Galgóczi Erzsébet a riport, a novella és a regény mestere volt egyszerre. Élete mérföldkövei: 31 kötet, filmek (5 mozifilm, 10 tévéjáték), 2 színmű és rádiójátékok. Már gyermekkorában elhatározta, hogy író lesz. „Azért lettem író, mert nem találtam a könyvekben a ménfőcsanaki parasztokat.” (Karinthy Ferenc interjúja, 1976) Takács Péter így írt róla: „Az írói pályát azért választotta, mert úgy érzi, mindenkinél jobban szolgálhatja az embereket, az életet, vagy ha úgy tetszik, a falut.” Riporterként kezdte, dramaturgként, majd novellaíróként folytatta pályáját. „Galgóczi századunknak ahhoz a tragikus sorsú nemzedékéhez tartozik, amelynek iskolás éveire a II. világháború, ifjúkorára pedig az ötvenes évek kegyetlen tapasztalatai vetették rá árnyékukat.” Kemény időkben élte gyermek- és fiatal éveit.

1930. augusztus 27-én Ménfőcsanakon, egy nyolcgyermekes parasztcsalád hetedik gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesapja – parasztember létére – szenvedélyes olvasó volt, valószínűleg tőle örökölte a könyvek szeretetét. Elemi tanulmányait a ménfőcsanaki iskolában végezte. Hamar kitűnt társai közül, de nehéz volt rávenni a szüleit, hogy taníttassák tehetséges lányukat. Mégis kiharcolta magának a továbbtanulást, de nagy árat fizetett ezért, falusi szokás szerint le kellett mondania a jussáról. 11 éves korában Győrbe került középiskolába, a Kálvária utcai polgári intézménybe (a mai általános iskola felső tagozatának felelt meg).

Korán megmutatkozott az irodalom iránti érdeklődése. Már 9 éves korától verseket írt, 12 éves korában pedig megszületett első novellája. A legnagyobb hatással két költő volt rá, Petőfi Sándor és Ady Endre. „Kilencéves koromban anyám kapott egyik győri vásárlójától egy imakönyv nagyságú könyvet, mely Petőfi verseit tartalmazta. Előtte is olvastam – sőt szavaltam is – verseket, Petőfi mégis olyan nagy hatással volt reám, hogy verseket kezdtem írni.” Ezek közül néhány megjelent a Tulipános Láda c. falusi leányújságban. Verseit később sajnos megsemmisítette, így nem maradtak ránk.

1944 őszére a háború Ménfőcsanakot is elérte. Egy sorsdöntő találkozásnak köszönhette Ady Endre összes versét: „1944 novemberében egy hozzánk szállásolt munkaszolgálatostól két tojásért anyámmal megvásároltattam Ady összes műveit. Elkezdtem az elején, mint egy regényt, úgy olvastam sorba. Egy szót sem értettem belőle. A 683. oldalon elértem Az eltévedt lovasig. Ezt a verset tökéletesen megértettem.” Ma is ez a Galgóczi-család kedvenc Ady-verse, melyet testvére – Galgóczi József – unokája is megtanult.

1945. július 1-jén, a ménfői csata 900. évfordulóján nagygyűlést tartottak a falujában, ahol a szónok Veres Péter volt. Tőle hallott először a népi írókról, akiknek művei fiatalkorában meghatározó élményt nyújtottak számára. 1945-49-ig a (középfokú) győri tanítóképzőbe járt, és jelesen érettségizett. A Színház- és Filmművészeti Főiskolára szeretett volna beiratkozni, de szülei tiltakoztak ellene. Így 1949-ben az ELTE bölcsészkarán kezdte meg tanulmányait, melyet néhány hét után megszakított. Ekkor a Vagongyárba került átképzős esztergályosként. Három műszakban dolgozott, szabadidejében sokat olvasott, gyors- és gépíró tanfolyamra járt. Munka mellett rendszeresen írt, bár az a reménye, hogy otthon annyit ír, amennyit csak bír, nem vált valóra. A családja nem a nyugalmat kívánó írói életre rendezkedett be. „Vonattal jártam dolgozni. Az első napokban földerítettem a várost, hol lehet zavartalanul írni. A Lloyd-palotában működött egy műszaki könyvtár, jól fűtött, világított olvasóteremmel. Én voltam az egyetlen olvasó a kétszáz személyes teremben, műszak előtt és után itt kezdtem el írni egy ötfelvonásos színművet.” 1950-ben országos tehetségkutatási versenyre írt egy novellát a munkaversenyről Életünk a legboldogabb nékünk címmel, mellyel 1. díjat nyert. Az író és műve témája is megfelelt a koreszménynek: munkás, parasztszármazású, érettségizett és még ráadásul tehetséges is. Meghívták a Szabad Ifjúsághoz újságíró gyakornoknak.

