Az egyik főszereplője volt a nemrég mozikba került Guerillának, az Asszó (Fekete Tamás), a Welcome, a Két csík (Dudás Balázs) és a Fehér farkas (Szilágyi Fanni) díjnyertes kisfilmekben játszott, gyerekszínészként Sopsits Árpád A hetedik körében láthattuk. Országos ismertségre a Terápiában nyújtott szuggesztív alakításával tett szert. Rocksztár szeretett volna lenni, volt is bandája. Meglehetősen kritikus és önkritikus. Még csak 24 éves. És tombol benne az energia.

A nemrég bemutatott Guerillában nagyon minimalista eszközökkel játszotok, ráadásul neked sebesültként végig feküdnöd kell az egész filmben. Hogy lehet egy ilyen munkára készülni?

Gyurival (Kárpáti György Mór) sokat próbáltuk ezeket a jeleneteket, így mire odaértünk, hogy ott vagyunk az erdőben, és forog a kamera, már tudtuk, mit szeretne látni. Ugyanúgy készültem, mint bármi másra. Megtanultam a szöveget, és próbáltam úgy elmondani, mint egy ember. De azt láttam, hogy kicsit zavarban vagyunk attól, hogy 1849-ben vagyunk.

Kevés magyar történelmi film készül. Fontos, hogy a színész felkészüljön az adott korból, vagy a díszlet, a közeg, a kosztümök és a kellékek automatikusan behúzzák, és elviszik abba a korba?

Ha ilyen realistán akarjuk ábrázolni, mint a Guerillában, akkor fontos. Azt hiszem, megspóroltuk ezt a kört, ezért voltunk megilletődve. Igen, nyilván másképp mozog az ember egy ilyen jelmezben, mint a melegítődresszében, ez egy segítség, egy kapaszkodó, de valószínűleg van ennél tovább.

Attól hitelesebb lett volna a film? Vagy neked színészként lett volna könnyebb?

A saját alakításomról tudok beszélni. Sajnos, nagyon egysíkú lett. Szól ez a magyar film szárazságú orgánumom, és mérgesen nézek a többiekre. Úgy emlékszem, eredetileg hosszabbak voltak a dialógok, ezekben a rövid jelenetekben szerintem nem tudott megtörténni, amit szerettünk volna. De tökéletes biztonságban voltunk, hiszen százszor le volt próbálva minden.

Nem szoktál elégedett lenni az alakításaiddal…

Többször vagyok elégedett, mint nem. Például ott van a Welcome (Dudás Balázs alkotása), de a Terápiára is büszke vagyok.

A Guerilla című filmben a kisebbik testvér, Antal szerepében

A Guerilla alulnézetből vizsgálva mutatja a ’48-as forradalmat. Ha egy filmben játszol, mennyire kell az egész koncepcióval tisztában lenned?

Ennek megbeszélésével kezdődik a felkészülés, legalábbis ideális esetben. Ha meg nem így történik, akkor megkérdezi az ember, hiszen fontos tudni, hogy mire szeretnék megkérni. Ennél a filmnél azt hangsúlyozta nekünk Gyuri, hogy itt az a lényeg, hogy ezek a fiatalok hogyan működnek. Az, hogy a történetük éppen 1849-ben játszódik, másodlagos.

Nagyon érdekes, ahogy összeérnek és egymásra rímelnek a szerepeid. A Guerillához hasonlóan az Asszó című kisfilmben is testvérféltékenység jelenik meg, és ott is nagyon elfojtott indulatok és fájdalmak munkálnak hősödben. Akinek a megformálásáért díjat is kaptál.

Igen. Ott a végére felszínre is tör ez a feszültség. De azzal például nem voltam elégedett. Valami magyar filmes manírt láttam magamon. Minimalista játék, jelentékeny nézések. Amikor igazán finom dolgokra lett volna szükség, ott meg általános a színjátszás. Nehéz ezt átadni.

Azzal is tisztában kell lennie egy színésznek, hogy ő és az arca mit jelent a vásznon, színpadon.

