498

Kemény István: Nílus

Ifjú szövegben élek 3. – Holpár Anna írása

kemeny-istvan-nilus

Magáért beszél – így tettem le néhány hónapja a Nílust. Nem találtam kapaszkodót rajta, hozzáfűzni sem mertem semmit. Magában beszél – így veszem kézbe ismét – ráadásul sokakért. Na, ebből a nézőpontból már érdekes bemutatni Kemény István legújabb könyvét!

Forrásvidék; apaszereplő és anyanyelv

A kötet előtt csak közvetetten ismertem Kemény István munkásságát. Lánya, Zsófi szűkszavú nyilatkozataiból tulajdonképpen, melyek arról árulkodtak, hogy feleslegesnek érzi ragozni, mekkora jelentőségű költőtől örökölte fogékonyságát az irodalom iránt. Kedves csodálattal beszél róla, mint ahogy sok fiatal költő számára is Kemény neve irodalmi apafiguraként jelenik meg. A verseket olvasva az első betű vált csak feltűnővé ebből a szóból: az a. Ezek itt a versek, tessék, így néz ki ma a vers. Vagyis (bevonva az enyhe képzavarba a másik szülőt is) nekem úgy tűnt, mintha ez a megszólalási mód, szókincs és témaválasztás képezné a mai líra anyanyelvét. A többi költő csak ehhez viszonyítva lehet más: borongósabb vagy humorosabb, felszínesebb vagy tudományosabb, közérthetőbb vagy elvontabb; ez az arany középút. Ami nem szintézis; a kötet nyelvezetével élve: nem árok, ahol kellemesen közömbös elegye alakul ki a víznek, sokkal inkább forrás, mely aztán sokfelé kanyarog.

Folyásirány; „érezzétek amit érzek / igazából semmiségek

Zavaromból, hogy mégis mit tudnék én mondani a versekről, kisegített a szerző A költészet megkopasztása című, ars poetica-szerű esszéje. Az éleslátó gondolatok mellett a szöveg motivikus keretrésze szolgáltatja a tanulságot. Ebben Kemény párhuzamba állítja az antik és a mai Odüsszeuszt (a mindenkori költőt), akinek bizony megváltozott a helyzete a hajón (a társadalomban). Ma az evezők sehol, a hajó lehorgonyzott, a társak a padhoz kötve hallgatják a szirének énekét, erről előzetesen döntöttek, a költő pedig – agyaggal a fülében – jegyzeteli őket. Ihletét immár közvetetten, torzult formákból meríti, keserűen ír, mégis saját leleményessége és kívülállása feletti örömmel. Ennél a képnél pontosabban és bölcsebben nem is helyezhette volna el magát Kemény az emberi és költői közösségben. Így közeledik a Nílusig, és ezért mondható el, hogy magában beszél; szerényen, de tudatában mindennek. Tudja, hogy magányra ítéli őt a Lényeg-keresés, ismeri és átéli a történelem, főként a 20. század végtelenszer lenyelt, de egyszer sem megemésztett voltát, és lesújtja az etikai relativizmus győzelme. De még jegyzetel.

Vízbőség; „Igen, odakint esik.

És a könyv zseniális. Pontosabban: a könyvben zseniális versek vannak. Ez most nem a „hülye nyelvtan!”, ahogy egy versben olvashatjuk a költő felkiáltását, inkább az az észrevétel, hogy néhány vers kihagyásával erősebb is lehetne a könyv. Persze nem fizikai értelemben, úgy egyébként most sem mondható annak: egy vékony kötet cirka harminc verssel és egy méltóságteljes borítóval. Ötletes a versek rendezése is; a keretversek két folyót (Duna és Nílus) idéznek, a két közbülső ciklus pedig a Délig és Estig címet kapta. Kifejezetten komfortos szerkezetet hozott létre ez a tagolás, melyben a költő meglehetősen szabadon sétálgathat kedvenc témái közt; ha valami mégis összefogja a kötetet, az talán Noé figurája lehet. Ami ugyanis a tematikát illeti, a könyv tele van tűzdelve programszerű víz-motívumokkal (eső, pocsolya, özönvíz), feltűnés nélküli apokalipszisekkel, közel-keleti díszletekkel, tényszerűségükben is bárkáért kiáltó helyzetekkel – mindezek után azonban Kemény kategorikusan kijelenti, hogy ő egyik Noé sem a sok közül.

Áradás, aszály; „Egyszer csak egy folyó gondol egyet és.

Ezt épp a Petrihez címzett (és egy slam-esten a szerző által felolvasott!) versében írja, ami számomra az egyik csúcspontja a könyvnek. Sajnos mélypontokkal is találkoztam, olyan elmosódott versekkel, melyeket értelmezni sem tudtam, és – más sorokkal ellentétben – egy az egyben el is felejtettem őket. Mintha megfogható téma és makulátlan forma hiányában megszűnnének működni a Kemény-versek, elvontságuk mesterkéltnek hat. Mindezt bőségesen kompenzálják a tetőpontok: tömény, tökéletességig csiszolt hosszúversek, mint a Zsidókeresztény társas és a lebilincselő Hipnoterápia. Utóbbi olvasásakor minden repcetábla új jelentést kap, innen az ihlet is a költő nyilatkozata alapján. Csodálattal figyelem a Rakpartos ballada jó néhány képét is, miként teszi a József Attila-i vershelyzetet zakatoló, énen-téren átnyúló jelenéssé, és dobbantja meg a hajnali rakpartot egy barna vizsla szívével. Vannak közéleti-politikai, posztolni való üzenet-versek is, mint a Kommunikáció („Ugyanazt mindig ugyanazoknak / Mintha ki se nyitnád a szádat.”) vagy a Növényevők dala („Valószínűtlenre szelídítve / csordában élek Bulgáriától Normandiáig”). A versek bővelkednek felejthetetlen, meglepetésszerűen jó sorokban, ezek túlmutatnak a rutinos költészet precizitásán is. Releváns, mégis érzékeny líra, homogén, mégis változatos szövegek.

Torkolat; „egyszeri véletlen csoda

És a záróvers. A Nílus. Nem, erről tényleg felesleges írni. Annyit csendben hozzátennék, hogy kiterjeszthető a vers, azt hiszem, sok Nílus él köztünk. De mindenképp cél annak lenni. És a torkolat olyan csattanó, ami miatt eleve érdemes kézbe venni a könyvet.

Holpár Anna

Az Ifjú szövegben élek sorozatának korábbi részei:
1. Simon Márton: Rókák esküvője
2. Szvoren Edina: Verseim

 

2019.05.19