Ebben nagy szerepet játszott a japán harcművészetek széles körű elterjedése, valamint a múlt század egyik legnagyszerűbb kalandregénye is, ami egy csapásra a nyugati világ érdeklődésének homlokterébe helyezte a különc szigetországot.

PR szakértők hada vért izzadva dolgozhatott volna Japán imázsának megváltoztatásán, akkor sem szólt volna akkorát a végeredmény, mint James Clavell mesterműve, A sógun. Az angol-amerikai szerző 1975-ben megjelent könyve azonnal világhódító útra indult, és pár éven belül már a televízióban is milliók láthatták a belőle készült minisorozatot, ami végképp az egekbe repítette a japán kultúra és történelem iránti érdeklődést. Ahogy az lenni szokott, a népszerűség kétélű dolog, és a legtöbb esetben ára is van. A regény finoman fogalmazva is rugalmasan kezelte a japán történelmi tényeket – bírálói főként sztereotípia halmozással vádolták –, ami végül oda vezetett, hogy a sorozat japán bemutatója előtt a közönség elnézését kérték, hangsúlyozva, hogy a film a nyugati ízlést tükröző fikció. A történelmi hűséget félretéve James Clavell olyan, a valóság és fikció határán ellensúlyozó izgalmas és lenyűgöző atmoszférát teremtett, amely képes volt elhitetni az olvasóval, hogy a regény végére a középkor végi Japán alapos ismerőjévé válhat.

Jamagucsi Szango Szamurájok hajnala című könyvének elolvasása után egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy a sóguni rendszer, azaz a bakufu alapításához vezető időszak (Taira–Minamoto-háború) közeli ismerője lennék. Pedig a szerzőt, aki civilben a tokiói Nito-jutsu Seishin-ryu kardvívó iskola alapító nagymestere, nem lehet sem sztereotipizálással, sem a történelmi tények elferdítésével vádolni. Történelmi regényeiben, harcművészeti témájú írásaiban a Busidó (a japán harcosok etikai kódexe) értékeit közvetíti. A recenzió tárgyául szolgáló kötetében a főhatalomért harcoló két rivális klán harcába csöppenünk bele, az eseményeket jórészt egy fiatal szamuráj szemszögén keresztül követhetjük. Adott minden, ami egy jól működő történelmi kalandregény összegyúrásához szükséges, mégis mindvégig az volt a benyomásom, hogy legjobb esetben is felemásra sikerült a kísérlet.

A szerző autentikusan követi a korabeli eseményeket, a szereplők, a szemben álló felek valós személyek, motivációik mindvégig a történeti munkákból ismert forgatókönyvek szerint alakulnak. Mint minden történelmi regény esetében, ez önmagában száraz alapanyagnak bizonyulna, így megkapjuk a főhőst, aki az egyik klán holdudvarához tartozó család sarjaként eszméletét veszti egy ütközetben, majd csodás megmenekülése után egy erdei szerzetes veszi magához. Édesanyja és néhány megbízható embere az ellenséges klántól való félelmében elmenekül otthonról, egy pillanatig sem szem elől tévesztve fia keresését, akire időközben a szerelem is rátalál. A történetfolyam könnyen előre jelezhető, a tapasztalt olvasónak nem lesz nehéz összefűzni a szálakat.

A szerző az előszóban ismerteti a regény alapjául szolgáló történeti kort, a könyv címe sem hagy sok kétséget a tekintetben, hogy mire számíthatunk. Valószínűleg az olvasó dolgának megkönnyítése lehetett Szango célja, viszont sokkal üdvözlendőbb lett volna, ha mindez magából a cselekményszálból, a korrajzból és a karakterábrázolásból tűnik ki. Az egész regényre a lélek hiánya, sekélyesség jellemző, ezt leginkább a karakterek kimunkáltsága, a történetvezetés, a párbeszédek és az atmoszféra sínylik meg. Ezek nélkül pedig a legjobb alapanyagból sem lehet harmonikusan működő szöveget gyártani. Pedig a keretek adottak: Japánban még nem különülnek el szigorú kasztrendszerbe a szamurájok, etikai kódexük javában formálódik, a császárság intézménye pedig már elvesztette tényleges hatalmi befolyását, és a rizzsel is ekkoriban kezdenek megbarátkozni a derék japánok, akik már kiemelkedő harcművészeti tudással rendelkeztek. Ahogy Clavell mesterien kiaknázta a szekigaharai csatához vezető folyamatokban és a nyugati hajósok japán partraszállásában rejlő fikciós lehetőségeket, úgy Szangónak is meg lett volna a mozgástere. Elképzelhető, hogy szándékosan nem akarta a clavelli utat választani, és szemernyi teret sem hagyott a történeti fikciónak.

A legzavaróbb a karakterek árnyaltságának totális hiánya, a minimalista történetvezetés és a faék egyszerűségű párbeszédek, amelyek kezdetben megmosolyogtatók, majd egy idő után kínossá válnak. Érződik a szerző azon szándéka, hogy átadja mindazt, ami a korszakban kialakuló szamuráj társadalmat jellemezte, de a megvalósítás túlzottan didaktikusra, szájbarágósra sikeredett. Az atmoszférateremtés sem nevezhető a szerző erősségének, ritkák az olvasót magukkal ragadó pillanatok. A csatajelenetek viszont jól megkomponáltak, világosan látszik az író harcművészetekben való jártassága.

Összességében azt gondolom, ha a szerző több időt, energiát és teret szán a kidolgozásra, akkor egy jóval komplexebb, árnyaltabb és a történetbe való teljesebb elmélyülést szolgáló kötet került volna ki a kezei alól. Így viszont a Szamurájok hajnala nem több egy tisztes iparosmunkánál, amelyet ugyan érdemes elolvasni a japán történelem e szakaszával ismerkedőknek, de ha a japán középkorral, annak kultúrájával és társadalmával való közelebbi megismerkedés a cél, egyértelműen James Clavell sógunja a kötelező olvasmány. Rugalmasan kezelt egyes szereplőket és eseményeket, viszont a középkori Japánt előtte és utána sem sikerült senkinek annyira személetesen ábrázolni.

Sólyom István
Forrás: olvasoterem.com