Actcentus: Napraforgó – csoportvezető-rendező: Balla Richie

(Árpási Rebeka Anna írása)

Úgy szeretném…

Az actcentus csapata (a képen) idén Pass Andrea drámáját vitte színpadra csoportvezetőjük, Balla Richie rendezésében. Játékuk nemcsak bennem, de a zsűriben is mély nyomot hagyott, hiszen előadásukat a „Hiteles játék” különdíjjal, Arany minősítéssel és az Országos Diákszínházi Fesztiválra való továbbjutás lehetőségével is díjazták, ahol az „oda beválogatott előadások felmutathatják az adott év színházilag meghatározó keresztmetszetét”.

A darab egy tízéves kislány, Janka (Salamon Eszter – alakításáért A legjobb női alkotás díjban részesült, így ismét részt vehet az idei Országos Diákszínjátszó Egyesület szakmai táborában is) konfliktusait járja körbe. Írhatnék az előadás játékos tér- és eszközhasználatáról, rendezői víziókról, arról, ahogy a csoport megnyilvánul, de az én figyelmemet mégis a karakterek és megformálásaik kötötték le. A srácok olyan hitelesen játszanak minden szerepet (akár idegileg gyenge nő, akár tehetetlen gyerek), hogy elfelejtem, mi már régóta ismerjük egymást személyesen, s még azt is, milyen emberek ők a színpadon kívül, csakis az általuk megformált arcot látom a sajátjuk helyett.

A nyitókép fogadóóráján megismerkedünk Janka tanárával, az emberileg és szakmailag is példás Gabi nénivel (Varga Dorottya), akivel szemben Janka édesanyja (Oláh Kriszti) áll. Az anya szinte minden problémájának generálója, nullpontja, hiszen egy olyan pszichés problémával küzd, amellyel nemcsak saját életét, de családjáét is megmérgezi. Nem tudjuk, hogy ez a betegség honnét eredhet, és az előadás végéig nem is kapunk rá sem magyarázatot, sem fellélegzést kínáló megoldást: az anya végig az a hisztérikus, megbízhatatlan anya marad, akit felemészt pszichés zavara, és aki már egyszerűen bárhova nyúlhat és kapkodhat, nem tud mit tenni gyerekéért. A kislány apukája (Fekete Barnabás) szintén nem a legjobb apa mintázója: tehetetlensége, dühe és gyásza túlságosan elfoglalttá teszi, nem tud Jankán segíteni; először befelé figyel, elvágyódik ebből a kilátástalan helyzetből, aztán figyelme inkább Gabi nénire koncentrálódik, aki mindenben ellentéte feleségének. Gabi néni kedves, törődő, és szinte idegenként is segíteni szeretne a megszorult családon: észre sem veszi, de egyre inkább belefolyik az életükbe. Janka ebben a nehéz háromszög helyzetben találja magát, valahol középen: kit válasszon? Már sokkal jobban szereti Gabi nénit, mint a saját anyját, aki önkéntelenül is mindent elkövetett azért, hogy a kislány reményvesztetten lemondjon róla: elkésett a tombolahúzásról, nevetségesen és szégyenletesen viselkedik, barátait lenézi, nem tudja kontrollálni dühkitöréseit.

A darab, ami inkább felnőtteknek szól gyerekekről, a gyerekvilág témáit és helyzeteit idézi fel, de egyáltalán nem a gügyögés szintjén. A szereplők igenis játékos és gyermeteg figurákká válnak (mintha-játékok: farsangi készülődés, buszmegállóban várakozás), de közben nagyon komoly témákat érintenek (államosítás, abortusz). Az egyik kisfiú (Stoll András) új anyukát kap, hogy ismét a figyelem középpontjába kerülhessen, indul egy tehetségkutatón, ahol el-elcsuklik a hangja a Simon and Garfunkel 1964-es Sound of Silence című számát énekelve, ami apja egyik kedvenc dala, de nehezen összeegyeztethető egy tízéves lelkivilágával („Hello darkness, my old friend, Iʼve come to talk with you again”). A másik kisfiú (Schajermann Ákos) roma gyerekként egyrészt eleget tesz a sztereotípiáknak (lóg az iskolából és nagyszájú), de ő az, aki mindig kiáll Janka érdekeiért, akár egy felnőttel szemben is (egy jobb anyát nyerni tombolán), és neki köszönhetjük a legüdítőbb, leghálásabb poénokat is. A harmadik fiú (Dukai Dániel) szerelmes Jankába, és mindent megtesz, hogy a következő évben is vele maradhasson: megígéri neki, hogy elkezd tanulni, hogy vele együtt jobb iskolába mehessen. Mivel Janka barátainak is sok akadállyal kell megküzdeniük már tízévesként, arra enged következtetni, hogy mindenkinek megvan a saját nehézsége az életben, még a gyerekeknek is.