1950-ben felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, itt végre azzal foglalkozhatott, ami a legjobban érdekelte: irodalom, színház, film. Az eredetileg „filmírónak” hirdetett szakot később elnevezték dramaturg szaknak. Nagyon érdekelte a mozi, a filmek, Ménfőcsanakon is nyílt mozi 1942-ben. Testvérei tevékenyen részt vettek a falusi színjátszásban, otthon pedig az Erzsébet által írt színdarabot játszották. 1950-ben Budapestre költözött, eleinte kollégiumban, majd albérletekben lakott, Ménfőcsanakra látogatóba járt haza. Gyökerei, a család sokat jelentett számára, amikor csak tehette, hazalátogatott.

Az 1950-es években a Galgóczi-család is nehezen élte túl a beszolgáltatások, padlássöprések szörnyű időszakát. Magánemberként megsínylette a 40-es, 50-es éveket, de mint író hasznot húzott belőle: „Az író mindent a hasznára fordíthat, ha jó író. Belőlem az 50-es évek csinált írót, akkor nyílt ki a szemem.” Novellái, regényei, riportjai mindig alapvető problémákat vetettek fel és elemeztek. 1953-ban, 23 évesen jelent meg első kötete az Egy kosár hazai, mely hét elbeszélést tartalmazott. Első riportjait is ekkoriban írta, 20 éven át újságíró is volt.

1956. szeptember 26-án hivatalos küldöttséggel Erdélybe utazott. A forradalom híre Nagyváradon érte, de akkor Magyarországra már nem közlekedtek a vonatok. „Nagyváradtól gyalog jöttem Budapestre, négy napig gyalogoltam, 30-án értem haza” – írta egy cikkében. November 18-án hazautazott a szüleihez, és amikor a vonatról leszállt, találkozott a Gyomirtás című riportjában megírt tanácselnökkel, aki legnagyobb meglepetésére azzal fogadta: „ha nem váltat le 1953-ban, ma a parasztok agyonütöttek volna.”

1957-től lett szabadfoglalkozású író. „Éveken át nyomorogtam. Nem fogadták el írásaimat, mert feketelistán voltam.” (Félix Pál interjú, HVG, 1985. január 5.) 1958-ban a Budapest Filmstúdióban lett dramaturg. Amikor 1959-ben elkezdődött a falu termelőszövetkezeti átszervezése, hazahívták, hogy legyen jelen. Riportot írt erről, és folyamatosan tudósított, elsősorban Győr megyéből, de 1960-ban Somogy megyéből is, ahol féléves szerződéssel dolgozott.

Nagyon körültekintően dolgozott, mindennek alaposan utánanézett. Sokáig gyűjtötte az anyagot írásaihoz. Érdekes címeket adott műveinek, amelyek magába sűrítik az adott írás lényegét. Vallomása szerint igazi hangjára 1958-ban, az Ott is csak hó van c. novellája írásakor talált rá. A 60-as években aztán sorra jelentek meg kötetei, elsősorban riportok és szociografikus írások, de már a kisregény műfaját is kipróbálta. Különös személyiség, igazságkereső író volt, őszintén, keményen írt, de ez nem tetszett mindenkinek: „Én csak azt akarom megírni, ami megtörtént, nem találok ki semmit” – írta Aczél Györgynek. „Valóságos képet akarok adni arról a néhány évtizedről, amikor éltem!” – jelentette ki egy interjúban. Gyakran támadtak kellemetlenségei valóságábrázoló írásai nyomán. Az 1960-as években született többek között a Küszöbön, a Fiú a kastélyból és A főügyész felesége.

A hetvenes évek volt a legtermékenyebb évtizede, ekkor írta meg munkásságának gerincét. Sikeres íróként tartották számon, többször eljutott külföldre, ahol előadásokat is tartott. Külföldi utazásairól sok riportot írt: például Kubáról, Kazahsztánról. Írásai folyóiratokban és önálló kötetekben jelentek meg, műveit 31 nyelvre fordították le, számos alkotásából készült film, tévé- vagy rádiójáték. 1972-ben bemutatták a Félúton című kisregényéből készült filmet, később pedig első tévéjátékát. Két színházi bemutatóra is sor került: 1970-ben Kecskeméten A főügyész felesége lett az első színházi premierje. 1977-ben a Kinek a törvénye a győri Kisfaludy Színházban került színpadra. 1982-ben a cannes-i filmfesztiválon bemutatták az Egymásra nézve című kisregényéből készített filmet. 1983-ban Arany Prága-díjat nyert az Úszó jégtábla. Műveiben a társadalomban tapasztalható konfliktusokat ábrázolta, elsősorban a mindennapok valósága foglalkoztatta.