Amikor Hajdu Szabolccsal nemrég próbáltuk a Radnótiban a Glóriát, az elején volt egy háromnapos foglalkozásunk. Az egyik gyakorlatban egymást vizsgáltuk, hogy mit jelentünk. Ez a „mit jelent” a színész egy kényes dolog. Ez nagyjából az, hogy milyen szerepeket játszhatna el, milyen a karaktere. Nekem azt a zsánert írták le, amivel a filmrendező hallgatók mindig megkeresnek. A lakótelepi simlis suttyó. Szabi szerint ez azért van, mert hasonlítok kicsit Polgár Tamásra (Mundruczó Kornél egyik alapszínésze, akire egy javítóintézetben bukkant – a szerk.), és sokaknak ez van a fejében.

Ennek ellenére szerintem nem kerültél bele a rosszfiú skatulyába. Főleg a színházi szerepeid tekintetében szélesebb a skála. Amit viszont majdnem mindig hoz a figurád: a lefojtott energiák.

Valóban. És én sem érzem, hogy be lennék skatulyázva. Bár most Mayer Betti az Inkubátor Programban a pitchénél is zsánernek használ engem a filmjéhez. Úgy gondolom, ez még nem veszélyes.

Zsoltként a Terápia 3. évadában

Tudatosan kell tudni irányítani, kontrollálni a pályád, hogy később se ess ebbe a csapdába, vagy nem foglalkozol ezzel, lesz, ami lesz, élsz a lehetőségekkel legjobb tudásod szerint?

Eddig nem foglalkoztam ezzel, nem ez alapján döntök és mondok esetleg nemet.

Mert mondtál már nemet? Mondhat nemet egy kezdő?

Hát, nagyon nehéz nemet mondani, de muszáj. Mondjuk, egy producerrel való megbeszélésen elhangzik az állami akarat szóösszetétel, és nem feltétlenül abban a kontextusban, ahogy én hallani szeretném, akkor az elég demotiváló tud lenni. Nekem fontos, hogy fel tudjak kelni és a tükörbe tudjak nézni reggelente. Attól semmi sem változik, ha bojkottálok valamit, főleg, ha csöndben, ez csak magam miatt van. Egyébiránt nincs műfaji megkötés, de a Korhatáros szerelem például nem volt jó élmény. De azért sem szeretek róla beszélni, mert szapulni utólag egy ilyen produktumot nem túl etikus és gyávaság. Ráadásul azt gondolom, az, hogy ebben benne voltam, kellett ahhoz, hogy tudjam, nem szeretnék többször ilyesmiben részt venni. Persze nem igazán a műfaj számít, sokkal inkább, hogy ki csinálja azt a műfajt. Így egy felkérés után nekem mindig az az első, hogy megkérdezem róla filmrendező barátaimat, akikben bízom.

Akárhogy is, a sorozatok egyre népszerűbbek, felkapottabbak, mindemellett egyre minőségibbek. Neked is a Terápia hozta meg az ismertséget és a szakmai elismerést. Hogyan készültél erre a szerepre? Az elemzés segít vagy egy-egy mozdulat, gesztus, netán saját élményből indulsz el?

Egy közeli barátom volt börtönben, tehát elég közvetlen élményből voltak információim. Egyébként úgy volt, hogy mi is megyünk börtönbe a forgatás előtt. De örülök, hogy nem történt meg, mert hülyén éreztem volna magam turistáskodva, vojörködve. Viszont a legutóbbi nagyjátékfilmemnél (Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre), amit Horváth Lilivel forgattam, tényleg bementünk egy agyműtétre, mert idegsebészekről szól a film, és én is egy orvostanhallgató vagyok benne. Elképesztő izgalmas volt, de a szerepem szempontjából tulajdonképpen semmi értelme nem volt. Nyilván valakinek meg számít egy ilyen élmény. A mi generációnk, a színészekről beszélek, nem tud próbálni. Félünk a ripacskodástól, talán mert a magyar színészeket gyakran vádolják ezzel, és hosszú idő, mire eljutunk odáig, hogy ki merünk próbálni szélsőségesebb gesztusokat is. Amikor valami előidézi ezt az állapotot, akkor el tudjuk engedni ezt a szemérmességet. Én azt vettem észre magamon, hogy mindig van egy pont, amin át kell lendülni, és onnantól már gördülékenyen megy az egész. Ez misztikusan hangzik, de egyáltalán nem az.

