Árvay Zolta, Andrássy Tibor, Bugyács Sándor, Csernátony Lukács László, Csízy László, Drozsnyik István, Éles Bulcsú, Fazekas Levente, Finta Edit, Füleki Krisztina, Godány Sándor, Jaksics Ferenc, Juhász Tibor, Kádár Tibor, Kelemen Dénes Lehel, Kertész Dániel, Kalita Gábor, Kolmont Enikő, Kovács Csonga Anikó, Lengyel Valter, Lipcsey György, Lőrincz Zsuzsanna, Marsai Ágnes, †Nagy József, Nagy Zoltán, Nágel Kornél, Neuberger István, Oláh Katalin Kinga, Palásti Erzsébet, Pató Károly, Prutkay Péter, Réti Ágnes, †Schrantz György, Szabó György, Székely Móri Márta, Szentgyörgyi Erika, Széri-Varga Géza, Szilágyi-Jéger Teréz, Szőke Erika, Ürge József, Végh Éva, Zilahi Ica Mária – alkotók hosszú sora műfajok sokszínűségével (olajfestmény, rézkarc, tollrajz, fotó) osztotta meg közönségével mindazt, amit számukra a kitelepítés jelentett.

Igyekeztek visszaadni az elválás fájdalmát, az „anyarögöt”, amelytől a politikai erőszak megfosztotta a hosszú évszázadok óta szülőföldjének tudott és vallott generációt. Évezredes együttélés láncait vágták el: az a föld, mely anyaként táplálta az itt élő magyarokat, akik identitásukat mintegy az anyatejjel szívták magukba, idegen állam fennhatósága alá került. Az első világháború kimenetele megásta a történelmi Magyarország sírját, kétharmadát emberi végtagként amputálták, s a harmincas évek részleges országgyarapítása is semmivé lett a második világháború lezártával.

A győztesek írják és formálják a történelmet, de a politikai számítások, téves helyzetfelismerések áldozata mindenkor a köznép. Így kötöttek útilaput felvidéki honfitársaink talpára, s késztették őket otthonukból való végleges távozásra; munkájuk gyümölcsét, anyagi javaik tekintélyes részét mások élvezhették. Persze a magyarokkal együtt az „ellenséges táborba” tartozó németségtől is igyekeztek megszabadulni, a korszak ismételten népek exodusát hozta magával, mintegy modern történelmünk kikényszerített részleges népvándorlását. A népek közötti együttműködés vágya óhaj maradt, vereséget szenvedett az egymásnak feszülő nacionalizmusoktól.

A Kitelepítések 70 címet kapott kiállítás alkotásai kifejezik az elválás fájdalmát, a számkivetettek Istenhez való fohászát. Településnevek áthúzása jelképezi az utódállami törekvést: irtani mindazt, ami a múlt. A képek láttán önkéntelenül Reményik Sándor Vándorló város, illetve Templom és iskola című költeménye jut eszünkbe, mely megrázó képsorokkal illusztrálja a szülőföldjét örökre elhagyókat, egyben az ottmaradtakat arra buzdítja, hogy magyarságukhoz foggal-körömmel ragaszkodjanak.

A kiállítás ismételten rávilágít arra, hogy a szembenállás sehová nem vezet, a kívánatos jövő az együttműködésé. A térség kisállamai egymagukban gyengék, a nádszál hasonlattal élve a köteg szívósabb, mint az egy. Igyekezni kellene felismerni a közös érdekeket, a történelmi múltat. A jelenleg idegen államok kötelékébe került tömbmagyarság a Kárpát-medencei múltban is megélte a szétszakítottságot (Királyi Magyarország, török hódoltság, Erdély), de a közös történelmi hagyomány, a kultúra, nyelv, vallás mégis egyben tartotta, és a gazdasági ütőerek is biztosították a kereskedelmi vérkeringést. Napjainkban uniós tagállamokként megnyitják az együttmunkálkodás lehetőségét, egyben gazdasági-politikai imperatívuszt is jelentenek.

Kultúránk a világörökség értékes, pótolhatatlan része, sajnos azonban egyre fogyatkozva művelik határainkon túl. Éppen ezért napjaink egyik legfőbb feladata az anyaországgal összekötő kulturális köldökzsinór megerősítése, megtalálni a saját földön történő boldogulás, magyarként való megélés lehetőségét.

A Kitelepítések 70 kiállítás május 8-ig tekinthető meg, hétfőtől péntekig 13 és 16 óra között.

Csiszár Antal
Fotók: Vas Balázs

Fotógaléria: Kitelepítések 70 – Képzőművészeti kiállítás a győri könyvtárban

25 kép