A rendőrségi nyomozást vezető Palme-ügyosztály ugyan letartóztatott egy Christer Pettersson nevű férfit, akit 1988-ban elítéltek, az egy évvel későbbi fellebbviteli tárgyaláson azonban bizonyítékok hiányában felmentették, az igazi elkövető pedig azóta sem került elő. Az ügyben több mint tízezer személyt hallgattak ki (közülük több mint százharmincan ismerték be a gyilkosságot), és hatalmas mennyiségű nyomozati anyag gyűlt össze, de lényegi előrelépés 33 év után sincs. Ha a világpolitikában keresnénk analógiát, azt mondhatnánk, a Palme-gyilkosság olyan Svédország számára (és bizonyos mértékben talán Európa számára is), mint a Kennedy-gyilkosság az USA számára.

A hivatalos szervek mellett sokan – foglalkozásukból vagy érdeklődési körükből adódóan – folytattak nyomozást és állítottak fel saját elméleteket. Egyikük a kétezres évek elején a Millenium-trilógiának köszönhetően világszerte népszerűvé váló krimiíró, Stieg Larsson, aki a gyilkosság idején a TT hírügynökség munkatársa volt. Larsson a svédországi szélsőjobb egyik legelszántabb kutatója volt, aki a rendőrség által követett szálaktól eltérően, saját vizsgálatai alapján egy olyan elméletet állított fel, amely szerint a gyilkosságban a svéd szélsőjobboldal is érintett, egyéb külföldi szereplőkkel (elsősorban a dél-afrikai titkosszolgálattal) együtt. Larsson számos információt a Palme-ügyosztály rendelkezésére bocsátott, ennek ellenére a rendőrség érdemben szinte semmit nem vizsgált ezek közül. Őt magát az ügy a 2004. novemberében bekövetkezett váratlan haláláig foglalkoztatta.

Jan Stocklassa, 1965-ben született svéd író és egykori kereskedelmi tanácsos egy készülő könyvéhez gyűjtött anyagot, amikor a Palme-gyilkosság témájába ütközött, és szembesült azzal, hogy Larsson több doboznyi dokumentumot (újságcikkeket, leveleket, saját feljegyzéseket, stb.) gyűjtött össze a témában. Stocklassa eredeti céljától eltérve, ezek hatására kezdett komolyabban foglalkozni a Palme-üggyel, és a Larsson-archívum, valamint saját kutatási eredményei alapján írta meg a Stieg Larsson titkos iratai című dokumentumregényt, amelyet a 2018-as svédországi megjelenést követően több mint 50 országban adtak ki, köztük Magyarországon is.

Bár tényirodalmi mű, a szó legszorosabb értelmében véve egy olvasmányos, szinte regényszerű alkotással állunk szemben, amely azonban egy alapos és a maga nemében profi kutatómunka eredményeit foglalja össze. Ez a könnyedebb hangvétel segít ellensúlyozni azt a fokozott figyelmet, amit a könyv olvasása közben a sok név és a néhol bonyolult összefüggések hálójában való eligazodás igényel. A könyv egy rövid előszót, előhangot és utószót leszámítva két részből áll: az egyik a Stieg, a másik a Stieg nyomában címet viseli. Előbbi Stieg Larsson szemszögéből követi az eseményeket, a gyilkosság napjától a 2004. novemberében bekövetkezett váratlan haláláig. A többnyire egyes szám harmadik személyben elbeszélt rész több, mint egyszerű összefoglalása Larsson Palme-gyilkossággal kapcsolatos kutatómunkájának és elméleteinek. A kapcsolódó események dramatizált, regényszerű elbeszélésének köszönhetően ez egy részleges Larsson-életrajz is egyben, egyfajta tisztelgés a korán elhunyt kolléga és az általa kifejtett példamutató tevékenység előtt. Biztos vagyok abban, hogy a kötet alaptémáján túlmenően ezt a részt különös érdeklődéssel fogják lapozni a Larsson-rajongók, hiszen elég szemléletes betekintést nyújt a szerző Millenium-trilógia megírása előtti életébe, személyiségébe, az őt újságírói munkája során vezérlő elvekbe.

A második, egyes szám első személyben elbeszélt rész a Stocklassa által végzett kutatómunka folyamatát mutatja be, a Larsson-iratokhoz való hozzáféréstől kezdve egészen 2017. októberéig, amikor számos új információ összegyűjtése és rendszerezése, több érdekes interjú elkészítése után meghozza a döntést a kutatás lezárásáról és anyagainak a Palme-ügyosztálynak való átadásáról. Ebből a részből válik egyértelművé, hogy bár elsőre szerencsés véletlennek tűnik, hogy a szerző Larsson iratainak birtokába jutott, és azokat felhasználva írt egy könyvet, Stocklassa érdeme ebben a kutatómunkában legalább akkora, mint elődjéé: olyan személyeket sikerül megszólaltatnia, akikhez a rendőrség a nyomozás több mint harminc éve során nem fért közel (dél-afrikai titkosügynökök, svéd szélsőjobboldaliak), és az információszerzés érdekében olyan, nem kevés veszéllyel járó akciókba is belevág – néhány segítőjével –, amelyek már inkább rendőrségi/titkosszolgálati, és nem újságírói hatáskörbe tartoznak. Ezek nélkül a Larsson-archívum, illetve a Palme-gyilkosságról összegyűjtött információmennyiség minden bizonnyal sokkal szegényesebb, értéktelenebb lenne.

Egyvalamit mindenképpen érdemes pontosítani Stocklassa könyve kapcsán: nem oldja meg a 33 éve történt gyilkosságot, mivel nem tud megcáfolhatatlan bizonyítékokat felvonultatni, viszont a gyilkosság indítékairól, elkövetőiről és részleteiről egy lehetséges, a valóságtól egyáltalán nem elrugaszkodó, koherens formában összeállított (bár némely pontjain még kérdéseket felvető) elmélettel áll elő. Olyan lehetséges forgatókönyvet vázol, amely kimozdíthatja a holtpontról a rendőrség által többször is zsákutcába vitt nyomozást, és amely a bizonyítékok szempontjából kulcsfontosságúnak számító gyilkos fegyver lehetséges helyére vonatkozóan is ötlettel szolgál. Jan Stocklassa az utószóban a következő elvárásokat fogalmazza meg: „Ha a könyv elolvasása után többen fogják tudni, hogy mind a mai napig miért nem derítették még fel a Palme-gyilkosságot, hogyan juthatott Stieg a helyes nyomra, és hogyan nézhetne ki egy lehetséges megoldás, akkor elértem a célomat.” Erről a témát korábban csak felületesen ismerő, a svéd nép lelkén okozott traumát csak távoli kívülállóként szemlélni képes olvasóként is azt mondhatom, hogy ezt maximálisan sikerült elérnie a szerzőnek. Ennél többet pedig aligha hiszem, hogy olvasóként jogosan elvárhatnánk tőle. Kiváló könyv, amely remélhetőleg az ügy megoldásában is áttörést hoz.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com