A lemezbemutató felvezetéseként a napokban volt egy speciális koncertetek limitált közönség előtt a Szabó Ervin Könyvtár Szivarszobájában. Bár nem idegenek tőletek az átlagostól eltérő helyszínek, hiszen többször csináltatok korábban hálószobakoncerteket, vagy felléptetek mászócsarnokban is, de azért ez sem egy mindennapi környezet. Hogy sikerült?

Nagyon élveztük mindannyian. Jó volt a hangulat, jól is szóltunk, és tény, hogy nagyon érdekes volt a helyszín. Négy dalt játszottunk, csomó barátunk eljött, rajtuk kívül pedig leginkább újságírók voltak ott, ennek ellenére egyáltalán nem volt ilyen showcase hangulata a koncertnek. Az a lényeg, hogy érdeklődő emberek legyenek a közönség soraiban, és mindig jó, ha ott van pár barát.

Még tavaly is úgy írtak rólatok, mint a zenekarról, aki külföldön találta meg a közönségét, ehhez képest az utóbbi időben eléggé felpezsdült a levegő körülöttetek itthon is. Milyen ezt megélni belülről?

Azért az idézett megállapításban volt egy kis újságírói túlzás. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy mi vagyunk a zenekar, aki külföldön is keresi a közönségét. Egy-egy ilyen szakmai visszajelzés, mint például az Artisjus Junior díj, amit év elején megnyertünk, természetesen mindig feldob minket. Öt éve létezik a Mörk, és elég keményen dolgozunk azért, hogy pörögjenek a dolgok. Anélkül, hogy különösebben mártírkodni akarnék, az ilyesmi nem pottyan csak úgy az égből az ember ölébe, sok munka van mögötte. Ennek ellenére mindig vannak nehezebb időszakok, amikor úgy tűnik, nem tudjuk, hogyan tovább, és látszólag semmi sem akar összejönni. Az említett Artisjus-díj pont egy ilyen periódusban talált meg minket, és az ilyesmi nagyon jó motivációs erő, egyben visszajelzés, hogy jó irányba haladunk.

Amikor láttalak titeket élőben, nekem úgy jött le, hogy nálatok mindenki egyformán húzza a szekeret. Ez a háttérmunkát illetően is igaz?

Most már igen, de ez nem annyira régi fejlemény. Korábban a szervezés nagy része a menedzserünk, Pécsi-Szabó Dénes mellett leginkább az én vállamat nyomta. Az elmúlt fél évben kezdtünk el azon dolgozni, hogy jobban kiosszuk a feladatokat, hogy mindenki jobban involválódjon a zenekari teendőkbe, és én se fáradjak el nagyon. Szerintem ez nagyon pozitív hatással volt ránk, és az egész csapatot még jobban összerántotta. Most mindig mindenki tudja, mit csinálunk, hova és miért megyünk, és ez nagyon fontos. Mindenki megpróbálja kivenni a részét a munkából, és tehermentesíteni azokat, akik kicsit túlpörgik a melót. Danival – Szabó Ferenc Dániel dobos – néha hajlamosak vagyunk átmenni control freakbe, és úgy magunkra vállalni tíz feladatot, hogy már a hatodiknál majdʼ összeomlunk. Ez persze elronthatja az egész zenekari hangulatot, hiszen ha mi fáradtak vagyunk, akkor az másokra is átragad. Próbálunk erre is figyelni, ebben is segít a feladatok megosztása, hiszen az a legfontosabb, hogy jól érezzük magunkat.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Egy zenekarban a meghatározó emberek számára néha kifejezetten nehéz egy-egy feladat delegálása. Ez egyfajta tanulási folyamat szerinted?

Abszolút. Én évek óta tanulom ezt. Mint minden más, ez is egy hullámzó, ciklikus dolog. Teszed, amit tenned kell, aztán eljutsz arra a pontra, hogy azt hiszed, már tudod és érted, de esetleg ugyanannak a dolognak egy másik vetületében kezdhetsz mindent elölről. Az egész egy fejlődési folyamat: elengedni bizonyos dolgokat, nem ragaszkodni minden apró részlethez, hogy az úgy legyen, ahogy te akarod. Ez bizalom kérdése is, meg kell tudnod engedni másoknak, hogy felfejlődjenek, amihez persze kellenek kisebb-nagyobb bukások is. Nagyon érdekes, összetett dolog, akár vállalatvezetési szinten is, csak nálunk nagyon piciben, alkotóközösségre vonatkoztatva működik.

Sok forrásból táplálkozó, nehezen kategorizálható, részletgazdag zenét játszotok. Hogyan alakult ki ez a csak rátok jellemző hang? Manapság nem feltétlenül foglalkoznak sokan olyasmivel, hogy mondjuk élőben sokszólamú vokálokat hozzanak létre looperek, effektpedálok segítségével.