A darab végét záró dal (Kovács Kati: Úgy szeretném meghálálni), amit Janka énekel, sokunknak könnyeket csalt a szemébe, a kétnapos fesztivál legmeghatóbb, legrezignáltabb pillanata volt. Janka hirtelen azonosul az előadás többi szereplőjével, hátán cipeli mások sziszifuszi kövét, köztük még a miénket, nézőkét is, és arról énekel, amit annyira szeretne... Gabi néniként talán egy saját családot, apaként egy egészséges családi életet, anyaként egy jobb életet, gyerekként pedig figyelmet, törődést és szeretet.

KarACTer: Kérdeznél? – csoportvezető-rendező: Szántó Dániel

(Horváth Benjamin írása)

„Ha akarnál, megkérdeznél…”

Szintén a fesztiválon mutatkozott be először a Révai Miklós Gimnázium tavaly ősszel alakult csapata, akiknek a csoportnevét – a hagyományoknak megfelelően – közvetlenül az előadás előtt ismertük csak meg. Kérdeznél? című bemutatkozó előadásuk pedig a kamaszok mindennapjaival, problémáival, illetve a fejükben lévő jövőképükkel foglalkozik. A közönség is kíváncsi rájuk, a nézőtéren látok rokonokat, barátokat és persze az összetartó színjátszós közösséget. A siker nem is maradt el, a játszók sok pozitív visszajelzést és bátorítást kaptak, és feltehetőleg egy meghatározó közösségi élménnyel távoztak.

A csoport bemutatkozójából megtudtuk, hogy nagy létszámukat inkább az előnyükre szeretnék fordítani, ezt képesek is voltak megvalósítani, érezhettük annak az energiáját, ahogy 15 ember egyszerre mozdul meg a színpadon. Rögtön az első jelenetek közötti átállások egyikénél pedig egy izgalmas pillanattal ajándékoztak meg bennünket: a jelenet végén színpadon maradt játszók úgy kerültek ki a térből, hogy kintről elindult mindenki, és ebben a tömegben elveszve kimentek, míg a nagy kavarodásban a színpadon maradtak a következő jelenet szereplői. Bár a nagy csoportlétszám, különösen egy bemutatkozó előadás esetében, magában rejti annak a lehetőségét is, hogy nem mindenki tud megmutatkozni, jelen esetben képesek voltunk megjegyezni az arcokat, és hozzájuk kötni egy-egy pillanatot.

A darab alapvetően improvizációkból épült fel, a generációt foglalkoztató témákat rögzítették kiindulópontnak, de elmondásuk szerint a szövegek nincsenek lefixálva, előadásonként változóak lesznek. A jelenetek pörgősen, montázs-szerűen váltakoztak, apró ívek épültek egymással párhuzamosan; volt, amit még tovább néztem volna, és olyan is, ami témájának komolyságát tekintve kicsit kilógott a többi közül. Ez a szaggatottság és a gyors váltakozások azt az érzetet kelthették bennünk, hogy a játszott karakterek közös problémája, hogy nincsenek rendesen meghallgatva, valamilyen módon fel akarnak tűnni, érvényesülni szeretnének. El akarják mondani problémáikat barátaiknak, tanáraiknak, szomszédjuknak, de érdemi párbeszéd nem tud kialakulni. Mindezeket figyelembe véve végül nem is lepődtünk meg, amikor a csapat a „Legszemélyesebb előadás” különdíjat kapta meg.

Kimondottan jó volt nézni, hogy a játszókon nem látszódott az első fesztiválozás nyomása, higgadtan kezelték a kisebb botlásokat, néha pedig csak összenéztünk, és jót nevettünk velük.  De emlékezetes pillanatokkal is bőven megajándékoztak bennünket, legyen szó akár egy ember nagyságú súlyzó megformálásáról, egy stand-up előadásról, vagy két karakter egyszerre történő megjelenítéséről. Utóbbiért Kadlecsik Lél Bojta egyéni különdíjban is részesült.

