99

Ó kapitány! Kapitányom! – 200 éve született Walt Whitman

SzaSzi írása

walt-whitman

A 200 évvel ezelőtt, 1819. május 31-én született Walt Whitman munkásságát itthon kevésbé ismerjük, pedig őt tartják az első vérbeli amerikai költőnek. Költészete forradalmat jelentett a XIX. század amerikai irodalmában. Mivel gimnáziumi tanulmányainkból nem vagy csak alig emlékezhetünk rá, így inkább egy közismert, nagyszerű filmre hivatkoznék, a Holt Költők Társaságára (Dead Poets Society).

A filmdrámában szereplő irodalomtanár, Mr. Keating (a beszédes mimikájáról, ragyogó humorérzékéről ismert Robin Williams játszotta) előszeretettel hivatkozik a mester soraira, s legalább akkora forradalmat indukál a zárt világú fiúiskolában, mint a költő az amerikai irodalomban.

Whitmant a korábbi romantikus szemlélettel szemben a hétköznapok világa érdekli, vagyis nem valami elérhetetlent kerget, hanem a valóságra figyel, amelyben ott lüktet a munka, az új életforma ritmusa. Nagyívű verseiben az épülő, szépülő, „csodálatos” Amerikát énekli meg, képvilága gazdag és érzékletes. Nincs számára a valóságnak tiltott területe, a hagyományosan csúfnak tartott dolgokat figyelemre méltónak és bemutathatónak tartja, igyekszik felfedezni mindenben a szépet, az értéket. Nem tabu számára az emberi test vagy a szexualitás sem, nem csoda, ha a kényesebb közízlésnél ez már kiverte a biztosítékot. Műveinek hangvétele ugyan meglehetősen patetikus, ám nagyon is közvetlen, ami szintén nagyon újszerű volt ebben az időben. Ami még figyelemre méltó az az optimizmusa, amellyel olyan erősen hitt a demokráciában, a társadalmi igazságtalanságok megszűnésében.

Szerb Antal ezt így magyarázza: „Az új világrész nagy mondanivalója a demokrácia. Nem mint politikai elv, hanem mint életérzés. Whitman mindmáig a közösségi érzés legnagyobb költője a világirodalomban.” Az angol nyelvű amerikai irodalomban E. A. Poe újító törekvéseit vitte tovább, mindezt rendkívül szuggesztíven teszi, éppen ezért ne gondoljuk, hogy nem volt hatása az európai irodalomra. Különösen a 20. század elejének avantgárd irodalmában érhető tetten felszabadító szelleme. A magyarok közül is többen fordítottak műveiből, különösen a Nyugat költői kedvelték (például Babits Mihály, Füst Milán, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, később Raáb György, Gáspár Endre, Vas István, Lator László), leginkább az oldottabb ritmusokért, a szabadverses formáért, gondolatritmus alkalmazásának újszerűségéért.

Megint az említett filmre hivatkoznék, mert Mr. Keating szavai, akár Whitmanéi is lehettek volna: „…elárulok egy titkot… Verseket nem azért írunk és olvasunk, mert az menő. Azért írunk és olvasunk verseket, mert mindannyian az emberi fajhoz tartozunk. Az emberi faj pedig tele van szenvedéllyel. Az orvostudomány, a jog, a közgazdaság … ezek mind nemes dolgok, kellenek a létfenntartáshoz. De a költészet, a szépség, a romantika, a szerelem … ezek azok, amiért érdemes élni.

Felnyitja a fiúk szemét, ráirányítja a figyelmet a szépségre, a költészetre, és bátorítja őket, hogy írjanak hozzá az élethez egy újabb sort, és ami a legfontosabb: „Legyen az életetek rendkívüli!” Az új, modern szemlélettel érkező irodalomtanár szemben az iskola erős, megrögzött hagyományaival okosan terelgeti a diákokat a saját akaratuk, tudatuk kiteljesedése felé. „Mindig mindent meg kell nézni más szemszögből is” – mondja, és felpattan az asztal tetejére, nem kis meghökkenést okozva. Feltárja a diákoknak a költészet szépségét, és bátorítja őket, hogy merjenek a saját fejükkel gondolkodni. Miért jön ez ide? Mert illusztrálásul Whitman költészete szolgál. Mr. Keating csupán szemlélteti, hogyan kell szenvedélyesen szavalni, teljes lélekkel élni, kiszívni az élet velejét.

walt-whitman

Whitman ezt írja: „Legjobban az tiszteli stílusomat, aki általa tanulja legyűrni mesterét.” Ezért hadd álljon itt most az említett vers, amelyet Lincoln halálára írt (a Dobpergés – Drum Taps című kötetből):

Ó kapitány! Kapitányom! A félelmes útnak vége,
Hajónk nyerte a nagy csatát, uram eljött a béke.
Közel a parthoz harangok szólnak, a kikötő népe ünnepel,
Csillogó szemek figyelik hajónk, ahogy komoran úszik el,
De Ó jaj! Ó jaj! Ó jaj!
Vörös vércsepp koppan,
S a kapitány a fedélzeten
Vérbe fagyva, holtan.