Számunkra az első és legfontosabb a zene, és ahhoz képest eltörpül az az energia, amit mondjuk a vizuális részbe, a megjelenésbe fektetünk. Mostanában persze igyekszünk arra is figyelni, hogy felvegyük a kesztyűt a videóklipek, meg úgy általában a vizualitás terén, de vannak olyan produkciók, ahol a zene másodlagos, és inkább a látvány a fontos. Az ilyesmivel egyébként semmi baj nincs, csak mi a zenéért vagyunk oda, azzal foglalkozunk a legtöbbet, abban próbáljuk elsősorban kiélni a kreativitásunkat, illetve megfogalmazni a mondanivalónkat. Ezért aztán azzal szöszmötölünk a legtöbbet. Ráadásul mindenki maximalista zenei kérdésekben, ebben közös nevezőn vagyunk. Imádjuk kidolgozni és valamilyen irányba továbbvinni a részleteket, ennek megfelelően sosem játsszuk el a dalokat kétszer ugyanúgy, mindig történik valami újdonság. Zenei szempontból mind a négyen kicsit hiperaktívak vagyunk, mindenki hamar ráun a rutinszerű dolgokra, ezért mindig minden folyamatos továbbfejlesztés alatt áll. Ez persze fárasztó is néha, de közben meg nagyon jó kreatív folyamat, mert így nem fásulunk bele a saját dalainkba, amit szerintem a zenekarból mindenki megtapasztalt már máshol.

A The Resurrection of Mörk dalai az előző, a lemez első felét adó The Death of Mörk EP-hez képest vidámabb, napfényesebb hangulatúak. A You and Me, amihez Németországban, a Leverkusener Jazztage fesztiválon forgattatok egy koncertvideót, mennyire tekinthető irányadónak a friss anyag egészére vonatkozóan?

Megint az történt „sajnos”, hogy igencsak eklektikus öt dalt raktunk össze. Ezeknek közös jellemzője egyfajta felszabadultság. Az egésznek van egy olyan érzete, hogy „Na jól van, most már elég volt a depresszióból, lépjünk túl ezen!” Pont erről szól majd az a dal, amihez a rendes videóklip is készül hamarosan, az All I Need. Ebben pont arról van szó, hogy igen, jogos mindenféle szomorúság, de elég volt. A kérdés, hogyan lehet ezen túljutni? Miért olyan addiktív a depresszió és a melankolikus hangulat, és mi tud ezen átsegíteni? A mi megfejtésünk igazából nagyon egyszerű, számunkra a zene és a barátok a legfontosabbak. Szerintem mind a négyen őszintén ezt gondoljuk. Miután mindent megfejtettél, kiagyaltad magadat, és ideje továbblépni, akkor ott van a zene, ott vannak a barátok, igazából csak ez a lényeg.

Szerinted miért ilyen addiktív a depresszió manapság?

Már sokszor megkaptam, hogy még a túlagyalást is túlagyalom. De szerintem ez nem vagy-vagy alapon működik. A dolgok nem kizárják egymást, hanem egymás mellett léteznek, egyfajta jin-jang felfogásban erősítik egymást. Ez folyamatos fent és lent állapot. Néha arra van szükség, hogy fejtegessünk, belemenjünk érzelmi traumákba, feldolgozzuk azokat, akár teljesen összeomoljunk, néha meg arra, hogy elengedjük magunkat, hogy bulizzunk, feltöltődjünk, inspirálódjunk, és hogy valaki kicsit felemeljen és kihúzzon minket abból, amiben vagyunk. A zene pont erre jó. Berakok egy Vulfpecket, és egyből jó kedvem lesz. Vagy ott van Stevie Wonder. Nála még ki sem kell zárnom az agyalást, mert nagyon sok olyan dala van, amik egyáltalán nem felszínesek, mégis felemelnek, ez a sajátja is ennek a gospeles hangulatnak. A bluesban is fellelhető ez a megnyugtató hatás, bár az nem annyira emel fel, de a gospelre jellemző egy olyan fajta energia, amiben minden problémával együtt ott van az emberközpontúság, és ez a felemelő szellem is. Az viszont tény, hogy nagyon túl vagyunk dolgozva, mindenkinek nagyon hajtania kell, és ez könnyen rányomja a bélyegét az emberek általános hangulatára. Nagyon könnyen rajta lehet ragadni a politikán, vagy akár a negatív gazdasági és környezeti jelenségeken is, ezzel együtt természetes, hogy ugyanígy túl is lehet lépni ezeken.

Élőben hol találkozhatunk veletek a következő hónapokban?

Ahogy erről volt szó, külföldön is keressük a közönségünket, így megyünk vissza Németországba és Lengyelországba is, de a következő időszakban leginkább itthon fogunk koncertezni. Idén is sok fesztiválra eljutunk, ott leszünk a Művészetek Völgyében, a Szigeten, a pontos dátumokért érdemes követni a zenekar Facebookját.

Kovács Attila
Fotó: Sinco.hu
Forrás: langologitarok.blog.hu