A „furcsa háborúnak” nevezett állóháború ellenére persze a küzdelem zajlott, csak kevésbé látványosan. Sztálin hadat üzent Finnországnak, amely hősiesen védekezett, míg a britek az északi vizeken vívtak párbajt a németekkel. Ezek az események mindkét oldal számára felértékelték Skandináviát. Emellett Skandinávia gazdaságilag is nagyon fontos volt, mivel a svéd vasérc norvég kikötőkből hajón jutott el Németországba, hogy aztán – többek között – elkészülhessenek a német páncélosok belőle. Ez nagy üzlet volt a három országnak, ugyanakkor bosszantotta Nagy-Britanniát, amely az I. világháborúhoz hasonlóan tengeri blokáddal igyekezett gyengíteni ellensége erejét, és ehhez nem habozott semmibe venni a semleges országok kereskedelmi jogait sem.

Hogy mennyire bonyolult volt a politikai helyzet, s hogy utólag mennyire könnyű mondani, hogy ezt vagy azt kellett volna tennie ennek meg annak az országnak, arra álljon itt egy példa: A magyar kormány a finneket támogatta a Szovjetunió elleni téli háborúban 1939-40 fordulóján, s magyar önkéntesek mentek a skandináv államba harcolni a kommunizmus ellen. Mindeközben Magyarország Németország szövetségese volt, aki pedig a Szovjetunió szövetségesének számított ekkor. Ugyanezen időben a franciák és főleg a britek szintén a finneket szerették volna támogatni Sztálin ellen, s több tervet is elkezdtek kidolgozni az orosz kolosszus ellen harcoló ország megsegítésére. Tehát az a helyzet állt elő, hogy egyébként ellentétes oldalon – bár ekkor még nem hadban! – álló országok (Nagy-Britannia, Magyarország) ugyanazt támogatták (Finnországot).

Hiába, a II. világháború sokkal bonyolultabb, mint azt a klasszikus „gonosz nácik versus csodás szövetségesek”-típusú összefoglalók sugallják. Utólag nagyon izgalmas kérdés, mi lett volna, ha a britek és franciák fegyveres harcba kerülnek a Szovjetunióval Finnországban. Vajon akkor is lett volna koalíció Hitler ellen Sztálinnal 1941-ben? Valószínűleg egyébként igen, apróságokon a nagyhatalmak könnyen tovasiklanak, ha az az érdekük. Mivel a semleges Svédország – amely ugyebár nagy üzleteket bonyolított le Hitlerrel – nem engedélyezte a nyugati hatalmak számára az áthaladást Finnország felé, ezért a Téli háborúban Finnország egyedül maradt, és végül hősi harcokban vereséget szenvedett a szovjetektől. A revans reményében aztán a finnek 1941-ben csatlakoztak a németekhez, és hirtelen ők is a „gonosz” oldal mellett találták magukat a „jó” helyett.

Bár a finn kérdés megszűnt létezni 1940. márciusában, a brit tengerészet továbbra is terveket készített a norvégiai Narvik megszállására, és a többi norvég kikötő elaknásítására. Churchill – ekkor még „csak” a haditengerészet élén állt – semmilyen lelkiismeretfurdalást nem szokott érezni, ha Britannia érdekében más országokban kellett beavatkozni, amit szépen mutatott az Altmark-incidens, mely során brit hadihajó norvég vizekre hatolt be, és akciója egy brit hadifoglyokat szállító német hajó ellen igen komoly diplomáciai vitát okozott. Az 1939 óta készülődő brit tervek nem maradtak titokban Hitler előtt, s maga is kidolgozta haditervét Norvégia biztosítására. Tehát mindkét oldal tervezte Norvégia megszállását, a németek egyszerűen egy picivel gyorsabbak voltak, miközben a brit-francia hadvezetés állandóan bizonytalankodott, mit is kellene tenni.

