Képzeljünk el egy túlnépesedett, természeti katasztrófáktól és betegségektől sújtott országot, ahol a tudomány helyét átveszi a vak fanatizmus, ahol a legnagyobb érték a közösségi oldalon való posztolás és a személyes élet kiteregetése. Ebben a világban a tudomány, a könyvek és a művelődés tiltott dolgok, hiszen ezek nem szolgálják a többség érdekeit. Tudomány nélkül viszont nagymértékben növekszik a gyermekhalandóság, és olyan egyszerű betegségek is, mint a kolera, hatalmas pusztítást végeznek.

Ennek a világnak a része Trafford, aki átlagosan éli mindennapjait, boldog feleségével és újonnan született gyermekével, Caitlin Happymeallel. Ám ekkor találkozik a titokzatos öregúrral, Cassiussal, aki a rendszer ellen lázadó humanisták egyik tagja. Egy olyan szervezeté, amely a világtól elrejtve működik: összegyűjtötte a nagy ősi kor könyveit, és tagjai a régi tudománynak szentelik életüket. Trafford tőlük szerez védőoltást lányának, aki egyedüli gyerekként éli túl a járványt a városban. Ezért hősünk és családja a figyelem középpontjába kerül, hiszen Isten kiválasztottjainak tekintik őket. A kérdés már csak az, meddig lehet egy ilyen nagy titkot elrejteni egy olyan világban, ahol mindenki házában kamerák vannak elhelyezve, és bárki benézhet a másiknak az „élő adásába”, vagyis életébe. Egy olyan világban, ahol maga az Egyház felügyeli, hogy mindenki megfelelő számú videót és képet posztoljon naponta, mert a titkolózás és a magánszféra bűnnek számít, hiszen miért kellene, hogy legyenek titkaink? Az ember csak azt titkolja el, amit szégyell, amit megbán, tehát a bűneit és hibáit, viszont egy olyan társadalomban, ahol nincsenek titkok, nincsenek bűnök sem. Ez az érvényes értékrend alapja.

Elton a világát nem lassan és fokozatosan mutatja be, bontja ki, hanem már a legelső oldaltól kezdve beledobja az olvasót ebbe a tragikomikus és szinte sajnálatra méltóan szánalmas közegbe, ahol akár kínosan és feszélyezve is érezhetjük magunkat, mert nehéz nem észrevenni az elénk tartott görbe tükröt. Ezt a fojtogató légkört remekül feloldja pár komikus mondattal vagy épp leírással, amikor fellélegezhetünk pár másodpercre. Az író egyébként nagyon könnyed hangvételben, néhol már-már obszcénul írja le az egyébként rendkívül drámai cselekményt. Maga a drámaiság nem is főszereplőnk szenvedéseiben és megpróbáltatásaiban keresendő, hanem inkább az elénk táruló groteszk világ igazságtalanságában, ostobaságában. Habár disztópiáról, tehát egy negatív jövőképről beszélünk, az ember sokszor azt érzi, inkább a középkorba csöppent vissza. Az Egyház korlátlan hatalma, a higiéniai szempontok hiánya, az emberi korlátoltság és tudatlanság mind egy primitív és archaikus képet festenek elénk, ahol egyedül csak a hit számít, és ahol az egész közösség teljesen szkeptikus mindennemű dologgal szemben, amit nem ért.

Ellentétben más disztópiákkal, itt nem a modernség és a technikai-technológiai fejlődés okozza az emberiség vesztét, hanem a múltba és a vak hitbe való kollektív regresszió. A könyv nem a cselekménye és a karakterei miatt egyedülálló, hanem a benne megalkotott univerzum és annak üzenete miatt. A regény vége egyébként rendkívül meglepő és fordulatos, épp ezért nem lőném le. Aki szeretne elmerülni egy torz és kifacsart világban, és szeretne egy kicsit „lesokkolódni”, annak bátran tudom ajánlani.

Horváth Dániel