Tomka Péter a kezdetektől a honfoglalásig igyekezett képet alkotni a Ménfőcsanakon átvonuló, valamint itt élő népekről, illetve a kultúrákról, megemlékezve a térség korábbi kutatóiról. A mintegy hétezer évvel ezelőtti régmúltban kezdtük történelmi kalandtúránkat, ahol egy neolitikus kultúrát találtak (földművelés, domesztikált állatok, kőeszközök). Végigvonultunk a réz, majd a vaskorszakon.

A legrégibb múltban az írásbeliség, a kronologikus adatok híján nagy a félredatálások lehetősége: a kezdeti kultúrákhoz ezért nem lehet népeket rendelni, csupán eszközkészítés vagy egyéb formai tényezők alapján bizonyos csoportokba foglalni. A korban előrehaladva az írott források az archeológiai adalékokkal kiegészítve biztosabb támpontot nyújtanak.

A kutatás színhely egy több száz hektáros térség volt, ahol római emlékek kerültek elő (falu nyomai, utak, útjelző oszlopok). A mérföldköveken császárok megnevezése látható, ahol nyilvánvalóan az illetékes Augustus népszerűsíti önmagát. A feltárások gót, longobárd, kelta, germán jelenlétről vallanak, valamint találkozunk a hallstatti kultúrával. Halomsírok, urna, csontváztemetkezések nyomai tárulnak fel.

A leletek napvilágra kerülésének a térségben zajló építkezések előtti feltárások adtak lehetőségek, melyek következtében övcsatok, ruhadíszek, fegyverek, nyílhegyek gazdagították a régészeti múzeumi leletanyagot.

Csécs Teréz előadása több évszázadot ívelt át. A település történelmének nyomába eredéséhez személyes családi kötődése is sarkallta. Kezdetnek leszögezte Csanakhegy (szőlőhegyként funkcionált) és Csanakfalu két különálló egységbeli létezését, amely kettősség a magyarországi településtörténetben nem egyedülálló jelenség.

A történetmesélést az 1572-es esztendővel kezdte: ekkor került a település oszmán ellenőrzés alá. A lakosság elmenekült – ez többször előfordult a XVI. és XVII. század folyamán, a török vissza-visszatérésével párhuzamosan. A mindenkori Szent Márton-hegyi kolostor apátja, mint a környék földesura, adókedvezményekkel igyekezett visszacsalogatni a népességet. A kedvezményeket rendszeresen növelték, hogy érvényesüljön a népességmegtartó ereje, mintegy biztosítva a földesúri járadékokat.

A XVIII. században német betelepítésre került sor (Pfalzból vagy Mosonból). A felvilágosodás szelleme előtérbe hozta a nemzeti nyelv jelentőségét, a megszülető nacionalizmus folyományaként. A következő korszakot a magyar-német együttlét, a vallásgyakorlás nyelve kapcsán keletkezett konfliktus fémjelezte. Felváltva miséztek magyar és német nyelven, amely azonban nem oldotta sokáig a feszültséget.

Nehezen higgadt le a falusi társadalom: egyre kevesebben beszélték a németet. Az 1901-es összeírásban a lakosság magyarnak vallotta magát, 1844-től pedig a magyar lett a hivatalos nyelv. Széchenyi István szavai megértésre találtak. A bencések is támogatták a magyar nyelv ügyét: „Mi benediktinusok nem csupán a hitet, de a patriotizmust is tápláljuk.”

Az érdeklődők a győri könyvtárban fellelhető helytörténeti munkákból szerezhetnek további, pótlólagos ismereteket. Az Életünk utcái, terei... sorozat következő előadása pedig majd a Belvárosba kalauzol bennünket.

Csiszár Antal
Fotók: Antaliné Hujter Szilvia