A Fejtől s lábtól című regényben ismét kolozsvári helyszínre teszi a cselekményt az írónő. A történet 1910 és 1920 között játszódik, a „boldog békeidőktől” az első világháború borzalmain át az 1920-as évek végéig, a trianoni békediktátum utáni bénultságig. Két szereplő szempontjából látjuk a korabeli Erdélyt, illetve egy specifikus „erdélyi szemüvegen” át az anyaországot: „az egyik férfi s másik nem.” Vagyis két orvostanhallgató, egy férfi és egy nő, egy medikus és egy medika. A nemek ilyetén megkülönböztetése (mint az ismert vicc, amikor a székely anekdoták emblematikus szereplőjét, a székely bácsit megkérdezik, hány gyermeke van, mire ő azt válaszolja, hogy gyermek egy s leányka kettő) ma már humoros, de a kor felfogásának és nyelvhasználatának megfelelően igenis reális információ. De most inkább azért említettem meg, hogy kiemeljem Tompa Andrea rendkívül finom, intellektuális humorát, amely főleg a halálosan pontos önironikus megjegyzések olvastán késztetik (fél)mosolyra az olvasót. És ez, mint vékony aranyszál a szőttesben, amely sem a színt, sem a minőséget nem változtatja meg, mégis valami pluszt visz az anyagba, a női szereplő szólamába van beleszőve. (Nálamnál jártasabbak vitáznak pro és kontra a nőíró mint olyan létezéséről – egy jó könyv erről például itt –, most mégis azt mondanám, hogy Tompa Andrea ezen oldala érhető itt tetten. Én nem csodálkozom, hogy székfoglalója telt ház előtt tartatott, és vastapssal ért véget.)

A medika egy nagyenyedi zsidó származású lány, aki családját és hitét kénytelen megtagadni, hogy egyetemet végezhessen. A női egyenjogúság hajnalán vagyunk, amikor a kolozsvári orvosi egyetemre bizonyos számú női hallgató is felvétetik. A zsidó kultúrában számtalan szabály létezik a nők testhasználatával kapcsolatosan, és bár explicite nem tiltja, hogy nők orvosok legyenek, ezek a tabuk lehetetlenné teszik azt. Hősnőnk választani kényszerül családja és hagyományai, illetve vágya és késztetése között. (Ismerős? Karrier vagy család? Család vagy karrier?) Bravúrosan megállja helyét, nemcsak árvasági, hanem tanulmányi ösztöndíjat is kap, különórákat tart, gyorskocsizik (ez a mentőszolgálat korabeli megnevezése). Egyedül van, de nem magánya, inkább háttértelensége szíven ütő.

A medikus egy barcasági székely fiú, református családból, akit családja küld az orvosi egyetemre. Élete előre el van tervezve apja által: tanulmányai végeztével fürdőorvos lesz alapítandó intézetükben. A fiú ennek a biztonsági hálónak tudatában, mely semmiféle döntést nem igényel tőle, középszerűen teszi dolgát. De a kolozsvári egyetem prominens személyeinek hatása alól ő sem tudja kivonni magát: amikor felfedezik férfiban kivételes finomságú kézügyességét, megtalálja hivatását, a sebészetet.

Az elbeszélés egyes szám, első személyű, naplószerű. Kezdetben nehéz megkülönböztetni, ki beszél, csupán néhány kulturális utalás jelzi. A cselekmény előrehaladása folytán annyira megismerjük a szereplőket, hogy a harmadik szó után tudjuk, kiről van szó. Érdekes működése ez a szöveg megalkotottságának, de az olvasási folyamatnak is. Mind a férfi, mind a női főszereplő mellett ott van ellenpontul egy-egy mellékszereplő, aki gyakrabban jelenik meg, és kiegészíti, illetve felülírja a történetet. Ez a medika esetében az ikertestvére, aki szintén egyetemista, de fiú, tehát indítása, indíttatása, életmódja, a közösség általi megítélése teljesen más, mint lánytestvérének. A medikus esetében pedig az édesapja, aki leveleiben személyes hangján is megjelenik, de a fiú gondolataiban is jelen van: kezdetben mint minta, később mint ellenpélda.