Ismerjük meg jobban a 200 éve született költőóriást! Walt Whitman Long Island-i telepesek leszármazottjaként (angol, holland és walesi felmenőkkel) született 1819. május 31-én. A kilenc testvér közül csak heten élték meg a felnőttkort. Apja farmer volt, aki jól értett az ácsmunkákhoz is, s oda mentek, ahol éppen munkát lehetett szerezni. 1823-ban Brooklynban telepedtek meg, a kis Walter itt járt iskolába, amit aztán nem fejezett be, mert beállt dolgozni egy ügyvédi irodába. Kitanulta a titkárságot, majd a nyomdászmesterséget, ezekből tartotta fenn magát. Később tanítóskodott, és újságíró lett. 1846-ban már a neves brooklyni lap a Daily Eagle munkatársa. Irtózott a politikától, az ekkor zajló abolicionista (a rabszolgaság eltörlését célzó) mozgalmak szélsőségeitől elfordult. Rokonszenvvel figyelte viszont a „vadnyugat meghódítását”, hogy az ország 13 gyarmatból hogyan növekszik kontinensnyivé, és bizakodva várta a gazdasági expanzió eredményeit.

walt-whitmanNagyon korán kezdett írogatni, a vers szinte az anyanyelve volt, ezért nem érhető tetten költeményein semmilyen minta követése, ahogy ezt a saját pénzén kiadott első kötete (Leaves of Grass, magyar nyelven Fűszálak, 1855) is tükrözi. Feltűnő lehet rendkívüli optimizmusa is. Szinte minden verséből az öröm, a diadal hangján szól, s úgy érezzük, hogy a világ minden hibájával, csúnyaságával együtt kerek, nagyszerű hely. Pedig háborúkat is megélt, mégpedig az 1861-65 között zajló, nagy vérveszteségekkel járó, gyakran kimerítő és eredménytelen harcokkal végződő függetlenségi háborút. Mint haditudósító járta a csatatereket, s miután testvére megsebesült, döntött úgy, hogy betegápolóként hasznosítja magát. Gyámolította a sebesülteket, levelet írt a hozzátartozóiknak, s az orvosok igen hasznosnak tartották tevékenységét. A hadsereg számviteli hivatalánál vállalt írnoki állásának csekélyke jövedelmét is a sebesültek apróbb szükségleteinek kielégítésére fordította.

Költészete szempontjából természetesen inkább az a fontos, hogy rendkívüli empátiával látta a csatamezők hőseinek életét, az ő szemükkel figyelte a világot, az ő fejükkel gondolt az otthoniakra, s az ő szívükkel érzett. Sejtette, hogy egy nagy korban él, hogy milyen történelmi pillanatokat él át, hogy az amerikai nemzet létrejötte milyen áldozatokkal jár. Ekkor született meg az igazi amerikai költő, akinek gondolatai, érzései olyannyira szárnyalnak, hogy a hagyományos kötött sorokat szétfeszítve szabad versben öltenek testet. Költeményei sorokra tördeltek, és utánozhatatlan belső ritmus ragadja magával olvasóját. Formabontó, modern hangvételével saját korában nem aratott nagy sikereket, csak posztumusz fedezték fel eredetiségét a 20. század elején a művészet megújítására törekvő izmusok, különösen az angol és a francia irodalomban.

A háborús idők elvonultával különböző minisztériumokban kapott állást, egyre többet csalódott a demokráciában, lassan egészsége is felőrlődött. 1873-ig a fővárosban lakott, ekkor azonban egy agyvérzés következtében részlegesen lebénult. De addig töretlen lendülettel ontotta a verseket. Ezután költözött a New Yersey állambeli Camdenbe, itt élt 1892-ben bekövetkezett haláláig.

Zárásként életszemléletét is jól tükröző sorait idézem: „Nézz bármilyen messze, azon túl még határtalan tér van, / Számolj bármennyit, körülötte még határtalan idő van.

SzaSzi

Források: Világirodalmi lexikon 17. köt. , Bp. Akadémia, 1994., wikipedia.hu, mult-kor.hu, cultura.hu, literatura.hu, irodalmijelen.hu

A képek a Wikimedia Commons és a flickr.com gyűjteményeiből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép.

2019.05.31