A magyar filmek két nagy buktatója a rosszul megírt, életszerűtlen párbeszédek és a botlásokkal teli történetvezetés. Novák Erik mindkettőt megoldotta egy-egy huszárvágással. Történetvezetés gyakorlatilag nincs, mert nem az a fontos, hogy a főhős miként kerül A-ból B-be, vagy éppen miért találkozik valamelyik szereplővel, a hangsúly sokkal inkább a főhős belső gyötrődésén, akarom mondani, jellemfejlődésén van, ami „helyfüggetlen”. Logika híján tehát buktatók sincsenek, bár azért nyilván sejti az ember az összefüggést, amikor egy keményebb buli után a következő jelenet a tüdőszanatóriumban kezdődik. Ami pedig a párbeszédeket illeti, pont azért életszerűek, mert nem lettek agyonpolírozva, mind improvizáltak, a színészek belevihették saját személyiségüket, temperamentumukat és modern szleng kifejezéseket is. Elhisszük, hogy amit mondanak, legbelülről jön.

A rendező rendhagyó módon stáb nélkül dolgozott, mindössze egy szemüvegbe épített kémkamerával rögzítette a jeleneteket. Ha túltesszük magunkat az ebből adódó rángatózáson – amit a bemutató helyszínéül szolgáló Trip hajó ringatózása csak megfejelt –, akkor a férfi néző könnyen azonosulhat a főszereplővel, hiszen arcát sosem látjuk, bárki a helyébe képzelheti magát. A szebbik nem képviselői ellenben nyolc női szereplő (Parti Nóra, Farkas Franciska, Fátyol Hermina, Tóth Orsi, Lengyel Anikó, Péterfy Bori, Cseh Bori, Wahorn Matzaa) közül választhatnak, akiknek az egymástól teljesen eltérő karakterei részben fiktívek, részben önéletrajzi ihletettségűek, de abban megegyeznek, hogy valamilyen szinten kötődnek a középpontban álló férfihez, akitől végül mind szabadulni próbálnak. A női néző szempontjából tehát ennek a filmes módszernek a legnagyobb előnye, hogy a „mocskos állat” szerepébe bármilyen férfit beleképzelhet, akivel korábban kapcsolatba bonyolódott.

A rendező és egyben főszereplő, Novák Erik nemcsak a festészetben, de a jelek szerint az utóbbi öt évet felölelő filmes munkája során is „önterápiát” tartott, elmosva ezáltal az amúgy is illékony határt valóság és képzelet között. De nekünk igazából egyáltalán nem kell tudnunk, hogy mennyi a film valóságalapja, anélkül is épp eléggé üt. A monogámia béklyóját, a párkapcsolatok buktatóit és az őszinte kommunikációt taglaló film gyorsan magába szippant, és hamar rájövünk, hogy a tragikomikus szituációkon, a sex & drugs & rock’n’roll életformán, illetve a melldöngető „minden nőt megdugok” klisén jóval túlmutat a kibontakozó történet mondanivalója. A rendező / főszereplő önterápiája során szembenéz tetteivel és a rombolással, melyet maga körül végez, és olyan dolgokat fogalmaz meg, amelyek jó eséllyel minden férfi fejében megfordultak már, legfeljebb nem merte kimondani. Az önmaga által teremtett 18 karikás káoszból kiutat keresve a főhős időnként olyan – főleg morális – határokba ütközik, amelyeket aztán kedvére feszegethet. A kiútkeresés igénye már önmagában hatalmas lépés egy ilyen csélcsap ember részéről. A jól artikulált segélykiáltások közepette sem veszi magát túl komolyan, és az élete összeomlását is képes humorral tálalni, majd persze a végsőkig feszíteni a húrt. A jó film ismérve pedig, hogy mindeközben nem válik öncélúvá, nyomasztóvá, izzadságszagúvá, és nem veszik el az önmaga által generált labirintusban, hanem végül eljutunk valahova. Hogy hova, az már mindenkinek a magánügye.

Dudich Ákos
Forrás: langologitarok.blog.hu