TesserACT: Az öreg hölgy látogatása – csoportvezető-rendező: Horváth Dóra

(Horváth Benjamin írása)

„Yes, mom!”

A programban még Fúzió néven futó csoport két révais csapat összeolvadásából alakult meg tavaly ősszel, a fesztiválra pedig Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című drámájából készült előadásukat hozták el. Elsőre azt gondoltam, hogy ez merész választás, hiszen a darab nem feltétlenül kamaszoknak íródott, és kíváncsi voltam, hogyan találják meg a kapcsolatot a saját világuk és a dráma között. Az előadás viszont az első pillanatától megragadott, és bebizonyosodott, olyan ügyességgel nyúltak hozzá az anyaghoz, annak mélységét és humorát is felmutatva, hogy nem éreztem problematikusnak a választást.

„Egyelőre még Európában élünk” – mondja az egyik gülleni lakos, és ebben nem is téved, viszont a pénz és a személyes érdekek elembertelenítik a kis közösséget, az egyén és a társadalom harmonikus együttélése megbomlik, és egyfajta lassú vadászat veszi kezdetét, amint Klára, a faluba visszatérő dúsgazdag hölgy, vérdíjat tűz ki volt szerelmének, Ill-nek a fejére. Hogyan válnak a barátok lassanként gyilkosokká, és a pénz vagy az igazságérzetük készteti őket cselekvésre? A csoport a dráma tragikumát kitűnően ellenpontozta saját karaktereivel, abszurd humorával és merész ötleteivel.

A középpontban Klára és Ill áll, előbbi státuszának és vagyonának köszönhetően képes érvényesíteni akaratát, mellette a többi férfi karakter teljesen kasztrálódik, legyen szó a falu lakosainak tehetetlen vergődéséről, vagy az öreg hölgy szinte már abszurd megjelenésű szolgálóiról. Az erős női karakter érvényesülése az egyik legaktuálisabb kapcsolódási pont lehet a jelenünkkel, de a darab során többször is felfigyelhetünk valamilyen áthallásra, anélkül, hogy az didaktikussá vagy statikus elmélkedéssé válna. A darab végén hallható, feloldásnak szolgáló, de teljesen az elkeseredés hangján megszólaló dalban a kisvasút kifejezés pedig talán csak Güllen kihasználatlan vasúti hálózatára utal.

Az előadás egyik különlegessége, hogy a játszók kellékként csak különböző ruhadarabokat használtak, és jelenetenként egy-egy újabb felhasználási móddal leptek meg bennünket. Például a pisztoly egy fekete kesztyű volt, az ivást a póló kifacsarása jelezte, a falubeliek a tartozásaikat Ill ingére írták fel, majd a sok felvett ruha szimbolizálta az egyénekre nehezedő terheket, de használták őket többek között egy idilli szerelmes jelenet mögé platform építéshez, a vörös ruhaujjal folyóból kiugró aranyhalat, zölddel pedig egy fán mászó hernyót is megjelenítettek.

A játszók a karaktereket is igyekeztek nemcsak felülről láttatni, hanem saját személyiségüket, kreativitásukat is belerakva színezték tovább őket, így nem tudott unalmassá válni még egy egyoldalú karakter megjelenítése sem. A figurákat sikerült szeretettel ábrázolniuk, odafigyeltek még a legapróbb finomságokra is. A zsűri végül Wawra Mátét a legjobb férfi mellékszereplő díjával, Szijjártó Gyulát pedig a legjobb férfi alakítás díjával tüntette ki, de ezen kívül a csapat minden tagját ki tudnánk emelni alakításaikért, kezdve Klára méltóságteljes jelenlététől a kísérőinek szórakoztató közjátékain keresztül a falu többi őrlődő karakteréig. Az előadás továbbá a legszabadabb alkotásért járó különdíjat, Arany minősítést és az Országos Diákszínjátszó Találkozóra szóló meghívót is kapott.