Hasonló a munkamódszer a színházban és a filmben is?

A film nekem egy egyértelmű dolog. A legtöbb film ezt a realista játékot igényli. A színházban nem feltétlenül kell finomkodni az eszközökben. Szerintem ez okozza a szemérmességet. És ha ez nem oldódik fel, akkor nem érzi jól magát az ember a bőrében, meg szorong. Reggel úgy kel fel, hogy gyomorgörcse van, hogy aznap azt kell játszania. Szerencsére inkább feloldódik.

Áron, az idősebb testvér az Asszó című filmben

Zsolt szerepénél nagyon is feloldódott. Itt plusz nehézség lehetett, hogy ez tulajdonképpen egy duplafenekű szerep. Ez a fiú klisékből építkezik (önvédelemből, meg azért, mert erre szocializálódott), miközben belül teljesen más. Egy ilyen szerepet nehezebb eljátszani, mint ha egy tömbből faragott lenne?

Nehezebb, de izgalmasabb is. És valószínűleg nemcsak nekem, hanem annak is, aki nézi. Mindemellett nagyon megszerettem ezt a szöveget, és ettől jó volt. Azt hiszem, szövegcentrikus vagyok.

Ennek ellenére azt olvastam, amikor Mácsai Pál ült veled szemben, akkor tudtál Zsoltként működni, amikor pedig a rendező helyettesítette, mert ő nem tudott ott lenni, nem.

Zavarban volt Attila (Gigor Attila) is, ráadásul olvasta a szerepet. Ültem ott, és nem az az ember volt velem szemben, akivel beszélgetek. Ha alapból Attila lett volna Dargay, biztos meg tudtuk volna csinálni.

De hát filmnél nagyon sokszor van, hogy nincs ott a partner…

Szerintem nincs olyan sokszor. És abban a filmben nem is nagyon szeretnék szerepelni, ahol nincs ott a partner.

Mennyire élted át ebben a szerepben azt, milyen a szociális háttér rabságában élni, amikor már eleve determinált a sorsod?

Hülyeség lenne, ha azt mondanám, valamennyire is átéltem ezt a játék révén. Nem tudom átélni, nem ebből jövök. Lehet, hogy el tudom hitetni, de nem kell ilyeneken gondolkodni. Ha én azzal foglalkozom, hogy mit jelent majd a budai HBO-előfizetőnek ez a figura, akkor megette a fene.

Te minek tartod ezt a sorozatot, intellektuális szórakoztatásnak, társadalmi érzékenyítő munkának, netán tükörnek?

Azért nehéz erre válaszolni, mert nyilván szeretném azt mondani, hogy igen, érzékenyítő alkotás, de nekem sajnos az a véleményem, így 24 évesen is, hogy idealista és naiv elképzelés azt gondolni a színházról vagy a filmről, hogy emberek gondolkodását fogja majd megváltoztatni. Vagy ha igen, akkor nem ezek azok a produkciók. Ettől függetlenül fontos, hogy legyenek ilyen sorozatok, mert minőséget képviselnek.

Jani szerepében a Fehér farkas című filmben

Ha nem hiszel a művészet jobbító, tisztító erejében, akkor hogy mész fel a színpadra? Szórakoztatni akarsz?

Nem, én akarok szórakozni. Mostanában kezdem csak jól érezni magam a színpadon, most kezd átbillenni. Már egyre többször szeretek játszani, mint nem. Ez tavaly, tavalyelőtt még egyáltalán nem így volt. Máskülönben hiszek abban, hogy igenis lehet a művészettel hatni, csak épp nem ezek között a körülmények között, és nem olyan művészekkel, akik még ezek között a körülmények között is elhiszik, hogy ez megvalósulhat. Van bennem szenvedély, hogy ez megtörténjen, de még keresem a formáját. Nagyon el van kényelmesedve mindenki, a művészek is és a nézők is. Az például számomra felfoghatatlan, hogy nem érdekli az alkotókat, hogy Európa többi részén hogy néz ki a színház, Berlinben például.

