94

Nicolas Barreau: Montmartre-i szerelmes levelek

Könyvkritika

nicolas-barreau-montmartre-i-szerelmes-levelek

Julien Azoulay élete teljesen megreked, amikor fiatal felesége, Hélène beteg lesz, majd meghal. Fogalma sincs, mit kezdjen magával, hogyan élje meg az egészet, ráadásul ott van a kisfia is, Arthur, akiről gondoskodnia kell, akinek apa kell, nem pedig egy félkómás zombi. Az egész teljesen hihetetlen számára: valaki, akit szeretett, most egy temetőben fekszik beleásva a földbe.

Ráadásnak pedig ott van ez az őrült ötlet, és nem szegheti meg a szavát, hiszen megígérte Hélène-nek, hogy megírja azt a harminchárom levelet. Azt persze még nem tudja, hogyan fogjon hozzá, hiszen végső soron egy halottnak kell leveleket írnia, aki nyilván sosem fogja azokat elolvasni. Vagy mégis?

Julien szerette a feleségét. Ebből adódóan, bár ő maga nem különösebben vallásos, sem különösebben irracionális, titokban mégis egy rekeszt építtet a kőfaragóval a sírkőbe, amelynek a feladata lesz tárolni azokat a bizonyos, még meg nem írt leveleket. A rekeszről tehát senki sem tud, a kőfaragót kivéve. Hosszas, kudarcokkal teli próbálkozás után mégis megszületik az első levél, amit Julien a temetőben tett látogatása során a titkos rekeszbe helyez. Aztán ugyanoda teszi a másodikat is, és sorban a többit. Egy napon azonban minden levél rendre eltűnik, helyükbe pedig a legkülönfélébb dolgok kerülnek: versek, kavicsok, mozijegyek… Julien lassan azt képzeli, hogy megőrült, megszállottan kutatja az összefüggéseket, és sorra gyanúsítgat mindenkit, akivel csak kapcsolatba kerül, beleértve a halott feleségét is. A gyanú azonban, úgy tűnik, furcsa szerzet, mert hol ennél, hol annál az embernél köt ki, és egyáltalán nincs tekintettel arra, hogy közben valaki fokozatosan veszti el a józan eszét, legalábbis a környezete számára minden kétséget kizáróan.

Daniela Thiele, azaz Nicolas Barreau immár rendhagyó módon alkotta meg újabb regényét, Montmartre-i szerelmes levelek címmel. A korábbi regényeihez hasonlóan (Álmaim asszonya, A világ végén megtalálsz, A nő mosolya, Egy este Párizsban) fontos szerepet kap Párizs, a főszereplője valamilyen művész, leginkább olyan, akinek köze van a könyvekhez (Julien Azoulay író, romantikus vígjátékok szerzője), általában fiatal, jóképű francia férfi, aki rejtélyes okból kifolyólag nem túl szerencsés a szerelemben, de meglehetősen romantikus alkat. Egyszóval semmi új nincs, amivel különösebben meg tudna lepni a szerző. Hacsak az nem, hogy ezúttal kicsit közvetlenebb módon van benne az elmúlás gondolata, igaz, hogy minden morbiditástól mentesen. Julien ugyanis egy tipikus férfi, aki szeretett felesége elvesztésén próbál túljutni, de közben a szerzőtől már megszokott humorral fűszerezett módon, öniróniával és mindenféle emberi baklövéssel és hibával, ami azért bevallható módon őt is annyira szerethetővé teszi. Hogy a történet nagy része tulajdonképpen egy hatalmas temetőben és annak a környékén zajlik, az senkit se zavarjon össze, mert attól még valahogy az első pillanatoktól tudjuk, hogy ez mégiscsak egy szerelmes regény, már csak az kell, kiderüljön, hogy hol bukkan fel a mágikus érzés. Julien ugyanis halott feleségének szerelmes leveleket ír, és ezekre válaszokat kap, csak azt nem tudni, hogy kitől. A regényben ennek következtében a szerelem valóban a levegőben van, a férfi annyira vágyik rá, hogy megtalálja (egyfelől a titkos válaszadót, másfelől a szerelmet), hogy ezért minden követ megmozgat, akár szó szerint is.

A szerző most is, mind eddig mindig, egy kellemes, olvasmányos, humoros regényt alkotott. Talán ezúttal kissé kevesebb frappáns fordulattal és éles elméjű beszólással, ez a jellegzetesség mintha lefelé ívelne a regényben, és úgy általában a regényeiben. Az is lehet, hogy már hozzászoktunk a nyelvezethez és a gondolkodásmódhoz, de mintha kissé elfáradt vagy kimerült volna ez a téma, szemléletmód, érzelmi szál. Ami viszont állandó, és most is oda tudja szegezni az olvasót a könyvhöz, az a tény, hogy az olvasónak pontosan annyira homály az események végkimenetele, mint maguknak a szereplőknek. Nem igazán lehet a háttérben, a kulisszák mögött összerakni a szálakat, kénytelenek vagyunk együtt izgulni és együtt derülni Juliennel a dolgok alakulásán, annak ellenére is, hogy mégis van egy előre utalt kiszámíthatóság a regényben. Ettől ez a regény is egy frissességgel átszőtt szórakoztató mű, ahol az egyes szereplők nagyon emberi vonásokkal rendelkeznek, és a helyzetekből nagyon gyakran fel fogjuk ismerni a saját nyomorúságunkat és örömünket.

Daniela Thiele most is hozza a hiteles francia vonalat a regényében. A kávézók, templomok, temetők és bérházak megrajzolása hamisíthatatlanul idézi a párizsi hangulatot, a karakterek temperamentuma és lazasága pedig kiszínezi azt. A váratlan fordulat a többi, már említett regényéhez képest talán leginkább itt sejthető a legjobban. A regény szórakoztató, fordulatos, vicces, és teljesen beleillik a sorozatba, hiszen a borítóján ott az elmaradhatatlan piros szín. És valahogy, ha nehezen is, csak megjelenik benne a szerelem.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com

2019.05.06