A 2016-ban megjelent könyv még abban az évben elnyerte az Alfaguara-díjat, amely a spanyol nyelvterület egyik legrangosabb irodalmi kitüntetésének számít, és nem mellesleg a vele járó pénzdíj (170 ezer dollár) sem elhanyagolható. A regény központi helyszínén, a huszadik század első harmadában néhány olasz anarchista által alapított O’Connorben mintha megállt volna az élet. Az öregek szerint ugyan valamikor jól ment minden az argentin pampák közepén, a Buenos Airestől mintegy 500 km-re fekvő faluban, a fiatalok viszont menekülnek innen, és csak az tér vissza, akit kidob magából a nagyváros. Fermín Perlassi viszont kivétel, ő sikeres focis karrierjét követően önként tért haza – igaz, ennek már több mint harminc éve.

Az általa működtetett benzinkút teraszán, az ezredforduló éjszakáján, egy barátjával folytatott beszélgetés közben pattan ki Perlassi fejéből az ötlet, amitől a falu hanyatlásának megállítását reméli. Az ötlet kivitelezéséhez nem kevés pénzre van szükség (négyszázezer pesóra/dollárra), de egy szűk baráti társaság a nehezen kuporgatott megtakarításaiból összedobja a nagy részét – ki-ki annyit, amennyit lehetőségei engednek –, a fennmaradó részt pedig banki kölcsönből próbálják fedezni. Hogy utóbbi elbírálása simábban menjen, Perlassi a közeli városban, a General Villegasban működő bankfiók igazgatójára hallgatva az összegyűjtött pénzt beteszi egy számlára. Az országot sújtó gazdasági válság miatt néhány nap múlva befagyasztják a bankbetéteket, jelentősen korlátozva a havonta kivehető összeget. Az új szabályok szerint Perlassinak és barátainak húsz évébe telne, hogy a bankba betett pénzükhöz maradéktalanul hozzáférjenek, így a közös vállalkozás terve még elindulása előtt a kútba esik. A korlátozás persze nem mindenkit érint egyformán, a Villegasból származó üzletember, Fortunato Manzi például kimondottan jól jár: az igazgatóval összejátszva a válság előestéjén nagy mennyiségű dollárral távozik a bankfiókból.

Amikor Perlassi és társai tudomást szereznek Manzi „szerencséjéről”, úgy döntenek, visszaszerzik azt, ami jogosan jár nekik. Egy váratlan fülesnek köszönhetően a pénz lehetséges rejtekhelye is tudomásukra jut, így már csak egy olyan terv kell, amelynek köszönhetően kockázatmentesen hozzáférhetnek a biztonsági rendszerrel felszerelt bunkerhez. Jóllehet hosszú idő telik el, míg a terv minden részlete összeáll, Perlassit és társait nem hagyja nyugodni sérült igazságérzetük, ezért a közben felmerülő nehézségek ellenére sem adják fel, mindössze arra várnak, hogy a külső körülmények is ideálisak legyenek a terv megvalósításához. Kitartásuk eredménye egy olyan felejthetetlen éjszaka, ami O’Connor legnagyobb rejtélye lesz, és a róla szóló számtalan beszámoló ellenére is legtöbb részlete homályban marad nemcsak a kívülállók, hanem a falu legtöbb lakója számára is.

Ha a műfaját kellene meghatározni, akkor Sacheri legújabb regényéről is azt mondanám, amit az elsőről írtam mintegy négy éve: egy szépirodalmi keretekbe oltott krimi. Utóbbit viszont szinte idézőjelbe is tehetnénk, hiszen a regényben szereplő bűnügy sokkal inkább tűnik egy nagy csínytevésnek, még ha Perlassinak és társainak az elveszett pénzük visszaszerzésére irányuló kísérlete a maga módján törvénybe ütköző is. Igazából a regény műfaja nem is annyira lényeges – Sacheri amúgy is bizonyította már korábban, hogy milyen leheletfinoman képes a műfaji határokon mozogni –, sokkal nagyobb jelentőséggel bír két másik, az első regényéhez hasonlóan e könyve arculatát is erőteljesen meghatározó tényező: a szereposztás és a társadalomrajz.

Sacheri karakterei egyszerű, érzelmekkel teli emberek, akik a maguk teljesen hétköznapi – sőt, szinte már unalmasnak és nyomorúságosnak tűnő – életüket élik egy nem túl vonzó, de ugyanakkor igencsak valóságos környezetben. Nehezen hihető, hogy itt bármi olyan történhet, ami egy kívülálló érdeklődésére számot tarthat. Mégis, amikor a szükség úgy hozza, hogy saját komfortzónájukból kizökkentve valami szokatlanba, helyi léptékkel mérve egyenesen őrültségbe kell belevágniuk, szinte gondolkodás nélkül képesek megtenni ezt – ki-ki a maga képességeinek megfelelő feladatot vállalva. A kissé vontatottan induló történet fokozatosan pörög fel, az addigi semmitmondónak tűnő beszélgetések egyszerre élettel teli párbeszédekké alakulnak, a letargikus hangulatot áthatja a humor és a feszültség, a mindennapok unalmát felváltó egészséges izgalom pedig szép lassan átragad az olvasóra is, aki egyre inkább képes azonosulni ennek a maroknyi társaságnak minden döntésével.

Ennek nem utolsósorban az az oka, hogy a történet alaphangját megadó társadalmi-politikai kontextus nem egy mozzanatában – gazdasági és pénzügyi válság, társadalmi egyenlőtlenségek, korrupció, a szegényebb vidéki települések elnéptelenedése – a magunk valósága köszön vissza (ekkor döbbenünk rá, hogy a több ezer kilométer ellenére milyen közel van egymáshoz Közép-Kelet-Európa és Dél-Amerika). Sacheri különösen ért ahhoz, hogy megteremtse karakterei, a cselekmény és a társadalmi környezet közötti összhangot, emellett jó elbeszélő, és van mondanivalója is, így a könyvről bennem kialakult összkép mindenképpen pozitív. Ennek ellenére volt némi hiányérzetem, ami valószínűleg abból fakad, hogy a Lúzerek éjszakája sok szempontból kevésbé kidolgozott, mint a szerző nagy sikerű első regénye – az összehasonlítás pedig óhatatlanul is adja magát –, és az olvasmányélményt tekintve is elmarad attól.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com