Az Admiral Hipper nehézcirkáló megérkezik Norvégia partjaihoz

A hadművelet a Weser folyó tájáról indult, s ezért Bréma folyójáról a Weserübung, azaz Weser-gyakorlat nevet kapta. Sok szempontból a németek legbátrabb hadművelete volt, hiszen Norvégiát szárazföldön nem közelíthették meg, tengeren pedig Nagy-Britannia teljes fölényben volt. Ennek megfelelően a német hadvezetés titkos – kereskedelmi hajóknak álcázott – csapatszállításokra és a Luftwaffe légi fölényére alapozott. Hitler április 9-re tűzte ki a támadást, amelyet nagyon alaposan előkészítettek, ugyanakkor számos bizonytalansági faktor volt benne. No persze ezt nem a Norvégiával egy időben lerohanni szándékozott Dánia okozta, amelynek kétségtelenül semmi esélye sem volt sikeresen ellenállni, hanem Norvégia. Mikor április 9-én hajnali 4 órakor a német csapatok átkeltek a dán határon, gyakorlatilag ellenállás nélkül foglalták el a kis államot, amelynek komoly stratégiai jelentősége nem is volt. X. Keresztély dán király a további áldozatok elkerülése érdekében még aznap délelőtt kapitulált. A mindösszesen 6 óráig tartó háború kétségtelenül a történelemben az egyik legrövidebb. A világháború során Dániát a németek, mint mezőgazdasági országot, a háborús hátország élelmiszerrel való ellátására használták fel.

Norvégia egészen más eset volt. Az ország földrajzi viszonyai nagyon megnehezítették annak elfoglalását, hiszen rendkívül hosszú és tagolt tengerpartja van, amely szinte már a partról hegyekbe fut fel, s az egész ország erdős vagy sziklás-köves – áprilisban még havas – hegyvidéki térség. A németek mindenekelőtt a nagy kikötővárosokat akarták birtokba venni: a főváros, Oslo mellett Kristiansand, Stavanger, Bergen, Trondheim és Narvik voltak az elsődleges célpontok. Gyakorlatilag mozgósították a nem túl erős német flotta minden egységét a szállítóhajók biztosításához, s összesen 5 gyalog- és egy hegyi hadosztályt indítottak útnak, úgy, hogy lehetőleg egy időben érkezzenek minden kikötőváros elé. Ez azt jelentette, hogy a legészakibb Narvik felé korábban kellett elindulni, s nagyon fontos volt az ütemezés.

A norvég fjordoknál 1940 áprilisában

A hadművelet parancsnoka von Falkenhorst tábornok volt. Nem ment minden terv szerint. Az Oslo ellen felvonuló német hajókat a norvég partvédő lövegek tüze fogadta, s a hosszú fjordban el is süllyesztették a Blücher nehézcirkálót, mely során több száz német tengerész és katona veszett oda. A főváros elleni közvetlen tengeri támadás így nem sikerült, s a király, VII. Hakon, valamint a norvég kormány elmenekülhetett. Dániával ellentétben Norvégia hivatalos kabinetje azonban sohasem kapitulált. Mivel a csapatokat Osloban nem sikerült partra tenni, ezért a megszállók végül máshol landoltak, s szárazföldön érték el azt másnap, április 10-én. A többi kikötőben jobban mentek a dolgok. Norvégia egyes kulcsfontosságú pontjain német ejtőernyősök landoltak. A főváros elfoglalása után a németek kollaboráns norvég kormányt állítottak fel a meglehetősén képlékeny világnézettel rendelkező – korábban ugyanis bolsevik szimpatizáns volt – Vidkun Quisling vezetésével, akinek neve azóta fogalommá vált mint a megalkuvók alaptípusa.

Norvégia nagy részét a németek szépen lassan ellenőrzés alá vonták, ám messze északon, Narviknál megfordult a hadiszerencse. Bár a kikötőt elfoglalták a németek, a csapatszállító hajókat biztosító 10 rombolót megtámadta a brit haditengerészet, és április 13-ra mindegyiket elsüllyesztette. A német felszíni haditengerészet egy jelentős része ezzel hullámsírba is került. Közben brit, francia és lengyel csapatok érkeztek a város környékére, és heves harcokban sikereket értek el a németek ellen. Narvik környékén ekkor mindössze 2000 – nagyrészt osztrák – hegyivadász, 1000 ejtőernyős és 2600 tengerész védekezett, miközben 25 ezer szövetséges támadta őket. A helyzet itt a távoli északon eldöntetlen volt mindaddig, míg nyugaton megindult a nagy német offenzíva májusban, amely gyökeresen új helyzetet teremtett, és júniusban a britek elhatározták a visszavonulást Norvégiából.

Német páncélosok Oslo kikötőjében

Norvégia elestével Németország a háború végéig biztosította a svéd vasércet a maga számára, emellett nagyon fontos légi- és tengerészeti támaszpontok birtokába jutott a Nagy-Britannia elleni háborúhoz, komoly taktikai előnybe kerülve a térségben.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép.