Az Egy őrült naplója Gogol pétervári témájú elbeszéléseinek egyik zseniális drámai darabja, melynek nagyszerűsége – mint a legtöbb klasszikus mű esetében – az időtlenségben rejlik. Axentyij Ivanovics Popriscsin egy kishivatalnok, egy csinovnyik, megtestesíti az „elgépiesedett kisembert”, akinek nincsenek emberi kapcsolatai, csak a munkájának él. Ám Gogol főhőse úgy érzi, belefullad a kilátástalan szürkeségbe, vergődik, lázad, majd fantáziál. Egy szebb világot álmodik, ahol több lehet az emberiség színtelen hadseregének katonájánál, ahol ő is fontos lehet, őt is tisztelik. Képzelgései lassan eluralkodnak rajta, pszichotikus tüneteket mutatva fokról fokra elveszti realitásérzékét, ámokfutásai a való és képzelt világ között egyre gyakoribbá válnak. Fantáziál, hallucinál abban a nagyvárosi kusza és zűrzavaros térben és időben, ahol az ember elveszik. Fantazmagóriái, vágyai lassan a psziché széthullását eredményezik.

…És mégis vannak világos és tiszta pillanatok, amikor Popriscsin képes a világot reálisan és bölcsen szemlélni, megmutatva és utalva az őt körülvevő képmutató nagyvárosi életre, melynek fontos színtere Pétervár híres sugárútja, a Nyevszkij Proszpekt.: „Ó, ne higgyetek ennek a Nyevszkij Proszpektnek!… Minden csak csalás, minden csak ábránd, semmi sem az, aminek látszik.”

Vizionálásai által próbál kitörni a kisszerű, szánalmas létből, eljutva egészen a spanyol trónig. A befejezés és a kegyetlen valóság máris sejthető. A fantázia szülte birodalomban hősünk a spanyol király, míg ápolója a főinkvizítor. Az elmegyógyintézetekben terápiás kezelésként használt módszerekről egy elsuhanó, alig észrevehető, mégis torokszorító mondat hangzik el Popriscsin szájából: „Furcsa szokásaik vannak a spanyoloknak, kegyetlen, embertelen szokások”.

Az utolsó jelenetben – zseniálisan – szinte egyszerre jelenik meg a vízió és az elme tisztasága. Hősünk látomásában felrémlik a szülői ház és az édesanya személye, majd elhangzik a másik torokszorító mondat: „Anyám, öleld magadhoz beteg fiadat...”.

A nem szokványos és egyáltalán nem szabályos formájú díszletek már az első másodpercben érzékeltetik a félrecsúszott világ atmoszféráját, amitől úgy érezzük, hogy itt hamarosan a feje tetejére áll a világ. Keresztes Tamás tervezte a díszletet és kezeli a hangvezérlést, amely a fényjátékkal együtt olyan félelmetes disszonanciát eredményez, hogy a néző nem is tehet mást, mint vizionálja az elme kétségbeesett szárnycsapkodásait.

Az előadásban minden benne van – nevetünk, ahogy oly sokszor tesszük embertársaink esetlenségén, sírunk, mert a torkunkat szorongatja valami, gondolkodunk az elme kifürkészhetetlen, titokzatos világán, és élvezzük azt a színészi és rendezői bravúrt, ami a színpadon látható és hallható.

Az Egy őrült naplója talán az egyik legnehezebb és legfajsúlyosabb monodráma. A Győrött előadott másfél órás produkció elejétől a végéig feszültségben tartotta a nézőket, ami már csak azért is kiemelkedő és örömteli, mert a nézőtéren középiskolás diákok foglaltak helyet, akik szinte pisszenés nélkül, átéléssel kísérték figyelemmel a produkciót.

Keresztes Tamás játéka átütő erejű, szenvedélyes, autentikus, aki Popriscsinként egyszerre járja el tragikus keringőjét az absztrakt és valós síkok keskeny mezsgyéjén, és prezentálja a színjátszás magasiskoláját.

Bári Edit
Fotók: Takács Attila