A két fiatal orvostanhallgató története párhuzamosan halad, néhány találkozási ponttal. Két teljesen más szemszögből, egy „fejtől” és egy „lábtól” való kiindulópontból ismerhetjük meg a korabeli Erdélyt. Nagyon sokféle témába, műveltségi területre kalauzol el bennünket az írónő. Érdekes a korabeli orvosi felfogás, a sebészeti kérdések, a plasztikai sebészet kezdeteinek leírása, az, ahogy viszonyulnak a női orvosok kérdéséhez. Ide kapcsolódnak a feminizmus körüli kérdések, a női (ön)kiteljesedés lehetőségei és akadályai. Fájdalmas részleteséggel mutatja be a monarchiabeli erdélyi fürdőkultúrát, amelyre enyhe kép az, hogy „virágzott”. „Tusnád, Buziás, Herkules, Borszék és Előpatak (világ)fürdők. Ezek a világfürdők azt jelentik, hogy úgy a fürdészeti minőség, mint a pihenési lehetőség és adottság megegyezik a világ valamennyi jelentékeny fürdőjével, illető város úgy van kiépülve, mint a hatalmas világhíres Bad-ok, Karls-, Marien-, Franzes-. Két s három emelet magasak, mintha Kolozsvárt vagy Pesten járna az ember. Mindez megfelelő stylben, főleg svejci. Paloták, úri szállodák, promenad, hauptpromenad, csónaktó, pavillionok. Mind az egész télire is kiképezve. Korcsolyató példának okáért, s izzasztó kamarák.” A nyelvművelés kérdése is megjelenik. („Mi itt nem követjük, sőt mérgezőnek hisszük Magyarország, főleg Budapest beszédének divatát a sok idegen szók és kifejezések használatában, hanem mi a tiszta erdélyi magyar beszéd mívesei vagyunk.”) A „T-szindróma”, a magyarság békediktátum utáni bénultsága és ocsúdása, élni akarása („Mert itten minden le lett vágva, mondhatni. Amit csonkolni lehetett, az le lett amputálva, s helyére pótlás ugyan biza nem került. Fogták szépen a kést, egy hatalmas országnyi fejszét, s úgy kanyarintottak egy grandiózusat ezen a mi életünkön, s aztán máshová varrták, hová nem tartozik ez a testrész. Hagyták volna úgy magában, levágva, és rothad, mint valami láb.” ), de olyan mély személyes témák, mint az árvaság, a magány, a szexualitás, kulturális hagyományok is megjelennek. És ez csak az én listám… Beleolvasva hasonló honlapok profi és amatőr kritikáiba, hihetetlen, hogy mennyi sok rétege bomlott ki nagyon sokféle olvasó számára ennek a regénynek. Őszintén meglepődtem. Nem szoktam kritikákat olvasni, csak miután megírtam az én gondolataimat. Vállalom laikus voltomat, az „ahá-effektust”, a „hogy-ez-nekem-hogy-nem-jutott-eszembe” érzését. Az alapdolgokon túl (cím, szereplők, tér és idő) sokféle olvasat jelent meg itt-ott, amely bennem is új lehetőségeket nyitott az értelmezésre. Ez a regény lassú olvasásra predesztinált, ezt nem lehet „profi olvasó”-módon, egy oldal/egy tekintet, átfutni. Elmélyülésre, elidőzésre késztet. Hatalmas háttérmunka lehet mögötte, az igazi profik alázatossága jellemzi. És a nyelvezete, na, az külön bekezdés.

Külön bekezdés: a nyelvezet. A századeleji erdélyi regionális köznyelv, amely egyszerűen behúz, elvarázsol. Megmagyarázhatatlan számomra ez a nyelvi igézet: azt kellene mondanom, hogy nehézkes, százéves szöveg, de nem. Pedig sok az alaki és jelentésbeli archaizmus, a szakszavak is korabeli formában jelennek meg, mégsem akadálya, hanem elősegítője a megértésnek. Néha, mikor belemerültem az olvasásba, és például a családtagjaim hozzám szóltak, olyan lehettem, mint egy ufó, nem értettem pár pillanatig, milyen nyelven beszélnek. Ha kiléptem a könyv világából, mindig rácsodálkoztam arra, hogy ezt jelenkori író írta.

A cím is többrétegű: jelenti a férfi és a női főszereplő által világra segített ikerpárt, akik közül egyik farfekvéses volt; jelenti azt a rövid pihenőt, amelyet az egyszemélyes orvosi priccsen töltenek; jelenti az erdélyi ember fájó pontját, hogy minden törekvés ellenére Budapest volt a „fej”, a központ és Kolozsvár „a láb”, a provincia; és még ki tudja, mi minden mást.

Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com