316

Rómából, szeretettel

Suburra 1-2. évad – sorozatkritika

suburra

A Rómában játszódó Suburra sorozatot, csakúgy, mint a nápolyi Gomorrát, előbb egy azonos című regény, majd nagyjátékfilm előzte meg – de a két sorozat nem csak emiatt és az alkotói átfedések okán rímel erősen egymásra.

Stefano Sollima 2015-ben (Carlo Bonini és Giancarlo De Cataldo regénye alapján) készült Suburra című nagyjátékfilmje – mely a római alvilág, a politika és a vallási döntéshozók összefonódásait és az örök város néhány igazán vészterhesen különleges napját mutatta be – az utóbbi évek egyik legerősebb olasz maffiafilmje volt. A rendezőként a Gomorra című sorozaton is dolgozó, azóta pedig a Sicario második részével Amerikában is szerencsét próbáló alkotó moziját az olasz Netflix bontotta ki előbb tíz, majd egy újabb évadban nyolc epizódon keresztül. A sorozat a film kvázi előzményének tekinthető, ráadásul több esetben nemcsak a főbb karaktereket, hanem a főszerepet játszó színészeket is megtartotta a produkció. A sorozat elvileg ugyanúgy a mindenki által hőn áhított, értékes római tengerparti terület (Ostia) feletti harcra koncentrál, mint a film, valójában azonban sokkal inkább három teljesen különböző háttérrel érkező „kishenceg” előbb akaratlanul, majd egyre inkább akarattal egybefonódó története. A több mint kétórás játékideje ellenére is rendkívül sűrűn szövött, egyfolytában zakatoló film jó előtanulmány lehet a sorozathoz, akár az említett figurák miatt is, de a formai kötöttségek révén képtelen hozni azt az összetettséget, ami a későbbi sorozatban megvan. Azáltal, hogy idő és tér is jut minden egyes mellékszál és családi történet kibontására, a széria hangsúlyai egészen máshová helyeződnek.

A sorozat Spadino, a roma bűnözőcsalád fejének nem mellesleg meleg öccse (és egyben trónörököse), Aureliano, az egyik régi római maffiacsalád vezetőjének fia és egy olasz rendőr kisebb drogügyekben utazó fiának, Gabriele-nek a története. Így vagy úgy, de ők hárman végül mind a saját vér szerinti családjuk és a várost a háttérből igazgató gengszterbáró, Szamuráj ellen fordulnak, és különös, ingatag szövetséget kötnek a nagyobb haszon és a „más” reményében. A sorozat első évada nagyjából hűen követi a film dramaturgiáját: utóbbi esetében egy hét alatt játszódik le minden, a háttérben zajló kormányválság és egy pápai lemondás lehetősége mellett, míg előbbinél, ahogy az egyébként a Polip című sorozat főszereplőjeként ismertté vált Michele Placido által rendezett pilot-epizód címe (21 nap) is mutatja, éppen háromszor ennyi idő áll a karakterek rendelkezésére. Pontosan három hét után lép hatályba a város polgármesterének lemondása, ennyi ideje van tehát mindenkinek, legyen az politikus, nagyvállalkozó, vatikáni döntéshozó vagy épp nagypályás bűnöző, hogy összehozza a maga nagy üzletét. Ennek a kellős közepébe robban bele a három lázadó fiatal egy elsőre pitinek tűnő zsarolási üggyel, ami végül teljesen megváltoztatja a teljes római erőviszonyrendszert.

suburra

A Gomorra első évadához hasonlóan a Suburra első tíz része is a generációváltásról szól. Csakhogy itt nem egy család, hanem mindjárt három, valamint a város és az egyház vezetése is átmegy a folyamaton, így a Netflix szériája sokkal sűrűbb és szerteágazóbb. Amíg Roberto Saviano eleinte jobbára a maffia utcai működésére koncentrál, addig itt, hiába nem nagypályások még a központi karakterek, komoly betekintést nyerünk a Vatikán és a nagymenők kulisszái mögé is. Egyik sorozatban sem találunk szimpatikus, szerethető, vagy bármilyen szempontból azonosulásra alkalmas karaktereket: ösztönlények egytől egyig. Mégis, csakúgy, mint a Camorra működését felfejtő széria esetén, az egyes karakterek közötti ingatag véd- és dacszövetségekben van valami bizarr, ugyanakkor szépségesen magával ragadó és romantikus. A három fiatal főszereplő (Alessandro Borghi, Giacomo Ferrara és Eduardo Valdarnini) egyaránt erős alakításokat hoz, ráadásul mindvégig hitelesek maradnak a folyton változó erőviszonyok és a végtelenül kiszámíthatatlan fordulatok közepette is – ahogy a folyamatosan egyre nagyobb teret kapó, kezdetben még tisztességes politikust, Cinagliát alakító Filippo Nigro is. A várost irányítani próbáló gengszter, Szamuráj esetén viszont nem igazán sült el jól a színészcsere, Francesco Acquaroli nem tud elég karizmatikus és félelmetes lenni, a többi színész és mellékkarakter esetén viszont nincsenek ilyen kérdőjelek.

Az alkotók mesterien játszanak a feszültségkeltés eszközeivel, a sorozat kiszámíthatatlan. Épp ezért érthetetlen, miért ragaszkodtak ahhoz, hogy az első évadban minden epizódot egy szinte teljesen felesleges flashforward indítson, miközben a második évadra beemelt flashback-betétek sokkal többet adnak hozzá a figurákhoz és a történethez is. S bár a második évad nem tudja hozni az egészen briliáns első színvonalát, ugyanakkor a dinamika és a folyamatos egyensúlyváltozások megtartásával, valamint a menekültek témájának beemelésével és a politikai játszmák nagyobb térnyerésével végig érdekes tud maradni. Csakúgy, mint Roberto Saviano szériája, a Suburra is megáll a saját lábán sorozatként. Nem tévés verzió, nem klasszikus folytatás vagy előzmény-történet, hanem az infernális és végtelenül sötét film által felvillantott történet-töredékek részletgazdag, színesebb és bizonyos tekintetben sokkal érzékenyebb kibontása. Noha kivitelében kevésbé színes, akár a képi világát, akár a zeneiségét nézzük, minden tekintetben érvényes ebben a formában is.

suburra

Suburra
olasz sorozat, 2017/2019
rendezte: Andrea Molaioli, Giuseppe Capotondi, Piero Messina, Michele Placido
írta: Daniele Cesarano, Barbara Petronio
operatőr: Arnaldo Catinari
vágó: Lorenzo Peluso, Patrizio Marone
zene: Scott Morgan
producer: Kim Gualino
szereplők: Alessandro Borghi, Giacomo Ferrara, Eduardo Valdarnini, Francesco Acquaroli
bemutatja: Netflix

Klacsán Csaba
Forrás: filmkultura.hu

2019.05.05