriember tulajdonképpen olyan törvényszegő világpolgár, aki eszközöket gyárt a (bér)gyilkosságokhoz. Bombát, fegyvert. De különösen a lőfegyverek adott körülményekhez igazított kivitelezésének a mestere, művészi színvonalon történő elkészítője. Az egyik legnagyobb név a szakmában. A cselekmény idején éppen Olaszországban bujkál, és utolsó megbízatását hajtja végre. A hetekig tartó munka során napló- és önéletírásszerűen élhetjük át vele a legelemibb hétköznapi tetteket éppúgy, mint lelkének privát érzelmeit, vagy éppen gondolkodásmódjának mozgatórugóit. A történetről legyen elég ennyi, Mr. Akárki nem érdemli meg, hogy lemeztelenítve teregessék ki.

Martin Booth tud írni, és erről olyasvalaki szemén keresztül bizonyosodhatunk meg, aki élet(vitele) ellenére – vagy éppen pont ezért – vívja ki az olvasó szimpátiáját. Sőt, az ilyesfajta karakterekkel, mint ahogyan a bevezetőben fejtegettem, akár stílust, vagy éppen más szögből nézve, divatot is lehet teremteni. Szinte kedve támad az embernek csapot-papot hátrahagyva búcsút inteni a mókuskeréknek, és valahol másutt, valami mást, valaki mással (tán önmagunkkal) újat kezdenie. Ha máshol nem is, a fantáziánkban mindenképpen. Úgyhogy már csak egy utolsó sor, és…

Szilvási Krisztián