114

Az első pánipati csata – Ezen a napon történt

Horváth Gábor írása

panipati-csata

1526-ban nemcsak Magyarországon zajlott le sorsdöntő csata, hanem Eurázsia másik végében, Indiában is. India felett eddigre meggyengült a XIII. század elején létrejött, muszlim irányítású Delhi Szultanátus uralma, s a birodalom, amely a XIV. század közepén szinte az egész szubkontinensre kiterjesztette hatalmát, eddigre annak északi részére szorult vissza.

A térség történelmileg mindig ki volt téve a kontinens belsejéből előretörő nomád népek (szkíták, párthusok, hunok és mongolok) támadásainak. 1526-ban Ibrahim Lodi delhi szultánnak ismét hasonló fenyegetéssel kellett szembenéznie Afganisztán felől, mikor határán megjelentek Bábur kán mongol-üzbég csapatai. Bábur nem akárki volt, anyai ágon Dzsingisz kántól származott, apai ágon pedig Timur Lenktől. Mondhatni genetikailag kódolva volt benne a hódítási vágy. Bár fiatal éveiben elvesztette az örökségként rá maradt Fergána-völgy feletti uralmat, harci kedve mit sem csökkent, és feltett szándéka volt, hogy országot szerez magának. Miután ez a hatalmas üzbég szultánokkal szemben sikertelen volt, meghódította Kabult és a mai Afganisztán jelentős részét, majd a gazdag India felé kezdett kacsingatni. Noha mongol ősökkel bírt, Bábur maga már inkább perzsa-török műveltséggel rendelkezett, irodalmi munkássága kiemelkedő, önéletrajza, a Báburnáme pedig a kor fontos forrása.

Báburnak ráadásul nemcsak a kor legjobb lovasságának számító mongol és üzbég hordák álltak rendelkezésére, hanem műveltségét hasznosítva gondosan tanulmányozta a hadtudomány fejlődését, és az Oszmán Birodalomból érkező tűzmesterek segítségével már ágyúkkal és lőfegyverekkel is felszerelte hadseregét. Az indiai hadsereg ezzel szemben lándzsás-pajzsos gyalogsággal, és Báburénál lényegesen gyengébb lovassággal rendelkezett. Ibrahim Lodi azonban bízhatott hadseregének óriási túlerejében és páncélozott harci elefántjaiban. Létszámokban ugyanis Bábur nem állt jól. A döntő csata előtt a mongol hadúr 10 ezer harcosra sem számíthatott, szemben az indiai hadsereg 100 ezer fős létszámával, amelyet 1000 harci elefánt egészített ki.

Az Afganisztán felől Indiába nyomuló Bábur a Dzsamúna folyó partján vonult északnyugatról a főváros, Delhi irányába, mely során Pánipatnál szembetalálta magát a hatalmas indiai sereggel. Bábur igyekezett jó haditervet kialakítani, amire szüksége is volt, tekintetbe véve a két sereg nagyságának aránytalanságát. Könnyűlovasai nyugtalanították a szultán seregét, ám eközben szekereket gyűjtött össze, hogy szekérvárat építsen. Förster írásában ezt szintén oszmánoktól eltanult fogásnak tartja, amelyet azok a mi Hunyadi Jánosunktól lestek el. Amennyiben igaz ez, a huszita és a magyar hadművészet egészen Indiáig hatott. Ugyanakkor nem árt tudni, hogy a szekérvár építésének szokása a nomád harcászatban is megvolt, onnan is eredhetett az ötlet. Bábur 15-20 ágyúból álló tüzérségét a szekérvárban helyezte el, amelynek szekereit összekötözte, s pajzsokkal tovább erősített. Egy hete volt felkészülni, majd mikor ez megtörtént, ki akarta provokálni az indiai tömeghaderő rohamát.

Mongol és üzbég lovasainak éjszakai támadásával sikerült is elérnie ezt. Egy ilyen nagy létszámú hadsereget, mint Ibrahim Lodié, sokáig nem lehetett egyben tartani, így egy csatára kellett feltennie mindent. A hatalmas létszámú, ám nehézkes indiai had április 21-én megindult, ám Bábur lovasíjászai annak oldalába törtek, s nyílzáporokkal árasztották el azt. Ez óhatatlanul ahhoz vezetett, hogy a szárnyakon állók befelé húzódtak, összezsúfolt tömeggé változtatva a hadrendet. Mikor a támadó massza a szekérvár elé ért, annak ágyúi is megszólaltak, tovább növelve a pánikot. A harci elefántok a szekérvár mögötti ágyúk ellen semmit nem értek, sérülés esetén a dühös állatok irányíthatatlanná váltak, és saját gyalogságukat tiporták össze. Néhány óra alatt a hatalmas indiai hadseregből semmi sem maradt a harctéren, a halottak ezreit nem számítva. Bábur 15 ezerre tette a csatatéren fekvő indiai holttestek számát, míg saját vesztesége alig volt. Ibrahim Lodi is elesett, fejét a hódító sátrához vitték, jelezve, hogy a Delhi Szultanátusnak vége.

Bábur hamarosan bevonult Delhibe, és a mongolok szokásos kegyetlenségével törte le a maradék ellenállást. Még sok dolga volt ugyan, de egy új birodalom született a Dekkán-fennsíkon, amelyet a mongol hódítókról Mogul Birodalomnak neveztek el, s hamarosan műveltségében indiaivá vált. Ükunokája, Dzsahán sah már olyannyira indiai lett, hogy az általa emeltetett Tádzs Mahalt már senki sem kötné a mongolokhoz, pedig Dzsingisz kán leszármazottja építette…

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom:
Förster, Stig: Tűzzel az elefántok ellen. In: A világtörténelem nagy csatái Szalamisztól Sínaiig. Bp.: Corvina, 2002.

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

2019.04.21