Comment: Salem – csoportvezető-rendező: Kovács Ágota

(Árpási Rebeka Anna írása)

Odaát igazabb bírák

A salemi boszorkányperek a 17. század egyik legkétségbeejtőbb igaz története: mintája a kor puritánságának, hiszékenységének, babonásságának. A tömeghisztériát színdarabban elmesélő Arthur Miller saját korának (1953) mccarthyista kommunistaüldözésével hozta párhuzamba. Egy gondolat kavargott a fejemben az előadás kezdetekor: vajon a Comment csoport Salem című darabja képes érvényes, időtálló és aktuális gondolatokat átadni számunkra?

Már az előadás kezdete is sok mindent előhívott bennem. A színpadon játszók különböző ritmusokat alkotnak meg: dobolás, tapsolás, csettintés eltérő ütemekre – annyiféle zörej tornyosul bennünk, hogy az üvegcsikorgás földöntúli zaja alig bírja áttörni az egészet. Belecsöppenünk egy rítusos boszorkánytáncba, megelevenedik előttünk egy szerelmi varázslat, minket is elbűvölnek a lányok. Az egyre hívogatóbb jelenetet Parris tiszteletes megjelenése rángatja vissza a realitás talajára: már nem zörejek és ritmusok hangja, hanem a lányok sikoltozása visszhangzik a fülemben. Még mindig óriási energiák mozognak a színpadon, csak már más jellegűek: érezhető a vibráló feszültség, ami az előadás végéig elkísér bennünket, és folyamatosan figyelmeztet arra, hogy semmi sincs rendben, minden fura és életidegen.

Végig az a gondolat járt a fejemben: miben hasonlít a mi korunk akár a boszorkányperek, akár Miller korának üldözöttségére? De a lányok folyamatos sikoltozása, hisztérikus kitörései azonnal szétverik bennem az elképzeléseket, mikor felvillan: mi ez, ha nem kétségbeesés? Mi ez, ha nem a 21. század igazságtalanságainak megjelenítése? Milyen jogon hisszük mi nézők azt, hogy ez velünk nem eshet meg újra? Ki ne tudna John és Elizabeth Proctor szerepével azonosulni? Miért ne lehetnénk mi is igazságtalanságok ártatlan áldozatai, ahogy az egykori salemi asszonyok is azzá váltak?

Végig attól rettegtem, hogy a játszók kifordulnak felém, egyenesen az én szemembe néznek, és valami hazugsággal vádolnak meg. Sosem mosom le magamról, hogy a saját és a barátságos nézők szemében hirtelen a salemi lakosság naiv, de elkötelezett gyűlöletét látom megvillanni. Gondolom, sokaknak járhatott még valami hasonló az eszében, mert a nézőtéren csend és nyomott hangulat uralkodott.

Elkeseredek, ahogy vívódni látom a megvádolt lányokat és asszonyokat, mert akaratlanul is együttérzek velük, és azonnal magaménak érzem a sorsukat. De nem ez a legrémisztőbb! Kétségbeesek és félek, amint a fiúk és férfiak sem tudnak mit tenni szeretteikért. Megijedek a világtól, amit elém festenek, ahol az igazságért, a helyes dolgokért való cselekedetek hasztalanok, ahol hiába erős a szeretet, ha még erősebb a hiszékenység és a tömeg.

Az előadás rezignáltságát Rebecca Nurse (egy idős, köztiszteletnek örvendő asszony) bizakodó, akasztás előtti fohásza fokozza: bárcsak igazabb bírák várnák odaát! Ez nekünk nem csak reményt ad, de feladatokat is kínál: Ne csupán „odaát” várjanak az igazabb bírák, változtatnunk kell, egy olyan világot kell teremtenünk, ahol ezen az oldalon nem történhet meg még csak hasonló sem. Arthur Miller szerint „nem lehet élni egy olyan országban, egy olyan világban, ahol tisztességtelen emberek kezében van a törvény”, de „nem elég belül igaz embernek maradni, annak is kell látszani!”

A Comment csoport Kovács Ágota Goti rendezésében egy hihetetlen alázattal és kontrollal megalkotott előadást hozott létre, nagyon elgondolkodtató és aktuális üzenettel, amely a zsűri Bronz minősítését nyerte el, Proctorné és Proctor kettőséért pedig Erdélyi Dorina és Moldován Bence egyéni különdíjban részesült.

A Nyugat-dunántúli Regionális Diákszínjátszó Találkozó tudósításának 1. része itt olvasható.

Árpási Rebeka Anna és Horváth Benjamin
Fotók: Tóth Kristóf