Mert jobb színész lennél attól, vagy jobban tudnál olyat csinálni, ami megváltoztatja az emberek életét?

Én csak az attitűdről beszélek. Nem azt mondom, hogy az kell hozzá, hogy kimegyünk Berlinbe, hanem hogy ennyire tespedt a hozzáállás.

És te láttál olyat, ami úgy hatott rád, hogy meg akartad tőle változtatni az életed?

Hát persze. Bár nem az életem, a színházi gondolkodást. Ezért is szorgalmazom, hogy félévente egyszer kimenjünk valahova, és tőlünk szokatlan megfogalmazásmódokat lássunk. Talheimer Tartuffe-je például nekem ilyen volt – nem foglalkozott a lélektannal. Leginkább azzal hatott, hogy láttam, mennyire másképp is lehet olvasni egy szöveget. Mentes volt mindenféle olyan klisétől, amit nekünk tanítanak, például, hogy a szereplőknek mindig különböző állapotban kell lenniük. A híres asztal jelenetben, ami a dráma csúcspontja, itt csak ült a színpad szélén a lábát lógatva a két színész, és beszélgettek egymással. Egyébként vámpírnak öltözve. Nonszensz az egész, de működött. Filmek közül pedig az Ember a Holdon a kedvencem. De persze nem láttam még elég filmet, többet kéne nézni, mint ahogy olvasni is és tanulni, tájékozódni.

Mit gondolsz a generációdról? Milyen új színt, új hangot tud hozni?

Sajnos kevésben látom azt a hihetetlen erőszakos vágyat valami újra, vagy arra, hogy ne vegyen részt a tespedtségben. Könnyen belekényelmesedik, beleszokik az ember a meglévőbe.

És mit lehet tenni, hogy ne a tespedtség felé menjen az energia?

Valószínűleg meg kell találni azt a pár embert, akik viszont nem ilyenek. Nekem például ilyen Fehér Andris, így amikor ő hív, akkor kérdés nélkül megyek.

A hetedik kör Sanyija

Nyilatkoztad, hogy úgy érzed, több van benned egyszerű színésznél, és jobban részt vennél alkotóként egy-egy produkcióban. Nem akarsz csak színész lenni, legszívesebben egy Pintér Béla lennél.

Ez egy kiemelés volt. De igen, valóban. Írtam is már egy szöveget az egyetemen az Egy vezér gyermekkora kisregény analógiájára, amit majd szeretnék elmondani. A saját gyerekkoromat írtam bele. (A nagyobb pontokat azért meghagytam benne, mert engem például szerencsére nem abuzált a tanárom.) És milyen már, hogy egy színész kibeszélheti a gyerekkorát? Zsámbéki Gábornak, aki a mesterem volt, tetszett. Nem került még színre, de szeretném, ha egyszer megvalósulna.

Ezek szerint ez a mérvű személyesség az, ami hiányzik neked?

Nekem sok minden hiányzik.

Pedig az egyik legjobb színházban vagy.

Persze, tudom, tisztában vagyok vele. De ha elhinném, hogy ez a csúcs, belefolynék a kanapéba.

Mifelé tart leginkább az utad?

Andy Kaufman humora nagyon közel áll hozzám. Úgy szeretnék vicceset mondani, hogy ne merjenek rajta nevetni. Amikor például a gyerekkori traumáiról beszélt komolyan egy showműsorában, közben pedig végig lógott egy takony az orrából, és senki nem mert ezen nevetni vagy szóvá tenni, hiszen fájdalmakról beszélt. Ő a mestere ennek. Sacha Baron Cohen pedig az új generációs Kaufman. A Mi és őkben szerintem ez többször sikerül, ezt a Jurányiban játsszuk, és egy iskolai terrortámadásról szól két gyerek szemszögéből.

Emiatt az útkeresés miatt van, hogy sok helyütt vendégeskedsz, elsősorban olyan helyeken, ahol szabadabban, radikálisabban tudtok fogalmazni, működni?