Életműve csúcsán a Vidravas című dokumentumregénye áll, mely 1984-ben jelent meg, és 1989-ben a Nemzeti Színházban is bemutattak Budapesten (ezen az előadáson már sajnos nem lehetett ott). Az anyaggyűjtés közben két kisregényt is írt: a Szent Kristóf kápolnája és a Törvényen belül címűt. A Vidravasban a legnehezebb korhoz, az ötvenes évekhez nyúlt vissza, melyben ifjúságát töltötte, és amit meg akart érteni. Ez a korszak iszonyú pusztítást, rombolást okozott az egész akkori magyar társadalom lelkében. Nem volt olyan réteg, amely vérveszteség nélkül megúszta volna ezt az időszakot. Sok száz munkást, parasztot, értelmiséget és kisembert zártak ártatlanul börtönbe. Megdöbbentő, de a korra jellemző adat: az ötvenes években majdnem minden ötödik felnőtt magyar állampolgár ellen folyt rendőri vagy bírói eljárás.

„A ménfőcsanaki parasztokat beleírta Európa egyetemes irodalmába” – írta Erki Edit újságíró. A ménfőiek nem mindig fogadták jól, hogy megírta őket. Rendszeresen megállították az utcán a szülőket, nem örültek neki, hogy megírta negatív tulajdonságaikat, mások azonban büszkék voltak arra, hogy bekerültek a műveibe. Amikor hazajött, sokan felkeresték gondjaikkal, problémáikkal. „Ez a nagy család nekem, mint írónak kifogyhatatlan kincsesbánya” – mondta.

Munkájáért 1962-ben József Attila-díjjal tüntették ki, amellyel később még kétszer megjutalmazták. Idővel országosan is elismerték, SZOT-díjat kapott, 1978-ban pedig a legmagasabb kitüntetést, a Kossuth-díjat – erre volt a legbüszkébb. 1951 januárjától haláláig volt tagja a Magyar Írók Szövetségének.

Galgóczi Erzsébet „tragikus hirtelenséggel” hagyott itt bennünket, mert szíve elfáradt. Korai és váratlan halála megakadályozta sok terve megvalósításában. „Az író már azt is megnézi, hova szülessen.” Halála pillanatában pedig azt is tudatta, hol kell az írónak befejeznie az életét. Hazajött meghalni, 1989. május 20-án örökre lehunyta szemét Ménfőcsanakon a szülői házban.

Temetése 1989. május 30-án volt, ahol Nádas Péter ezt mondta: „Szikár, kíméletlen, bátor szavai nélkül sok mindent nem tudnánk. Minden írott szava közül tán a törvény, az ítélet és az igazság volt a legfőbb szava. Nincsen meg egymás nélkül e három szó, ez volt az erkölcsi tudása. Így áll írói testamentumában.” Az ötvenes-hatvanas évek ellentmondásos viszonyai között is megszállottan kereste az igazságot.

Emlékét legjobban írásai őrzik, melyek a magyar irodalom időtálló értékei. Arra kell ígéretet tennünk, hogy nem fogjuk elfelejteni. A ménfőcsanaki Bezerédj-kastélyban napjainkban is ápolják Galgóczi emlékét. Idén a 30. évfordulón, 2019. május 20-án (hétfőn) 18 órakor Szent Kristóf kápolnájának igaz történetét hallhatjuk Gergácz Anikó előadásában filmvetítéssel egybekötve, előtte a hagyományoknak megfelelően 14 órakor koszorúzás és megemlékezés lesz a Koroncói úti temetőben a sírjánál. A kastélyban 1991 óta megtekinthető az írónő emlékszobája is az érdeklődők számára (a képeken).

Sulyok Attiláné

Források, felhasznált irodalom:
Galgóczi Károlyné, a Galgóczi Erzsébet Emlékszoba vezetője (1991-2009) – az író sógornője.
Galgóczi Károlyné: Az író faluja Ménfőcsanak Győr, 2010.
Galgóczi Erzsébet emlékkönyv Budapest, 1993.
Elvállaltam a sorsomat Galgóczi emlékalbum Győr-Ménfőcsanak, 1999.