203

Tóth Gábor Ákos: Forrásvidék

Könyvkritika

toth-gabor-akos-forrasvidek

Tóth Gábor Ákos új, Forrásvidék című regényének borítója azt sugallja, hogy a könyv lapjain kitör az olajláz az Őrségben. A magyar apától származó Leonardo Kubából érkezik az őrségi kis magyar faluba, azzal a megérkezésekor még titokban tartott tervvel, hogy felkutatja az olajlelőhelyeket.

A papa ugyanis olajmérnökként dolgozott itt, a hatvanas években kutatásokat végzett a környéken, s a halála után hátrahagyott dokumentumok tanúsága szerint jó esély van arra, hogy Kúthely alatt olajmezők rejtőznek. Végül az olajláz (szerintem) nem tör ki, legfeljebb hőemelkedésről lehet szó, de nem baj ez. Tóth Gábor Ákos regényében van más, ami felér egy olajláz okozta eufóriával, szóval csalódni nem lehet.

Leonardo Madridon keresztül érkezik Magyarországra, a zsebében egy zsíros ajánlattal a brazil Petrobrastól, ő mégis inkább úgy dönt, hogy apja hagyatékát próbálja megvalósítani. A cselekmény napjainkban játszódik, valahol az Őrségben. Egy helyi buszjárattal érkezik a félvér magyar (értsd: nem teljesen fehér bőrű) Kúthelyre. Pont úgy fest(het), mint akit a regény cselekményének valós helyszínén és idejében előszeretettel neveznek migránsnak. Ha mindez nem lenne elég felütésnek, annyit még hadd tegyek hozzá: az új jövevény elsőként a falu cigányával találkozik (és barátkozik össze), akiről a regény során aztán kiderül egy sor meglepő dolog. Például, hogy élesebb látású, mint a falutársai (vagy mint ahogyan azok képzelik).

A szerző szinte észrevétlenül jár körbe egy sor aktuális és érzékeny témát, miközben elsősorban szórakoztat. Az egyik legfontosabb kérdés az, hogy milyen áron tudja a 21. század embere megőrizni az igazi értéket, a civilizációtól elzárt édenkertet, a földi paradicsomot; „vajon meddig éri meg beengedni a fejlődést, és mennyit szabad leadni a saját maguk állította religiókból?”, teszi fel a kérdést a szerző. Rohamosan fejlődő világunkban ez a dilemma különösen akkor érzékelhető, ha nyugatról keletre (nem feltétlenül hazánk határain belül), illetve a várostól a vidék felé tartunk.

Leonardo hasonló problémák miatt halad lassan a „projektjével”; a falusiak úgy általában véve idegenkednek minden új ipari beruházás gondolatától, mert – a cigány szavaival élve – „mindenki beleőrült a fenntartható ökoszisztéma ideájába”. Elvira, a panziós házaspár kerekesszékben élő lánya szerint terhelné a környezetet, és az elv mögé többen felsorakoznak, még akkor is, ha nem mindenki érti pontosan, hogy mit jelent. Ati bácsi viszont rögtön a tettek mezejére lép, amint megtudja, hogy a faluba érkezett idegen nem a környék ásványvizei iránt érdeklődik, hanem „olajban utazik”, és van rá esély, hogy ő (mármint Ati bácsi) legyen a magyar Jockey Ewing. Egy szó mint száz: Leo alaposan felkavarja a kúthelyi állóvizet, és változást hoz a falu életébe. A kezdetektől fogva úgy tűnik, hogy a kúthelyiek őt nem kedvelik, és ez kölcsönös – de a felszín alatt elindul egy folyamat, amelyben a két fél (Leo és a falusiak) egymásra vannak utalva. Ez akkor válik mindenki számára nyilvánvalóvá, amikor pár havi ottléte után a kubai magyar átmenetileg visszautazik Madridba. Ott kiderül, hogy a Petrobras ajánlata már nem érvényes, a kúthelyiek pedig rádöbbennek: lehet, hogy éppen most hagyták kisétálni az ajtón életük nagy lehetőségét. Megint csak a cigányt idézem: „Lehetnek fene nagy természetvédők, de náluk is csak a zsuga számít.”

A regény első felében leginkább Leonardo monológjai dominálnak, ami érzésem szerint helyenként a cselekmény gördülékenységének rovására ment. Az egyes szám első személyű narrátor többször is a mindentudó szerepébe bújik, nem minden esetben indokoltan. Kapásból idéz Federico García Lorcától (152. oldal), Ferenc pápától (225. oldal); Bandi bácsinak köszönhetően ismeri az aranysakálok magyarországi helyzetét és a vadászati törvény vadkárokra vonatkozó passzusát, és több receptet is közöl a cigányasszony konyhájáról. Egyik-másik ilyen rész mintha kilógna a sorból.

A regény erőssége a remek szereplőválogatás. Szándékosan nem karakterábrázolást írok, mert a szereplőket nem mélységükben ábrázolja. Egyszerűen arról van szó, hogy Tóth Gábor Ákos nagyszerű figurákkal töltötte meg a regény lapjait. Azok is éles kontúrt kapnak, akik csak egy nagyon rövid epizód erejéig bukkannak fel a cselekmény során. Ilyen az ingás, varázsvesszős kútfúró, akinek szűk három oldalnyi szerep jutott, név nélkül, de a jelenet a vele folytatott párbeszédnek és a viselkedésének köszönhetően emlékezetes. Több ilyen alak is feltűnik a könyvben, a szerző pedig nagyon találó nevekkel illeti őket anélkül, hogy megtudnánk, mi az igazi nevük. A kocsmában dolgozó lány például Helyeske – mert olyan helyeske; egy másik alak Indián, mert valamilyen okból kifolyólag indián maskarában jár-kel; a kefefrizurás ügyvédet egyszerűen Zselé Doktornak nevezi, a cigány pedig Gyantás.

Sajátos humorának, pompás párbeszédeinek és eredeti karaktereinek köszönhetően a Forrásvidék egy üde színfolt az irodalmi kínálatban. Nem akar kioktatni, nem akar dolgokat megtanítani, de indirekt módon rávilágít néhány hibánkra, felnyitja a szemünket, egyféle görbe tükröt tart elénk, amiben aztán magunkra ismerhetünk, ha akarjuk.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com

2019.05.30