Nincs azért olyan sok. Volt a Magyar Színházban a Balta a fejbe, a Mi és ők és A vezér a Jurányiban, meg az egyetemen egy (Sarah Kane: Cleansed), amit Fehér Andris színész-rendező rendezett. És úgy emlékszem, mondtam már ilyen munkára nemet is. Egyszóval itt is attól függ, kivel van az a munka.

A Mi és ők előadásban a Jurányiban

Anyaszínházadban viszont nemsokára a Száll a kakukk fészkére egyik főszerepét játszod majd, Zsótér Sándor rendezésében. Láttad Milos Forman adaptációját?

Még csak most kezdtük el próbálni. És igen, elolvastam a regényt, és megnéztem a filmet is, mert fontos, és még nem ismertem ezt a művet, semmit nem tudtam a történetről.

McMurphy szerepét ott Jack Nicholson játssza zseniálisan. Nem nyomaszt egy nagy alakítás abban a szerepben, amit neked is épp játszanod kell, nem nyom agyon?

Szerintem épp érdekes megnézni, hogy egy filmben mit csinálnak egy történettel. Fontos, hogy legyenek kapaszkodóid és információid egy mű utóéletéről, feldolgozásairól, és akár integrálhatsz is belőle valamit, ha nem is direktben. Vagy utat mutathat, az elindulást segítheti. És ez szerintem nem baj.

Sokan a művészetet is terápiának tartják, te viszont épp a művészet miatt kerültél terápiára. Hasonló volt, mint amit eljátszottatok, csak éppen nem Zsolti ült most ott, hanem te? Neked mennyire használt?

Nagyon hasonló. És amikor a terápiában voltam, akkor volt is olyan gondolatom, hogy tényleg milyen profi ez a sorozat, milyen jól tükrözték mindezt. Nyilván ehhez kellettek a szakértők is. A különbség csupán, hogy itt négy óra alatt, ott meg egy év alatt van meg a konklúzió. És ideális esetben úgy van vége, hogy megértetted, mi a dolgod, csak már tudsz egyedül is dolgozni rajta, nem kell hozzá pszichológus.

Muszáj kitérni a kezdetekre: Sopsits Árpád filmjében, A hetedik körben játszottál először gyerekszínészként. Nem tudom elképzelni, hogy ez a szerep, ami öngyilkossággal zárul, nem hagy nyomot egy gyerek lelkében. Te mégis azt mondtad róla, hogy olyan volt a forgatás, mint egy jó buli…

Biztos hagyott, de akkor valóban nem foglalkoztam vele. Anyukám például úgy engedte csak azt az akasztásos jelenetet, hogy megkérte, hadd lehessen ott azon a forgatási napon. Akkor én ott elkezdtem sírni, nem tudom, hogy miért, mindenkit kiküldtek, és egy órán keresztül forgott a kamera. De máskülönben tényleg az volt, hogy ott volt néhány kamasz két és fél hónapig együtt, nem kellett iskolába menni. Együtt laktunk lányok, fiúk, a csapat, és ez fontosabb hatás volt, mint maga a történet. Ment a forgatás, egy ember meg üvöltözött.

2011-ben Sanyiként az Átok című sorozat második évadában

Innentől pedig abszolút zökkenőmentesen alakult a színészi pályád. A játékosban, aminek főszerepét játszottad a Radnótiban, a főhős tanítót a nagy szerencse nemcsak felemeli, de agyon is nyomja. Te hogy tudtad ezt a hirtelen nagy sikert feldolgozni, valamint azt, hogy nem igazán kellett megküzdened azért, hogy valamit elérjél. Apukád például, aki hasonlót élt meg a hihetetlen népszerűségre szert tett Manhattan énekeseként, mennyit tudott neked ebben segíteni?

Nem gondolom, hogy nem kezelem jól a sikert. Próbálom megszolgálni, és megdolgozni érte utólag. Apunál azért más volt, ott egy kisebb hisztéria generálódott, ahogy Anyukám mesélte, de közöttünk soha sem került szóba ez a hirtelen jött siker. Ez csak a pszichológusnál került szóba.

Marik Noémi
Forrás: filmkultura.hu